HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 6

Online vendég: 38

Tagok összesen: 1888

Írás összesen: 49221

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-12-06 14:57:56

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: KuvikFeltöltés dátuma: 2007-04-13

Apám háza


I.

Szeszélyes az idő. Megbolondultak talán az évszakok:
Megsárgult, s bepirosodott leveleket hoz a szél, elszáradt indákat csavar a fákra. Tegnap a dombokon túl egy keveset havazott, és közben - mily' különös játéka ez a természetnek! - a naptár szerint még mindig nyár van. Augusztus vége. Por és meleg. Pillangók színpompás játéka a teraszon.

A kandalló előtt hamu és korom. Tüzelő, piszkavas. Az asztalon egy újság újévi száma. Mellé teszem a mai újságot, az új hírekkel, majd ujjaim begyét a hamuba nyomom. Nyomot hagyok a jövőnek, hogy az akkori jelent hasonlóképp emlékeztesse a jövőbeli múltra.

Itt rakott tüzet, itt melegedett, utoljára talán ezzel az újsággal...
De hova tűnt a múlt? Hova tűnhetett? Se könyv, se jegyzet, egy árva notesz; semmi.
Újságpapírkötegeket emelt az ablak elé (talán elfogandó a betörni igyekvő téli fagyot). A zsaluk résein forrón tűz be a nyárvégi napsugár. Ablakot nyitnék, ám a fény túlságosan erős, így hagyom, s inkább lámpát gyújtok. Apró, csupasz izzó villan egy asztalon, kicsiny porbogarak reppennek a magasba az elektromosság hatására. Porkandúrok nyávognak mindenütt eszük vesztetten, s reppennek szerte utamból, jajdulnak fel egy rájuk zuhanó lámpaállvány súlya alatt. Számba mászik ez a por ízű nyafogás, amint benyelek egy lélegzetnyit a fojtogató múltból.
Nincs mit tenni, így kevés a fény!

Pókok szaladnak a sötétségbe, ahogy lerántom a mocskos sötétítőket. Karom, mint rozsdás, lusta buldózer kapkod le pár póklakot a szobában álló asztalról, szekrényajtókról, székek támláiról...
Levetkezi a ház koszlott hálóruháját!
Előttem egy vasállványba ágyazott lavór. - Ósdi darab, ki vele! - Rászáradva kemény szappanhab. Borotva. Egy rongyos törölköző. Mindenütt régi tányérok, megrepedezett edények, újságpapírhalmok. Egyetlen, nagy kupacba szórom össze őket az egyik, amúgy is lomokkal teli sarokba...
Leseprem az íróasztalt, több teret engedve a fénynek, és magam elé veszem a poros írógépet. A befűzött papíron megkopott "t" betű. Sehol egy szó tőle, egy mondat. Sehol egy kép Isten evilági helyetteséről.
Egy rovar szalad át előttem.
Az asztallapra csapok, mely egyszeriben csak elpattan, és megvágja a kezem.
Vérem serken.
Hagyom...

Igen. Valaha itt lakott... de ma már szinte nyoma sincs: valaki holmija, valaki házában.
Nem igazi otthon. Különösképp nem egy ismerős otthona.


II.

- Van itthon valaki? Hahó! - ajtó nyílik.
Nappali világosság önti el szobáit, tizenegy hónap után - rövid belépőm leszámítva - először.
Mélyeket lélegzik a ház. Utat tör magának az éltető levegő. Huzatot cserél a beáramló lég apám viskójának párnáján.

A szomszéd az. Jött megnézni, illetékes, vagy illetéktelen-e a behatoló.
Illetékesnek minősülök, minthogy letettem az illetéket. Letakarom az írógépet, kezet rázok vele.
Kiborítom az egyik pohárból a beleposhadt vizet és megnyitom a csapot. Sarat köp a kagylóba. Sír, reszket a rozsdás vezeték. Megalvadt vérét okádja a külvilágra...
Első rohamai után lélegzete egyenletesebbé válik, friss, kristálytiszta víz szalad az alá tartott pohárba, - s mint megtisztult lélekkel az ember ha találkozik, úgy ébred tudatára az alvó pohár is önnön nagyszerűségére, és öleli keblére a hűsítő nedűt.
Bemutatkozom. Megmondja, ő kicsoda. (Apró kortyokban nyelem a hideg, nehéz vízcseppeket.) Nem egy nagy valaki: az almáskert őrzője. Ismerte apámat, és engem némi fenntartással szemlél. Míg élt, soha nem látott. - mondja, s most, hogy már nincsen, a harmadik vagyok, ki...
"Beleszülettél és belehalsz." - Ilyeneket mond a világról, meg hogy "amint megszületünk, rögtön hozzáfogunk a haldoklásnak."
Megkérdezi még, szeretem-e az almát? - Mert lenne eladó a gyümölcsből, még úgy húsz mázsával. - Kell is, nem is... és ami nem nagyon kell, az ebben a világban már igazán nélkülözhetőnek számít, így köszönöm, nem kérem.
Lassan rátér a lényegre. Négyezerrel tartoztak neki apámék...

Most ő tartozik nekem: ígéri is, hogy visszajön a barátaival, és rám gyújtják a házat.
Ráfért a verés. Én nem igazán bánom.

- Kösz, hogy elzavartad... - mondja az öreg ,és lassan felém fordul. Nyikorogva csinál a vén fotel egy istenuccse hátraarcot. Kagylóteste és a rózsás takaró a széltől is óvja a szürke szellemtestet.
Apa kinyújtja a kezét:
- Az utolsó gázszámla. Ezért jöttél, nem? Meg a bakancsomért... - hangja érdes és nyugodt. Semmiben sem hasonlít a régi hangjára.
Elveszem a csekket, és az ingzsebembe dugom. A surranóért nyúlok, és a fűzőinél fogva a vállamra vetem. A kagylóhéj visszaperdül, lehull a függöny, s az előadásnak vége: borostás Afroditém visszaszáll a koszos sörhabokba. - A takaró még őrzi teste vonalát. Megemelem, beleszagolok (csak a por), majd visszaeresztem a székbe. Mellette egy kartondoboz, benne mindenféle iratokkal.
Letakarom az írógépet. Leoltom a villanyt. Visszateszek a falra egy kicsiny pókot. Leülök, és hozzálátok...

III.

A közeli tó partján hagy el az első kábulat...
Észrevétlen érkezik az alkonyat. Az öreg Nap is megfáradt, aranyszín palástja már súrolja a tavacska habjait.
Lábujját a vízbe lógatva ereszkedik mind lejjebb és lejjebb. Mint ráncos testű öregember terpeszkedik el a melegre sütött fürdőben. Melléről és karjairól - s miután a víz alá bukik -, ragyogó hajából mossa tovább az emlékek tava testének aranyát. Messze a távolban kis csónak: benne ketten apával, kezében horgászbot, s ugyanez az alkonyat...

Az utcán emberek sétálnak. Annyira közel, mégis, annyira magam vagyok!
Apám telkével egy vonalban (bőrdzsekiben, motoros szemüvegben, világos sállal) egy szakállas alak csutakolja vasparipáját. Habzón tajtékzik a kopottas benzintank. Rozsda-testének verejtéke lassan csorog el egy foghíjas csatornaszájba.
Gyereke meggyet töm a szájába, és a csatornába köpködi a magot.
A bőrdzsekis rám néz, aztán csak csendesen folytatja a megkezdett munkát. Halkan beszél a motorhoz: Drágaságom, - meg ilyesmiket...
Miután észreveszi, hogy figyelem. Csak a szája mozog. Némán, egy hang nélkül cirógatja, becézgeti "igazi gyermekét"...

Rájuk unok, majd hátra megyek a régi pajtához. Visít, elborzaszt az öreg lakat.
Leveszem a kabátom, és a fűre terítem. Felkattintom az elemlámpám. Lecsatolom az órám, és belépek a Pókok Birodalmába.
Hálóikba gabalyodottan vergődik, próbál szabadulni a sok régi emlék, ám a háló erősen tartja őket. Ahogy haladok előre, mind beljebb és beljebb, ahogy érinti arcomat a sok fonál, úgy ébrednek bennem újabb és újabb képek. Megpörgetek egy régi biciklikereket, végighúzom az ujjam egy porlepte asztalos fiókon. Mindenütt csavarok, szegek, szerszámok, egy lomfűrész, üres zsákok, egy kopott láda, benne mindenféle kivit-kacat...
Leszedem a pókhálót az egyik porcelánfiguráról. Táncoló balerinát ábrázol, kis, világoskék tüllszoknyában. Az egyik lábát egyenesen maga mögé nyújtja, másik lábának ujjhegyein egyensúlyozgat egy talpalatnyi porcelánföldön. A lába és a karja oly kecses! A keblei dúsak és szépen megformáltak, az arca egy összecsapott arc-vázlat csupán. A méregzöld, balerinamértékkel mérvén ujjnyi vastag fű szanaszét borul lába előtt...
Az emlékezés bűvös hálója rövid kis történetet sző a babát tartó kezem köré:
Az előszobánkban térdepelek, arccal a saroknak, kezemben a törött balerinával. Vendégség van nálunk. Nagyanyám süteményeket töm irdatlan, rúzzsal kikent szájába, miközben keserű kávéját kevergeti. Anyám szúrós tekintettel figyel engem:
- Talán még meg lehet ragasztani... - mondja.
- Ugyan. Semmi az egész! - legyint nagymama, de még hozzáteszi, - nem került többe az egész potom háromszáznál...
- Majd megszedi meggyben, ha másként nem tudja kiegyenlíteni a fiatalúr tartozását...

Gyűlölöm a meggyet. Attól a naptól fogva gyűlölöm!
Gyűlölöm a balerinákat is, és az almáskertet; apám, amiért megtartotta azt az ócskaságot! Ebben a pillanatban nem tűnik túl kellemesnek az emlékezés. Vissza is térek a házba. Pókháló lepte folyosója még évtizedes titkoknak őrzője lehet... Jobbra még visz egy korhadt, deszkákból ácsolt lépcső az emeletre, ám nem érzek magamban elég erőt a fokok megmászásához...
Az előszoba végében egyszerű fogas, rajta szürke, porlepte köpenye. Kopottas, a varrásánál feslett. Molyrágta, lyukacsos, akár az emlékezés szövete. Múlik majd az idő, s az én köpenyem is ilyenné bomlik. Anyaga még sűrűn szőtt. Harmincnégy év munkája teljesedik ki egy-egy sűrűbben hímzett négyzetméterében. De kiesnek majd egyszer a régi szerelmek, barátok, nem emlékszem majd az asszony kedvenc illatára, a háziurak, hitelezők, biztosítási ügynökök végtelen hadára; egyszer már én is talán úgy képzelem, mindig ilyen voltam: zörgő csontú, keskenyvállú, megőszült, barátságtalan Boborja...


IV.

Két nap suhan tova, észrevétlen. Ruházatom lassan eggyé válik testemmel, arcom szőr borítja be, és odakozmált konzervbab és égett kolbász szagának orrfacsaró egyvelege. Sebes kezemen második napja nem cserélem a kötést.
Csak ülök a kagylószerű fotelben, és várom a pókokat.
Szőjenek engem is emlékké! Borítsák rám a feledésnek fátylát!

"Vigyázz, gyermek! Magával ránt a világ!" - Apró kaszás barátom fel-le szaladgál ingzsebemen. Hálót sző rá, s a benne tartott, kevéske papírpénzre, mintha nem lenne rá már se neki, se nekem szükségem.
Estére a kíváncsiság képében látogat meg az ördög. Hármat dobbant patájával, körbe-körbe jár a szobában egy repedés mentén, majd kikapar a padló alól egy kicsi dobozkát...
Pénz van benne és apró cetlik, rajta telefonszámok, női nevek, és a Könyv...
Kezembe veszem a Könyvet és azt olvasva, lassan elszenderedek.
Alszom és megébredek. Alszom és megébredek ismét...

Mint annak idején a vörös tenger hullámai, úgy válnak szét tompa morajjal a sűrű szempillák: kívül szorul a szürkén gomolygó kozmosz, s apró nyiladékában előtűnik az esendő ember. Százezer szám vonulnak egy ismeretlen eredetű fény felé, feledve önnön nagyszerűségük, egy magasabb eszme hatására... Ez már nem az a hatalmas lángoszlop, de azért csak ez is menet. Ez is cselekvés. Ez is a boldogságra való törekvés egy fajtája.
Becsukom a könyvem: a Könyvek Könyvét. Ráhajtom poros fedelét, közel egy év rárakódott mocskát. Eddig volt távol tőle az emberi kéz. Ez idáig nem érintette csak bőr a bőrt, ujjbegy a lapok sarkait, fújta le ember támasztotta szellő az elmúlás fátylát a színes metszetekről.
Most én is visszateszem a polcra. Visszaadom az elmúlásnak.
Ráhajtom fedelét, hogy elfedje e beteg világ képzeteitől. Ahogyan a mese tisztaságát óvjuk, mikor becsukjuk utána a mesés könyvet, úgy próbálom én is tisztán tartani a hitem, óvni a széltől is... mégis, az olvasással valamiként kondícióban tartani: hisz nem csak hisz az ember, arról bizonyságot is kell tenni, ország-világ előtt...
Villanyt gyújtok, majd leoltom ismét. Fel-le. Fel-le. Mikor elfárad a hüvelykujjam, egyszerűen csak pislogok. A szemhéjak megemelése és eleresztése kétfunkciós cselekvés: utat nyit a valóság érzékelésének, és lezárja a leggyakrabban csak csukott szemekkel megpillantható álmok birodalmát... és vissza.
Hol szürkék, hol hófehérek a szoba falai. Rend és káosz, fagy és melegség keveredik és váltja szüntelen egymást, s a pókok egyre közelebb merészkednek az alkonyattal...

És észreveszem azt a kócos tükröt. Egész alakos. Kegyetlenül racionális. Szemben velem egy sápatag arc kuksol: répaszín tincsek, ormótlan ballonba bújtatott, törékeny test; saját fészkében vergődő kismadár.
Ő is csak az elmúlás fátylán át szemlél. Ő sem rám gondol most, aki most vagyok: emberek közt lát, az esküvőmön, a munkahelyemen, a sarki üzletben, mikor az a rablás történt négy évvel ezelőtt. Szeme csillogása rég megkopott, por rakódott az amúgy is maszatos üvegre, s egy pillanatra a kaszás pók hálóján törik meg a mesterséges fény...
Hozzávágok egy inget. Ujjai néma sikollyal bomlanak ki elmeintézeti pózukból, s próbálnak belekapni asztalba, szekrénybe - hiába.
Az elhajítás pillanatában ő is dob. Középtájt találkozik a két darab, csókolózik össze, próbál átnyúlni a tükör hátoldalára - itt látszik meg a csalás. Az én felemen a tükör hátára sújt a gombos ujj, a másik oldalról nem jön semmi sem. Kábultan nézem, majd elszenderedek...

Összeszedem magam, és felmászom a rozoga lépcsőn. Az emelet még elhagyatottabb, - mert míg az alsó szintet lakta azért valamilyen szinten az öreg, ezeket a szobákat csak lomtárnak használta. Lebontom az utamba kerülő hálókat, és kilencven fokban elfordítom az ezüstös-szürke alumíniumkallantyút. A betörő, friss levegő hatására megérzem saját közegem áporodott szagát...
Borotválkoznom kellene... és megmosakodni.
Később...
Leküzdvén kezdeti tériszonyom, kitekintek az utcára. Szemem, kapaszkodót keresvén megállapodik a párkányon gubbasztó, elszáradt páfrányon. Az elkorcsosult levelek gyökérzete a szikkadt virágföldbe bújik a külvilág elől, mit égetett cseréptest ölel körbe, s tart, ahogy azt tarja a párkány, s azt a tégla, azt egy másik szint, s egy föld alá rejtett harmadik, negyedik, hetvenhetedik és századik, a beton, a talaj, a különböző rétegek. Odalenn, éppen alattam, szétvetett lábakkal nagyapa, a vállain apám, egy szinttel fölötte én magam. Apám kezei a bokámon. Nem hagy leesni, de elmennem sem lehet...
Csak a Nap igazán szabad, és a madarak, és a csillagok. Különös, ritkaságszámba menő látvány: az ég tetején már leszállt az éjszaka, előtűntek az első csillagok, ám az ég alján még javban zajlik az alkonyat, a Napkorong hasa még csak nem is érintette a horizontot...
Az öreg ott nevet egy bíborszín felhőben. Behúzom a függönyt, és újra visszavonulok.

V.

Autó hajt be a keskeny kis utcába. Veszprémből. Veronika. Hátul a srácok, a nagyitól kapott pulcsikban. Lábukon Adidas sportcipő.
Fehér Mazda, vadonatúj téli gumikkal. Hangszóróiból hangosan szól a kortárs pop. Madonna. Vagy Sher. Nem ismerem őket túlzottan.
Az órámra pillantok. Eredeti Doxa, a belsejébe gravírozva a nevem, és az eljegyzésünk dátumát.
Három nap telt el. Csak három nap, s alig három perc.

Lassan véget is ér a szabadság. Várnak a villamos művek.
Közelednek a gyerekek, lassan meglegyint Veronika illata: Gabriella Sabatini, a kedvenc parfümje...
A nevem Jenő. Legjobb barátaim: Géza, Jani és Sándor. (Sanyi is jelen volt annak idején, annál a rablásnál, abban a boltban. Jani és a neje az esküvői tanúink.)
Az első szerelmem Zita volt, még abból a nagyatádi óvodából. Most készülünk új autót venni.
Egy Toyota Yaris-t.
És szeretem az életem.






Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Regisztrált:
2007-04-10
Összes értékelés:
467
Időpont: 2007-07-20 12:45:06

Köszönöm - hogy a temérdek hasonlatnak ellenére - végigolvastad!

Ha az olvasást annyira nem is, az elbeszélő belső világának megjelenítését mindenképp könnyítik - így van igazán ereje a "visszazökkenésnek" a "valódi" világba;
- legalábbis, így éreztem akkoriban, ezért írtam ilyenre...
Utólag: lehet, hogy néhol túlzásokba estem, de már így marad (ahogy Sacchinak is írtam)

Köszönöm, hogy itt jártál, és örülök, hogy tetszett:

Kuvik
Alkotó
Regisztrált:
2007-04-10
Összes értékelés:
467
Időpont: 2007-06-05 05:29:39

Úgy tűnt, mintha neheztelnék? Ó, dehogy! Cseppet sem!
Örülök a hozzászólásodnak. Sőt! Inkább éreztem pozitívumnak!
Előző re-kommentem értelme (dióhéjban): örülök, hogy tetszett, a hibáit magam is ismerem, de nem tudom átírni; ellenben megszívlelem tanácsaid, és következő írásaimban odafigyelek erre is...
Köszönöm, hogy itt jártál, és megtiszteltél azzal, hogy írtál is ide!

Üdvözlettel: Kuvik
Alkotó
John von Sacchi
Regisztrált:
2006-03-09
Összes értékelés:
141
Időpont: 2007-06-04 23:39:25

Kedves Kuvik!
amely érzéseket, gondolatokat megosztottam veled, azt nem azert tettem, mert kotekedni akarnék. szimplán gondolat átvitel volt, hisz az értékelések értelme pont az, hogy esetleg lehet belölük tanulni, csiszolodni. elnézésed kérem ha bántó szándékot véltél fellelni ebben.
Kérlek ne sértödj meg ezen:D
Nem azt irtam, hogy a muved nem jo, pusztan eszreveteleztem nehany dolgot


Üdv: John
Alkotó
Regisztrált:
2007-04-10
Összes értékelés:
467
Időpont: 2007-06-04 22:09:40

Kedves John!

Ma már tömörebben írok - de ezt lusta lettem volna 1001.-szer is átjavítgatni.

Amolyan belehelyezkedős történet. Ha szívesen veszed fel a fonalát, magába húz, ám ha csak "lapozgatnál" valamit, valószínűleg nem sokat jelent...
Ismerem a hibáit, csak nem nagyon tudok mit kezdeni velük...

"Mesésít" - ez a szó tényleg találó! Majd másoknak is mondom!

Köszönöm a hozzászólásod! Átgondolom.

Üdv: Kuvik
Alkotó
John von Sacchi
Regisztrált:
2006-03-09
Összes értékelés:
141
Időpont: 2007-06-04 21:51:55

Szia Kuvik!

Elolvasván műved néha elfogott valami különös érzés. Egyszerre volt jó is olvasni a történeted, és nem is. Néhol megborzongtatott. Véleményem szerint bár a hasonlataid jók, néhány helyen soknak véltem. Evvel azt akarom mondani, hogy bár igen szemléletes az elvárt hatást nekem mesésíti.
Mindezekkel együtt hatásos volt a befejezés, összeségében szép korrekt munka.
Gratulálok!

Üdv.:John
Alkotó
Regisztrált:
2007-04-10
Összes értékelés:
467
Időpont: 2007-05-22 14:52:24

Nagyon köszönöm.
Örülök, hogy tetszett. Gyere máskor is! Üdv:

Kuvik
Alkotó
Regisztrált:
2007-04-10
Összes értékelés:
467
Időpont: 2007-04-17 15:17:30

Kicsit aggódtam, mi lesz idekinn (Napvilág) - (lásd terjedelem).
Megnyugtató ilyen (első)kritikát olvasni! Köszönöm szépen:

Kuvik
Alkotó
Tiringer Tündi
Regisztrált:
2006-05-11
Összes értékelés:
118
Időpont: 2007-04-17 10:13:29

Tökéletes és hibátlan! Kész felüdülés volt olvasni remek soraidat! Gratulálok!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Felhők című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Megfogantam című alkotáshoz

Könyves bejegyzést írt a(z) Az aranyszemű lány című alkotáshoz

Könyves bejegyzést írt a(z) Az igazi Mikulás című alkotáshoz

Tóni bejegyzést írt a(z) A vers ABC-je = Ű című alkotáshoz

Könyves bejegyzést írt a(z) Katángnak áll a világ! című alkotáshoz

Könyves bejegyzést írt a(z) Megfogantam című alkotáshoz

ruca bejegyzést írt a(z) hópelyhek című alkotáshoz

ruca bejegyzést írt a(z) ki mondja el című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) hitvallásos című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) ki mondja el című alkotáshoz

szhemi bejegyzést írt a(z) Régi álmok című alkotáshoz

szhemi bejegyzést írt a(z) Hamis elv jogán című alkotáshoz

szhemi bejegyzést írt a(z) A vers ABC-je = Ű című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)