HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 18

Tagok összesen: 1886

Írás összesen: 49107

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-11-18 17:49:15

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: GunodaFeltöltés dátuma: 2007-04-24

A Mester - A tengerparton

Részlet következik Gwyneth, az I. századi walesi druidanő visszaemlékezéséből. Gyermekkoráról mesél, melyet egy cornwalli druida tanítványaként töltött, szülőföldjétől távol.


Noha a falun kívül laktunk, mégis gyakori látogatók voltunk Connor nemzetségénél és a környékbeli klánoknál. Mindenütt szívesen fogadtak és megvendégeltek bennünket, elősorolva közben kisebb-nagyobb gondjaikat, melyekre a Mestertől vártak orvoslást, ő pedig senkit sem hagyott segítség vagy tanács nélkül.
Ha komolyabb baj történt, egy gyors lábú gyereket vagy lovast szalasztottak a druidáért. Ilyenkor szélsebesen felszerszámoztam Alkonyatot, és már vágtattunk is a falu felé. Bizony, megesett, hogy gyorsaságunk életet mentett: például, amikor egyszer váratlan vihar csapott le a halászok csónakjaira a nyílt vízen. Mindannyian partra tudtak vergődni, kivéve Bryant és tízéves fiát. Félholtan sodorta partra a tenger mindkettejüket, és a látó hasztalanul próbálta visszakönyörögni az életbe őket. A gyermekkel már Connor sem tudott mit kezdeni, de Bryant sikerült felélesztenie. Sajnos, azt nem láttam, mit csinált vele, mert a síró asszonyok elvezettek onnan.
Emlékszem arra is, mikor az egyik halász komolyan összetűzött egy nagyszájú gall kereskedővel: már a kés is előkerült a két férfi övéből. A druida még épp idejében érkezett, hogy kiparancsolja a kezükből, és igazságot tegyen közöttük.
Ám nemcsak ilyen szörnyűségekhez hívták: gyógyított nyavalyatörőst és forrólázast, ítélkezett vitás ügyekben, az Istenekhez folyamodott és áldozatot mutatott be, ha a falubeliek kérték, és ő szabta meg, - a csillagok állása szerint, - a vetés és aratás idejét. Hosszú évekkel ezelőtt pedig ő közvetített nemzetsége és régi ellenségük, a Sziklák Népe között; azóta szövetségre léptek, s nem háborgatják egymást többé.
Én, aki a fel-fellobbanó háborúságból jöttem, alig tudtam felfogni, hogyan lehet békében élni; faggattam is róla Enyd mamát eleget. Alkalmam akadt bőven a kíváncsiskodásra, mert Connor gyakran bízott rá, vagy a többi falubeli asszonyra, ha neki más dolga volt.
- Nálatok nincsenek harcosok. Fegyvereitek sincsenek? - kérdeztem egyszer a klánfőnöktől, miközben épp gyapjúövet készíteni tanított a tűz mellett, felvetőszálak és csontlapocskák segítségével.
Az anyó legyintett:
- Ó, dehogynem. Csak épp nem mutogatjuk. A férfiak is bármikor képesek harcosokká válni: ha kellőképpen feldühítik őket, bárkit agyonütnek, akár evezőlapáttal!
Döcögősen felnevetett, és kezem alá igazította a simára koptatott csontlapocskákat.
- Szóval mégis féltek az ellenségtől... - állapítottam meg némi elégtétellel.
- Ha a Sziklák Népére gondolsz, tőlük már rég nem kell tartanunk, hála legyen az Isteneknek... Szövetségeseink ők, nem ellenségeink.
- De akkor minek tartottátok meg a fegyvereiteket? - kötöttem az ebet a karóhoz.
A nemzetségfő vállat vont:
- A törzsünknek gazdag ónbányái vannak odalenn, délnyugaton. Alig hiszem, hogy a rómaiak ne kémlelték volna ki... és ezeknél sosem lehet tudni, mikor indulnak meg. Ráadásul gyorsak, mint a veszett fene!
Megborzongtam.
- ...Gondolod, hogy idáig eljöhetnek?
Enyd mama elfintorodott.
- Nem gondolok én semmit. De azt tudom, ha a földünkre merik tenni a lábukat, itt aztán lesz meleg fogadtatásuk! Gebednének meg, ahol vannak!
Elgondolkodtam a színes gyapjúszálak felett: a rómaiak egyre félelmetesebbnek tűntek szememben. Enyd anyó tart tőlük, sőt, még a Mester is! Fel nem foghattam, mivel lehetnek rosszabbak, mint nálunk, otthon az Üst Népe...
Már éppen szóra nyitottam a számat, hogy rákérdezzek, amikor a klánfőnök rosszallóan megrázta szürke hajú fejét:
- Ejnye, Gunoda, hol jár az eszed? Alszol talán? Ügyelj a felvetőszálakra!
Gyakorlott kézzel hozta rendbe, amit összegubancoltam, és rázendített egy vidám, tavaszi énekre; részéről a rómaiak el voltak felejtve. Én sem gondoltam rájuk többet.
A derék kernow-iakkal egyébként gyorsan megszoktuk és megszerettük egymást: a Mester rokonsága éppúgy kényeztetett, mint otthon Dana nővérem. A gyermekek itt sem tudtak mit kezdeni a kiválasztottságommal, ezért inkább elkerültek; a felnőttek között viszont remekül éreztem magam. Az asszonyoktól rengeteget tanultam, különösen Gladusétól, mégis, Enyd anyó volt az, akit leginkább a szívembe zártam. Ő is szeretett: szinte az unokájának tekintett.
Emlékszem, mennyit szőttünk-fontunk, varrtunk, ültettünk, gyomláltunk együtt! És milyen jó volt, amikor apály idején, egy jókora vesszőkosárral lementünk a vad szépségű tengerhez, csak mi ketten! Miközben buzgón szedegettük a fövenyen rekedt rákokat, kagylókat, és a ruhák festéséhez használt hínárféléket, a klánfőnök különös formájú sziklákat és vízmosta üregeket mutatott nekem. A hozzájuk fűződő történeteket is elmondta, én pedig mohón figyeltem, arra gondolva, hogy este lesz mit mesélnem Connornak. Amikor belefáradtunk a hajlongásba, letelepedtünk a part menti pázsitra, és ilyenkor előkerült az anyó kis szütyőjéből valami jófajta harapnivaló. Enyd mama élvezettel pihentette fáradt lábait, én pedig kértem, mesélne valamit a Mesterem gyermekkoráról. Ez mindig bevált: a klánfőnök sok gyermeket szült és nevelt fel, mégis Connorra volt a legbüszkébb. Ha valakiről, róla aztán szívesen beszélt!
Mézes süteményt majszolva hallgattam a néne meleg hangját: ha lehunyom a szemem, most is hallom; bőrömet simogatja a nap és a szél, s a szám megtelik a méz ízével, és a tenger sós-vad illatával. Aztán felriadok valami zajra, és újra itt gubbasztok az írószobában, ebben az átkozott városban, és tudom, soha többé nem üldögélhetek Enyd mamával a tengerpart szúrós füvén...
A néne bütykös lábujjait dörgölve kezdett bele a mesébe:
- ...Hát, amikor megszületett szegénykém, nem gondoltuk, hogy megéri a másnapot. Olyan picike volt, mint egy kölyökkutya. Igaz, az ikertestvére sem volt nagyobb: még nevet sem adhattunk neki, és már temethettük is. Aztán néhány nap múlva szegény Gladuse húgom is követte: forróláz végzett vele. Szomorú történet ez... - sóhajtott Enyd mama, és lopva könnycseppet morzsolt szét a szeme sarkában. Connor édesanyja, Gladuse volt testvérei közül a legkedvesebb: gyakran emlegette, és tudtam, róla nevezte el a leányát is.
- ...Szerencsére Bryant még szoptattam, s ahol egy apróságnak jut tej, ott jut a másiknak is. - azzal a klánfőnök lepillantott még mindig tekintélyesen domborodó keblére.
Kis híján elnevettem magamat: a dörmögő hangú, medveszerű Bryant még kevésbé tudtam elképzelni csecsszopó "apróságként", mint a Lelkek Kisimítóját.
- És mit szólt ehhez a Mester édesapja? - kérdeztem.
- Diarmuid, az Istenek nyugosztalják, elég faragatlan fickó volt, de Gladusét nagyon szerette. Harcos létére sírt, mint a záporeső, amikor megtudta, hogy már nem él.
A gyermeket rögtön rám bízta. Mit is kezdhetett volna vele egymagában? Meg aztán bőven akadt más dolga: épp ez időtájt folytak a legkeményebb harcok a Sziklák Népével. Diarmuidnek minden csatában ott kellett lennie az élen; az apja csak egyszerű halász volt, ezért mindenáron be akarta bizonyítani a többieknek, hogy ér annyit, mint ők. Persze, akárhány fejet vágott is le, attól még a született harcosok "jöttmentnek" tekintették.
- És vele mi lett?
- Ő is meghalt: néhány hónappal élte csak túl Gladusét. Az ellenség emberei ott ölték meg a háza küszöbén. A szokás ilyenkor azt kívánta, hogy az árván maradt gyermeket valamelyik harcos vegye magához, hogy az apjához méltóan nevelkedjen fel. Connorért azonban egyikük sem lelkesedett, így aztán nálunk maradt. Igaz, nem is adtam volna senkinek! A párom is úgy tekintett rá, mint a saját kölkeinkre.
"Még szerencse, hogy a harcosoknak nem kellett." - futott át rajtam, és borzongva gondoltam Nemeton nővéremre.
- És milyen gyerek volt a Mester? - faggattam az anyót, bár alig tudtam elképzelni, hogy Connor valaha is kisfiú lett volna.
Enyd mama elmosolyodott.
- Csendes kis kölyök volt. Olyan magának való. Jobban szeretett a köntösömbe kapaszkodva a nyomomban trappolni, mint játszani a többiekkel. Aztán egyik napról a másikra megváltozott, a betegség után.
- Milyen betegség? - kérdeztem gyanakodva.
- Senki sem tudja, mi történt vele. Napokon át úgy feküdt, mint aki meghalt. Majd' megőrültem!
- ...Aztán a harmadik napon felébredt, és onnantól már csak az Isteneknek engedelmeskedett. - folytattam, belefehéredve az ismerős történetbe, és végigfutott hátamon a hideg.
- Ezt meg honnan tudod? - ráncolta ezüstös szemöldökét a klánfőnök.
Vállat vontam.
- Engem is megkergettek a kutyák. Meg a Bikalovas.
Enyd mama idegenkedve mért végig, mintha most látna először. Fázósan húzta össze magán a kendőt, noha száz ágra sütött a nap. Riadtan bújtam hozzá: nem akartam elveszíteni a szeretetét.
- Időnként elfelejtem, hogy ki vagy... - motyogta a néne, és óvón fogott át munkától kérges, nagy kezével.
Aznap már nem is mesélt tovább, de legközelebb, amikor a zuhogó eső bekergetett minket az egyik tenger-vájta barlangba, kértem, hogy folytassa:
- ...Connor olyan ötéves-forma lehetett a betegség idején. Onnantól kezdve nem bírtunk vele: nem tudott megülni a fenekén! Folyton a nyomában kellett maradnom, és még így is állandóan megszökött, s amikor nyakon csíptük, azt mondogatta, az Istenek parancsára kell mennie. Bárhonnan képes volt meglépni, és addig kóborolt, amíg össze nem esett. Pedig veszélyes dolog volt ez akkoriban! Kész csoda, hogy sohasem került az ellenség kezébe.
Egyszer megelégeltem, és csúnyán elvertem. Bőgött egy sort, aztán újra megszökött, még azon a napon. Az egyik harcosunk kapta el, méghozzá az ellenség árpaföldjén! Akkor elvittem Conchobharhoz, a druidánkhoz. Ő megszállottságra gyanakodott, és igyekezett kiűzni belőle a betegség szellemeit, nekünk pedig megparancsolta, hogy tartsuk megkötözve.
Szegény kölyök! Nem tudom, melyikünk sírt jobban, amikor összekötöttük kezét-lábát... Éjszaka elrágta a köteleket, és reggel sehol sem találtuk. Ezúttal egy cymric szent ember hozta haza, két nap múlva. Öreg Tölgyfának hívták.
- Hűha... a Nagy Druida! - suttogtam izgatottan. - Mit keresett ő itt?
- Akkor még nem volt Nagy Druida. - intett le az anyó. - Követségben járt a királyunknál, és az úton talált rá Connorra. Egy hat-hétévesforma kisfiú is volt vele, a tanítványa, Bran.
Összecsaptam a kezem, és elnevettem magam:
- Tudod, ki ez a tanítvány, Enyd mama? Tudás Lángja, a mi klánunk druidája!
Az anyó mosolyogva bólintott:
- Ismerem őt. Igen derék ember. Többször járt nálunk gyerekként, meg később is.
Alig tudtam abbahagyni a nevetést, mert megpróbáltam elképzelni a szúrós szemű, zord Brant korombeli kiskölyökként. A klánfőnök végül megfenyegetett felemelt ujjával, hogy nem mesél tovább, ha nyugton nem maradok végre.
- ...Az idegen druida egyáltalán nem tartotta Connort megszállottnak, sőt! Ezen össze is szólalkoztak az öreg Conchobharral. Végül abban egyeztek meg, hogy elvonulnak a Szent Ligetbe, és kikérik az Istenek véleményét. A fiacskámat is magukkal vitték. Nem kerültek elő egy teljes napig! Nagyon aggódtam a gyermekért... azt hittem, talán feláldozzák...
- ...Gyerekeket nem szokás feláldozni! - kottyantottam közbe. - A Mestertől hallottam.
Enyd néne vállat vont:
- Honnan tudhattam volna ezt akkor? Mindegy, a lényeg, hogy megegyeztek abban, hogy Connor alighanem az Istenek Választottja. Azt sem titkolták előttem, hogy nem nevelődhet tovább a gyermekeim között. Sírtam, mint a záporeső, de hát az Istenekkel nem szállhattam szembe...
Szomorkásan hallgattam az anyót: szavai fájdalmasan elevenen idézték fel Anyácskámat. Gondol-e vajon rám? Hiányzom-e még neki egyáltalán? Talán nem is vár már haza. Helyettem biztosan Cygfát dédelgeti...
A klánfőnök megsimogatta kócos fejemet:
- Hazagondolsz, ugye? Ne lógasd az orrodat, Gunoda! Nem is hinnéd, milyen gyors lábakon szalad az idő!

Remélem, a komáromi kocsmázóknak nem volt ismeretlen ez a szöveg!

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Rozán Eszter
Regisztrált:
2006-11-14
Összes értékelés:
7466
Időpont: 2007-04-26 13:48:37

Mindig nagy élmény számomra téged olvasni.
Alkotó
Zöld Zsázsa
Regisztrált:
2006-05-31
Összes értékelés:
493
Időpont: 2007-04-25 17:52:39

...mitöbb a név sem ismeretlen :)
Lebilincselő, érdekes történet, kár, hogy csak egy részlet. Hol a többi? :P
Zsázs

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

oroszlán bejegyzést írt a(z) Izzásba dönteni című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Szél hátán fellegek című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Szél hátán fellegek című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Szél hátán fellegek című alkotáshoz

Miléna bejegyzést írt a(z) Izzásba dönteni című alkotáshoz

koko bejegyzést írt a(z) Izzásba dönteni című alkotáshoz

sailor alkotást töltött fel hopelyhek címmel a várólistára

sailor bejegyzést írt a(z) Szél hátán fellegek című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Lesz-boszi című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) penészírtó című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) penészírtó című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Lesz-boszi című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Szél hátán fellegek című alkotáshoz

ElizabethSuzanne alkotást töltött fel Csetepaté címmel a várólistára

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) éghető anyag című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)