Ülök egy lombos fán,
S körbenézek a szavannán.

Körülöttem lepkék szállnak,
A közeli tóból zsiráfok isznak,
A távolban antilopok ugrálnak,
Mögöttük zebrák vágtatnak.

Nézem a csodás szavannát.
Békésem eszem az uzsonnám.
Örülök, hogy nyugalom uralkodik,
Ehhez még a szívem is hozzászokik.

Most látom, a puszta és a sivatag határán
Egy magányos fa álldogál árván.
Kiszáradt törzsén oroszlánok élezik karmukat,
Érzem a fájdalmát, hallom a sikolyokat.

Egyedül van... nincs több fa...
Ez az emberek pusztítása.
Egyedül van... Nem bírja tovább,
Bevégeztetett... S tűri a sorsát.

Már füstöl és lángol,
Elege lett ebből a világból.
Minden csak őt pusztította,
A természet őt kitaszította.

Eltelt a délután, s hamu lett belőle.
Eltelt az este, és semmi sem maradt belőle.
A természet eltakarította a fekete mocskát,
Így teljesítette be a magányos fa a sorsát.

Ülök egy lombos fán,
És kesergek... kesergek a fa sorsán...