Illés néni meg fog halni. Ott hever abban a házban, a muskátlik közt. Fogsora mellette, egy pohárban. Nincs, aki a szájába tegye - én meg nem merem. Meg hát, minek is? Nem eszik. Nem érez ízeket. Néha szomjas (a gyerekek minden reggel hagynak mellette vizet); ám, a legtöbbször csak kiabál.
A szalagra teszem az üveget. Szaggatottan kerreg a pénztárgép. Az öreg megpördíti, kóddal az olvasó felé.
El szeretném mondani valakinek, hogy mik mennek abban a házban. Hogy miket kiabál! Szóra nyitnám a szám, de félúton elakad a hangom. Végső soron, semmi közöm hozzá. Csak a szomszédban nyírom a füvet. Nem rokonom.
- Kilencvenkilenc - mondja az eladó.
Megcsörren a mobilja.

Illés néni nagyon öreg. Azt képzeli, gyerekek játszanak a szobában, amelyikben a napjait tölti. És ráülnek a lábára. Az unokájának (ha épp nála van) olyankor be kell mennie, és fennhangon elzavarni őket. Rég nem használ a "nincs itt senki, mama, mondtam már!" szidalom sorozat. Csak az: "Takarodjatok, büdös kölykök!" Idáig jutott.
Egy délután belopakodtam hozzá. "Ránézne olykor, ha itt van? Ha nem fáradság. Csabi elég kicsi hozzá." Ezt a lánya mondta. Illés néni az Istent szidta, de olyan erővel, hogy nem lehetett nem meghallani. "Halált" - könyörögte fátyolos szemekkel. A plafont nézte.
Leszámolom az aprót, és a táskám mélyére süllyesztem az üveget. Az eladó az ablakhoz sétál - épp rálátni a szemben zajló meccsre.
- Félidő - mondja, arccal az ablaknak. Fülén, szabályos időközönként villan egyet a telefon.
Esőre áll az idő. Alighanem hidegre fordul délutánra. Nem úgy, mint Illés néninél! Futballisták szaladnak le a pályáról. Nála - a kora miatt - állandóan fűteni kell.
Mikor azt kérte "Halált!", arra gondoltam, bár meghalna. Most rögtön. Vagy jönne érte Isten, egy tüzes szekéren!
Aztán eszembe jutott, nem tudnám, mit kell tenni. Hát, megfogtam a kezét, és azt mondtam:
- Itt vagyok. Kitartás.
"Csabikám" - szólongatott. "Igen" - hazudtam.
"Légy szíves, kergesd el a gyerekeket."
"Takarodjatok! Takarodjatok, gyerekek!"

- Rosseb! Kihagyta.
Tenyerével megtámasztja az ablakot. Cukor és dohányszag terjeng a levegőben.
Matatok a táskámban. Nem akaródzik menni.
"Illés néni meg fog halni. Maga meg csak áll itt, és a meccseredményeket mondja be a mobiljába" - mondanám neki. "Miféle testvér maga?"
- Visszahívlak - mondja, és megfordul.
Leteszi a mobilt, és rám néz. Micsoda szívtelen alak!
- Adhatok még valamit? - kérdi.
- Köszönöm, csak a táskám csatja - mondom, és kisétálok a boltból.

Illés néni meghalt. Az ágyában, muskátlik és a rokonai közt. A fogsora mellette, egy pohárban. Senki nem teszi vissza a szájába. Minek is? Nem eszik. Nem érez ízeket.
- Vége. Nincs idő egyenlíteni - mondta az eladó. Már akkor nem élt, csak én nem tudtam. Reggelre halott volt.
Akkor jött érte a halál, mikor ő épp vigyázta - boltzárás után.
Mikor azt könyörögte "Halált", azt kívánta, bár meghalna. Most rögtön.
Aztán, mikor egyszeriben csak nem lélegzett, nem tudta, mit kell tenni olyankor.
Nem keltette fel Csabiékat. Csak kisétált a többi muskátli közé, a konyhába, hallgatni a rádiót.