Gúzsba kötve


Halkan húzta be maga után az ajtót, hogy ne zavarja fel a szendergőt Ha enged indulatainak, akkor most darabokra hullik a fal. Úgy, mint az élete. Karjait mellén összefogva lecsúszott a földre. Magzati pózban kuporgott, és rázta a néma zokogás.
A sokasodó jelek baljóslatúak voltak. El kellett volna gondolkodnia a feledékenység okán, de nem mert mélyebb értelmet keresni. Amikor orvoskollégák tették szóvá a tévesen felírt gyógyszereket, a rosszul alkalmazott kúrát, - megrettent. Úgy hívta el ideggyógyász barátjukhoz a férjét, mintha őneki lenne szüksége tanácsra. És, ha már ott voltak, ki kellett használni, ugye az alkalmat. A diagnózis mellbe vágta. Alzheimer-kór. Férjét természetesen azonnal kivonták a munkából. Bármilyen remek orvos is volt, már nem lehetett betegeket rábízni. Ő is otthagyta a kórházat. A keze alatt megfordult sok ezer beteg után már csak egy beteget kezelt. A férjét. És ez volt a legnehezebb.
Vissza-visszagondolt a kezdetekre, amikor fiatal, kezdő körorvosként falura került. Rettegett a gondolattól, hogy egyedül marad. Hiába intette józan gondolkodású nővére, hogy várjon, türelem, majd megtalálja ő is a párját, nem nyugodott. Aztán, egy orvos-továbbképzésen mellé lépett egy markáns arcú, magas, nevető szemű férfi. És mellette maradt. Azt hitte házassága boldog és szilárd lesz. Tévedett. Hiába hozta világra gyönyörű fiát, férje asszony-kereső tüze nem lankadt. A sajnálkozó, szánakozó suttogások eljutottak hozzá, szurkálták, mardosták a lelkét. A megalázó könyörgéseknek értetlenkedő vállvonogatások vetettek véget: "de, hisz itt vagyok". Egyre többször érezte, hogy a kánya hangulat nem csak az ő lelkét emészti, hanem fiára is rátelepedik. A gyerek imádta az apját. Ő pedig a béke kedvéért hallgatott. Hallgatott, és reménykedett, hogy férje rájön, nincs értelme másutt keresni, mert őmellette mindent megtalál.
Magányos estéken hányszor feszítette gerincét ívbe a vágy, és szorította ökölbe kezét a féltékenység. Az őt körülvevő szürkeség feketébe hajolt, olyan volt, mint a vakond belső zsebe. A süllyedésben kapaszkodót csak a remény jelentett, hogy együtt fognak megöregedni. Úgy kapaszkodott a szép emlékekbe, mint fuldokló a szalmaszálba. Mert voltak szép időszakok is életükben. Tettek felejthetetlen utazásokat. Voltak hármasban eltöltött szép nyaralások. Csak haza ne kellett volna térni! Haza, ahol a magánrendelőben nem csak a beteg asszonyok fordultak meg, hanem jöttek sokan trófeavadászok is, akik büszkék voltak a könnyen hódítható orvos-szeretőre. És ő hallgatott. Hallgatott fia diplomázása után is, és nem mutatott ajtót. Szeretette a suhanc-mosolyú, hozzá mindig visszatérőt.
A diagnózis hallatán először az jutott eszébe, hogy most már csak az övé lesz a tévelygő ember. Aztán egyre nehezebb lett a birtoklás. Férje agyából mindent kitörölt a kór. Ragyogó elméjét kiürítette a betegség. A hajdani suhancmosoly örökre eltűnt. Megmaradt a mindent elfelejtő, tétova roncs, akit gyerekként kellett őrizni.
Már nem örült a kettesben eltöltött estéknek. Úgy érezte, becsapta az élet. A körülötte sűrűsödő feketeség fojtogatta. Ápoló volt férje mellett, nem nő. Ruhatárából eltűntek a színek. Olyan lett, mint egy szárnyaszegett kormorán.