HAVASI GYOPÁR

Bp. 2007

A havasi gyopár /Leontopodium alpinum/ Erdélyben a Gyilkostó környékén él. Egy példányát lepréselve, tölgyfa-talpban, üveg alatt szüleim hazahozták, most a vitrin csecsebecséinek legféltettebb kincse. Néha előveszem, megnézem. Olyan szerény, annyira esendő. Olyan, mint egy félénk, szép, szerelmes fiatal lány/


ELŐSZÓ

A történet, amit elmondok, a Szerelemről szól, mint annyi más történet a Guttemberg-galaxis keletkezése óta. A régi események egy részét, melyben a láthatatlan főszereplő színre lép, én magam is átéltem, a könyvben szereplő "szomszéd kisfiú" én vagyok. A többit az akkori felnőttek elbeszéléseiből, levéltári adatokból, korabeli újságcikkekből rakosgattam össze, s amikor ezek a források a cselekmény egynémely szakaszában cserbenhagytak elővettem a fantáziámat, és, mint afféle /rosszféle/ írogató ember egész egyszerűen "varázsolni" kezdtem, vagyis kitaláltam a folytatást, betöltöttem a hézagokat. Nem dokumentum-regény tehát, amit a nyájas olvasó a kezében tart, bár valóságosan megtörtént eseményekről szól, s a szereplők is hús-vér emberek, akik mai is élnek, ha azóta meg nem haltak. A kor, Magyarország történelmének egyik legtragikusabb időszaka, csak, mint baljós háttér mutatkozik meg, akár egy színházi előadás, egy véres, nagyszerű dráma sötét kulisszája. A főszereplő maga a Szerelem, ez a nehezen meghatározható, Janus-arcú istenség, akinek kegyeitől mindannyian függünk, és, akit mégsem ismer ezer ember közül csak egy. /Jól hangzó mellékmondat, de igazságtartalma megkérdőjelezhető. Az egy ezrelék ugyanis erős költői túlzás. Szerelemről sokan beszélnek sokfélét, ami számomra azt bizonyítja, hogy igazából senki nem ismeri. Kérdés, hogyan lehet írni valamiről, ami ennyire rejtőzködő, ennyire látens? A költő, az író feladata azonban az, hogy próbálja fülön fogni a semmit. Megragadni a megragadhatatlant, megjeleníteni a megjeleníthetetlent, elmondani az elmondhatatlant. Van-e, lehet-e ennél borzongatóbb feladat? Aki képtelen erre, dobja el a tollat, és menjen vissza cipőfelsőrész készítőnek/
Na, de hagyjuk a filozófiát, a gondolkodás zsákutcáját, és térjünk a lényegre. Az olvasó, amikor kezébe vesz egy könyvet végül is magára a sztorira kíváncsi, nem az író magyarázkodására. Ha a sztori jó, a cselekmény érdekes, el fogja olvasni, mert képzeletét megragadja a történet, és a végén levonja a maga következtetéseit, amelyek egyáltalán nem biztos, hogy egybevágnak az író szándéka szerint levonandó következtetésekkel. De hát ez kettejük csatája...

1984 tavaszán jöttem haza először Magyarországra. A Philadelphiától Londonig tartó hosszú, unalmas és kényelmetlen repülőúton 35000 láb magasságban 520 mérföld sebességgel a mozdulatlan felhőpaplan felett száguldozva /jelzem ebből a száguldozásból a "delikvens" semmit nem észlel/ egy könyvet olvasgattam, Orwell 1984 című munkáját. Unalmamban vágtam bele, s jó egy órán keresztül untuk egymást rendesen. Közben a személyzet kávét és frissítőt hordott szét, s más zavaró körülmény is felmerült, valahol a hátam mögött egyfolytában bömbölt egy bambino, és székemtől jobbra, két lépésnyire tőlem turbános arab, vagy hindu hortyogott rettenetes, hörgő hangokat kiadva a torkán. Aztán egy-csapásra kitárulkozott a cselekmény, s én, aki olvasóként szintén csak azzal törődöm, érdekes-e, amit olvasok, vagy sem, elkezdtem élvezni Orwellt. Mire feltűntek a jobboldali ablakban a szigetország mélyből felpislogó fényei, s a főpilóta bedöntve az acélmadár szárnyait behelyezkedett a Heathrow betonszalagja fölé, már tudtam, nekem is írnom kell a szerelemről, s az is kezdett körvonalazódni agytekervényeimben, hogy nekem valahogy máshogy kell írnom róla, mint ahogy Orwell tette. Egyetlen körülmény aggasztott csak: az ötlethez nem volt munícióm. Az ujjamból mégse szophatok ki egy sztorit, -zsörtölődtem magamban. Az író embert azonban a találékonyság jellemzi, s míg a terminál kényelmes bőrfoteljében ücsörögve a ferihegyi /egyébként másfél órát késő/ csatlakozásra vártam, eszembe jutott valami, amit az öregek mesélgettek egymás között 1956 nyomorúságos és reménytelen telén.
Fuldokló nem kapkod kétségbeesettebben a szalmaszálba, ahogy én kaptam bele a ködös, régen hallott történet felidéződő momentumaiba. Volt egy fiú, a mi házunkban lakott, nekünk közvetlen szomszédunk volt, és egy lány, s ezek szerelmesek lettek egymásba.
Milyen nagyszerű! Mennyire újszerű és izgalmas! Hiszen ilyesmi még soha meg nem esett, mióta világ a világ! -gúnyolódtam magammal.
De várjunk csak, hogy is volt csak?
Ha csak ennyit tudok a dologról, abból biztos nem kerekedik ki semmi. A szerelmesek némi hányattatások után /félreértések, ecetera/ egymásé lesznek, vagy nem lesznek, mert a félreértések közébük állnak, szerelmük virága elhervad, lekonyul és megbarnulva lehullik a széltől cibált ágról. Ez így nem sok. Ha tényleg csak ennyit tudok, az, témának semmiképpen sem elég. De van itt valami, ami izgalmassá teszi az ügyet. A fiú és a lány, akik végül túlélték a véres összecsapásokat, nem egymást szerették! A fiú egy másik lányt szeretett és a lány egy másik fiút! Igen, így volt, így mesélték a régi öregek. Aztán ők ketten mégis együtt menekültek nyugatra a megtorlások elől, bár nem egy oldalon álltak és harcoltak és a fiút nem üldözte volna idehaza senki. Mielőtt elmentek, tanúk látták és én magam is láttam, csókolóztak és össze ölelkeztek és újra összecsókolóztak.
Gyermekkoromban soha nem értettem, igaz, elvoltam a gombfocival, meg az u-szöges csúzlimmal, hogyan szerethettek ők ketten egymásba, ha egyszer a lánynak vőlegénye volt, és a fiúnak meg barátnője, és a szétlőtt város romjai felett egymásra lövöldöztek gépfegyverrel, meg mindenféle más fegyverrel, ami a kezük ügyébe került? A terminál kényelmes bőrfoteljében terpeszkedve /hátamat az egyik karfának támasztottam és a másikon lógattam a lábam/, megpróbáltam felidézni azt a bizonyos utolsó estét. Búcsúzni jöttek, a fiú a szüleitől búcsúzott, akik a jobboldalunkon laktak, a lány kísérte. Én a gangon a kisautómmal játszottam és láttam, amikor feljöttek a rossz lépcsőházban az emeletre. Kézen fogva lépkedtek, lóbálták a kezüket a csorba lépcsőkön, majd felérve befordultak a körfolyosón felénk. A szomszéd néni ajtaja előtt megálltak, s mielőtt becsengettek volna, a fiú megcsókolta a lányt. Akkorra már az én mamám is kiszaladt és galléron ragadva engem behurcolt a konyhába s közben valami olyasmit sziszegett, hogy: "szégyentelenek", és rám ripakodott, minek kell nekem mindig a gangon téblábolnom. Nos ennyit láttam akkor. A többit csak később raktam össze az Eta néni, a házmester és az emeleten lakó többi szomszéd szóbeszédeiből.
A terminálon ennél többre nem jutottam. Később végre beszállhattunk és elrepülhettem Budapestre. Aztán jó néhány napon keresztül annyi dolgom volt, hogy nem tudtam foglalkozni az ötletemmel. Sorra jártam a rokonokat, barátokat, ismerősöket, ismerkedtem az új óhazával. De, a következő héten ellátogattam a régi utcába, s felkerestem a régi házat, ahol kisgyerek voltam. A ház ugyanúgy nézett ki, mint 28 évvel korábban, amikor végleg elhagytam, szüleimmel, a boldogabb, gazdagabb nyugati világba költözve. A lépcsőfokok ugyanolyan csorbák voltak, s a fal ugyanúgy mállott a lépcsőházban. Pár pillanatig habozva álltam az üvegajtó előtt, ami a lépcsőházat a körfolyósótól elválasztja. Mit akarok én itt? Eszembe jutott, mennyit rugdaltam a labdát a sarokban a bejárat melletti falrészhez, Eta néni lakása mellett, s, mintha a most akkor lenne, kinyílt az ajtó, és ott állt a küszöbön Eta néni, morcosan, ahogy mindig. Egy ideig csak nézett azzal a jól ismert szúrós tekintettel, aztán tétova kézzel a homlokához nyúlt.
-Istenem! -mondta. -A kis Józsika. Hát lehetséges ez?

(Folytatása következik)