Ami alább áll, már legenda! Ne kérdezzétek az iskola nevét! Se azt, hogy kik voltak ott! Nem válaszolok. De ha megkérdezitek: "ez tényleg igaz?", akkor én azt fogom mondani, hogy "az utolsó szóig".
Mert én is ott voltam! És láttam! És míg élek nem felejtem!


Amit tudni illik: a H... középiskolában a termünk az épület földszintjén helyezkedett el, a belső udvarra néző ablakokkal. Közvetlenül a miénk mellett volt az évfolyam másik terme! És volt egy tanár, titulusát tekintve az osztályfőnökünk. Öreg rókának képzelte magát, amiből az öreg még igaz is volt, a róka meg csak akkor, ha a kilövéséről álmodoztunk. És hiszem, hogy az ő hibája minden, ő kényszeríttette ki ezt a háborút!
Szokása volt, hogy az anyagtan dolgozatot előbb megíratta a szomszéd osztállyal, majd közvetlenül utána velünk, ugyanazokkal a kérdésekkel. Persze szünetet nem tarthatott, mert akkor utánanézhettünk volna a válaszoknak. Igazságtalan és erkölcstelen! Egy diáknak el nem idegeníthető joga van a szünethez! S a diák, mint korunk büszkesége, fajának legfejlettebb fajtája, rendelkezik AZ ösztönnel, mely folyton hajtja, űzi őt, hogy a házirendet áthágva, valamilyen módon kiutat találjon e kelepcéből.

Becsöngettek. A két kiválasztott ember már megvolt. Sorsot kellett húzni, annyi jelentkező volt. Feszült várakozás, halálos csönd. Majd felbukkan az osztályfőnök a folyosó végén, elmegy a termünk előtt, és bemegy a szomszédba. Ebben a pillanatban kivágódik a mi ajtónk, két hősünk végigfut a folyosón, fel a lépcsőn, át a tanári előtt, le a lépcsőn, ki a belső udvarra, és megállnak a szomszéd terem nyitott ablakai előtt. Toll, papír és fül.
Első kérdés... beton osztályozása... második... falazóblokkok... B52... kisméretű tömör tégla... Majd egy pillanatnyi szünet, addig van idő kicsit lerázni a remegő kezet, letörölni egy verítékcseppet a gondterhelt homlokról, gyors pillantást vetni a terepre... és meglátni a sarkon éppen beforduló igazgató alakját. A papír egy szempillantás alatt tűnik el a pulóver ujjában, a tollat meg úgy elrendezték, hogy a mai napig nem tudjuk hová tűnhetett. Mire az igazgató odaért, embereink már bociszemekkel bámulnak rá, és kérdő tekintetükben ott tükröződik a megvetés minden szabálytalanság és komiszság ellen. Ők most jó fiúk!
- Hát maguk meg mit csinálnak itt? - bődül el az igazgató, de a szája helyett csak az a vastag tömött bajusza mozog, ami ezerszer volt már poén tárgya.
- Csak levegőzünk! - szól a válasz olyan természetes hangon, hogy még az igazgató is elbizonytalanodik: "Á, persze, hisz mit is csinálnának itt? Bizonyos, hogy csak levegőztek."
Ekkor azonban a nyitott ablak felé tekint, és szemében valami alattomos gyanú villan fel.
"A küldetés elbukva, vége mindennek, kirúgnak minket!"
- Csak nem hallga...
- Tanár úr, és mikor kapjuk vissza a tavaly elkobzott kártyáinkat? - egy utolsó szalmaszál.
- Mondtam már, hogy csak érettségi után, ha ugyan eljutnak odáig! - szól a kissé ideges válasz.
- Jó csak, mert olyanokat hallani, hogy már meg sincsenek...
- Na, takarodjanak már órára! Rég becsöngettek!

2 órával később gyászos hangulat uralkodott a teremben. Egyrészt többen aggodalmuknak adtak hangot, mely szerint feltűnő lesz, hogy mindenki csak az első három kérdésre tudott válaszolni. Igaz, arra hibátlanul. De ami igazán zavart mindenkit, hogy rájöttünk: ez így nem fog menni.
A kupaktanács összeült. Ennél tovább nem is nagyon jutott, mert senkinek nem volt ötlete. Az a vén kurafi csak kifogott rajtunk végül. A felismerés szörnyű volt. És akkor! Mikor már mindenki feladta, mikor már kezdett szétszéledni a tanács, mikor valahol, a tanári egyik kis szobájában egy bajuszos direktor kétségbeesve forgat fel mindent, bizonyos kártyapaklik után, akkor egy hang döfi szíven a tanácstalanságot:
- Apám a hétvégén vett egy ütvefúrót!
Őrültség. Lehetetlen. És csak állunk, próbáljuk felfogni a szavak jelentését. Egymást nézzük, és a falat. Nem sikerülhet! De talán mégis, ha... Átfúrni egy falat? Kizárt. Ezért tényleg kirúghatnak! Mindamellett zseniális ötlet.
- Na, mit mondtok?
Erre mindenki egyszerre kezdett bele:
- Nem lehet...
- Böszmeség...
- Különben megbukunk...
- Hülyék vagytok!
- Mikor kezdjük?
- Én ebben nem veszek részt!
Újra csönd. Néhányan a fejüket rázzák, mások már eltökélt arccal tervezgetnek.
- Ha csináljuk, akkor együtt csináljuk. Mindenki benne van, és mindenki befogja a pofáját! Senki nem tudhat róla!
És akkor, azon az októberi délelőttön, a H... középiskola kis termében, megismétlődött az a 300 éves történet, amikor a magyar rendek életüket és vérüket ajánlották fel Mária Teréziának.
- Legyen!
- Csináljuk!
- Basszátok meg! Ha lebukunk végünk, de benne vagyok! Basszátok meg!
- Mindenki?
- Mindenki bassza meg!
- Nem úgy!
- Holnap gyakorlaton lesz a másik osztály!
- Örültek vagytok!
- Te nem vagy benne?
...halálos csend. Majd egy cérnavékony lány hangja:
- De csak értetek!
- Hadd szóljon!

Másnap kicsit gyanús volt a portásnak, hogy egy diák miért szerszámosládával jár iskolába, de inkább nem tette szóvá. Rég hozzászokott már a közeghez. Arra a két tanulóra, akik egy komplett hifi tornyot cipeltek végig az aulán, már rá se nézett.
9 óra 40 perc: kicsöngetnek a második óráról.
9 óra 41 perc: a teremben már lázas készülődés folyik. Az egyik osztálytársam olyan erővel tépte le a lambérialécet a falról, hogy az 3 részre törött.
- Te állat, ezt még vissza is kellett volna rakni!
- Ja tényleg! Hát majd szerzünk a másik teremből.
És végül előkerült a kicsike! Egy jó öreg Black&Decker! Majd fél méteres, a fém részek még újonnan csillognak, a fúrófej maga, mint az öklöm!
9 óra 42 perc: a hifi beüzemelve.
És eljött a nagy pillanat!
9 óra 44 perckor egy harsány "baszni bele, szól a zene!" kiáltásra teljes hangerőre pörgetik a hifit, és a dübörgő kemény rock harsány háttérzajaként felüvölt a fúró is. És ahogy a ritmus szól, úgy mélyül ellenállhatatlanul a lyuk a falban, és úgy élednek reményeink is újjá. Még a végén meg lesz ez az anyagismeret!
A lyuk készen áll! Már a diktafonból kiszerelt mikrofon is előkerült és nagy megelégedésre pont belefért a lyukba. A megkönnyebbülés és a harsány nevetés azonban elnyomja a becsengetés hangját.
9 óra 54 perckor kétségbeesett kopogás az ajtón. Közeledik a tanár. Az idáig kinn őrködők döbbenten állnak a feltáruló ajtóban.
- Jézus Mária! Elvesztünk!
Ahol reggel még lambéria volt, most egy jó másfél centis lyuk tátong a falon, a kitépett deszka helyén a csupasz fal; a padló, a fúró és aki fúrt csupa por, még a levegőben is vágni lehet. De idő már nincs takarítani.
A fúrót, úgy ahogy van, visszatették a tartóba, majd az egyik pad alá becsúsztatták. Ablakok kitárva, hogy legalább egy kicsit tisztuljon a levegő. A lyuk elé meg egyszerűen csak felragasztottak egy fehér géppapírt cellux-szal. Nevetséges...
Mint a jó gyerekek ülünk és várjuk a végzetet. És meg is jelenik az ajtóban. Majd megindul a padok között, és ahogy elhalad mellettem... megcsapja orromat a kocsma szívbódító illata. Négy táskából háromba rúgott bele, amíg elért a tábláig. Majd csak áll ott. Mintha észrevett volna valamit. 30 ember sápad el egyszerre. Aztán a tanár is. Szemét elhomályosítja a borgőz és a por. Megrendülten áll az asztala előtt, majd kezeivel lassan előrenyúl, megérinti, s lágy mozdulattal végigsimítja az asztallapot. Mert ahogy az októberi nap minden erejét megfeszítve a júliusit igyekszik idézni, sugarai fényes csíkot vágnak a terem koszos levegőjébe, és az ablak keretét a tanári asztalra vetítik... és azon a szent, diákmegváltó helyen megáll a keze:
- Ez itt egy vetett árnyék!
Majd ahogy jött, éppoly hívatlanul és bizonytalanul, kitámolyog a teremből, és aznap már vissza se jött!
- Ez megint részeg volt!
- Mekkora mák!
- Mondtam, hogy jó fej. Szeretem, na!
- Seprűt, szeget, kalapácsot, valaki meg szerezzen egy lambéria lécet!
- Sikerült!

Valóban sikerült. És az a lyuk ott van még ma is a falban! Tudom, mert én is ott voltam! És láttam! És míg élek nem felejtem!