Elmosódott szürkeség, unott hangok, mély szuszogás. A fejem előre zuhan a mellkasomra. Erre kicsit magamhoz térek. Hol vagyok? A fáradtság ólmokat akasztott szemhéjaimra. Próbálom kitisztítani a fejem. Valahol ülök... nem túl kényelmes. Haladok valamerre... szépen lassan megáll majd egy távolinak tűnő recsegő hang megszólal, de nem értek belőle semmit. Furcsa gördülő hangok, majd emberek nyüzsgése. Résnyire nyitom a szemem és várom, hogy a homályos kép kiélesedjen. Emberek... sok-sok ember áll körülöttem. Egy csattanás és egy horkantás magam mellett végre kitisztítja a fejemet.
Megvan, a hármas metrón ülök. A mellettem ülő férfi feje hátracsuklott s ő elégedetten szuszog, néha azonban föl-föl horkan. A lámpa halványan pislákol, az emberek alig állnak a lábukon. Laposan pislogok néhányat, majd azon kapom magam hogy megint előreesett a fejem. Muszáj magamhoz térnem. Lassulás, az ajtó kinyílik, az emberek kiözönlenek, s helyükre újabb ásítozó emberek tódulnak. A szürke ködbe burkolt világ színeit igyekszem kitisztítani a fejemben. Mire ez sikerül, a metró nagyjából kiürül. Muszáj tennem valamit, hogy lerázzam magamról a rám telepedett unott álmosságot. Reménykedve nézek a színesebbnél színesebb reklámokra, hátha van rajtuk olvasnivaló, de pár szó csupán, telefonszám és internetcím. Jobb ötletem nincs, úgyhogy elkezdem a velem szemben ülő emberen pihentetni a szemem.
Egy tizennyolc-húszéves forma fiú az. Először a ruháját nézem meg, hogy azzal is menjen az idő. Egyszerű és praktikus ruhák. Vastag nadrág meglehetősen sok zsebbel. Nekem is ilyesmi van. Kissé kopott bakancs, vastag pulóver, vékonyabb kabát. Mivel nem nagyon találok érdekességet az öltözetén, tovább haladok és őt magát kezdem figyelni.
...
Közben lassulunk, az ajtó unott lassúsággal kinyílik, néhány ember kivonszolja magát a fáradtságba süppedő légkörből, de föl nem nagyon szállnak.
...
A mellettem ülő szuszogása csak még jobban segít belesüppedni a homályba, de gyorsan kihúzom magam és tettetett érdeklődéssel folytatom tovább a vizsgálódást. Szerencsére sikerül belelendülnöm, mert érdekesen viselkedik a srác. Kissé előredőlve figyel valamit azokkal a nagy barna szemeivel. Rövid, kócos hajával keretezett arcán frissen serkenő arcszőrzetet fedezek fel. Dús szemöldöke alatt beesett szemeit össze-vissza kapkodja. Olyan mintha rettegéssel eltelve figyelne valamit, ami e világ számára láthatatlan. Rejtett félelmek, zavaró gondolatok? Nem tudom... honnan is tudhatnám? Félelem árad belőle. Alattomosan a földön kúszó félelem mely az árnyakból karmokat, az apró neszekből alattomos zajokat, sikolyokat formál. Néha olyan, mintha összerezzenne, de szemeit nem hunyja le és nem is emeli fel a tekintetét. Megváltozik kicsit. Az arca halványan ingerültté válik. Szemöldökét összeráncolja, arcizmai megfeszülnek. Pont úgy néz ki, mintha megszidna valakit. Egy pillanat alatt összezavar, amikor is ártatlanul tekint a világába, felhúzott szemöldökkel csodálkozik. Mint akit épp most szidtak le. Olyan mint ha magával veszekedne. Normális ez?
...
Megállunk, az ajtó kinyílik, néhány ember beszállingózik, az ajtó záródik.
...
Ezt még ismétli néhányszor, lágyan előre-hátra hintázva testével, majd előre hajolva szemléli a rémségeit egy semleges maszkkal az arcán. Szemének rémült cikázása mindent elárul belső érzéseiről. Egy kicsit sajnálom. Nem is tudom igazán miért. Talán azért mert annyira rossz lehet akkora félelemmel élni, hogy az már utazás közben is ennyire kiül az ember arcára.
...
Az ajtó kinyílik, az emberek leszállnak. Egy rég ismer hang a szokásos monológját mondja. "Kérem vigyázzanak, az ajtó záródik." -Durr - " A Határ út következik"
...
Nagyszerű! Örömmel tölt el, hogy sikerült ébren maradni... talán a villamoson is sikerül majd. Tekintetem visszatéved elfoglaltságom 'tárgyára' és némileg felvillanyoz, hogy visszatért közös valóságunkba. Rám néz azokkal a mélybarna szemeivel, úgy ahogy néma megegyezést kötnek az emberek. Feláll, jelezve hogy leszáll és az ajtó elé áll az üvegen látszó tükörképén keresztülnézve. Mikor a jármű lelassul én is fölállok, és csendesen mellé lépek. Egymás mellett szállunk le, majd ébredünk föl még jobban a szembe csapó hűvös széltől. Néhány lépés után hozzá fordulok, és nekiszegezem a fejemben motoszkáló kérdést.
-Mitől félsz?
Értetlenkedve néz rám. Látszik hogy fogalma sincs róla, mért kérdezek ilyet. Nem baj...erre számítottam.
-Mitől félek? Miért félnék? Nem értem... hát úgy konkrétan nem tudnék semmit mondani. Nem félek.
Ezzel a kérdést elintézettnek tekinti, én pedig nem bolygatom tovább. Minek? Úgyis tudom, hogy hazudik. Miért ne tudnám? Azt már csak tudom, hogy mikor hazudik a bátyám...