Zuhogott az eső, hangosan kopogott a tetőn. A fal néha beázott. Már kezdett gyűlni a sötét folt a plafonon, de még nem csöpögött. Halk nyikorgással nyílt az ajtó. Mary lépett be, egy tálcán két tányérral a kezében.
-Bálint, itt van az ebéded.- szólt a fiúnak a festőállvány előtt, és letette a tálcát az asztalra. A fiú megfordult, még mindig a kezében tartotta az ecsetet. A szemébe nézett, nem szólalt meg. Már egy éve nem beszélt. Körülvette a szoba különös atmoszférája. Rengeteg festmény tapétázta ki a körbe a falakat, amik nem fértek már el fönt, azok a földön vagy az asztalon hevertek. Mindegyikről zsiráfok, zebrák, oroszlánok néztek le, vagy trópusi szigetek, erdők, sivatagi homokdűnék, pálmafák ontották magukból a soha nem látott tájak melegét, napsütését. Ha az ember belépett ide, egy másik dimenzióban találta magát, képek néma alkotójának saját kis valóságában.
-Kinyitom egy kicsit az ablakot. Jó?- kérdezte, és választ sem várva, (mivel úgy is tudta, hogy nem érkezik) az ablakhoz sétált, Bálint figyelő tekintetének kíséretében, és kinyitotta. A nyári eső friss párás illata megtöltötte a szobát. A fiúhoz sétált, megsimogatta az arcát.
-Minden rendben?
Bálint halványan elmosolyodott -vagyis inkább csak összerántotta az arcizmait-, hogy jelezze, tényleg minden rendben. Mary még várt egy darabig, aztán kiment. Magára hagyta a fiát, a szobájában, a börtönében, a saját kis világában. Nem zárta be az ajtót, sohasem zárta be. Elindult lefelé a lépcsőn.
Egyedül volt. Az ablakon fagyos levegő áramlott be. De egy darabig még nem kelt fel, hogy becsukja az ablakot. Ugyanott maradt a kezében az ecset, a félbe hagyott vonallal, ami éppen egy kolibri csőre lett volna. Hirtelen elment tőle a kedve, hogy folytassa. Körbenézett, látta a szétszórt festményeket. Jó lenne rakni belőlük egy nagy tüzet. Futott át az agyán a gondolat, de rögtön elhessegette. Megijedt a felcsapó lángoktól, amik hamuvá égetik egész eddigi élete munkáját. Odament az ablakhoz, megfogta a kilincset, aztán meggondolta magát. Leült a párkányra, fejét a rácsoknak támasztotta. Azt akarta, hogy lássák. Ez már a harmadik hét volt, nem járt lent a földszinten, sőt kint a kertben sem. Eddig minden este, vagy olyan napon, amikor senki nem figyelt rá, kimászott az ablakon, és macskaügyességgel leereszkedett az ereszen, vagy a párkányokon. Amikor Mary erre rájött, rácsot szereltetett az ablakra. "Csak a te érdekedben, Bálint, nem szeretném, ha egyszer leesnél, és összetörnéd magad."
Valamit érzett. Tudta, hogy hamarosan történni fog valami... Kintről, az út felől hallotta a közeledő léptek hangját. A lánynál nem volt esernyő, elázott a haja, a ruhája. Nem hozzá jött. Bálint megmarkolta a vasrácsot. Nézte, ahogyan lép, ahogyan a mellkasa megemelkedik, amikor beszívja a levegőt, a szél felhozta neki az illatát. Azt akarta soha ne érjen be a házba, örökké menjen ezen az úton, amíg fel nem néz, és meg nem látja őt. Már a lépcsőnél tartott. Bálint nézte őt, és összezsugorodott olyan kicsire, hogy átfért a rácsok között. A kinti párkányra állt. Előredőlt és elengedte rácsot. Súlytalanul zuhant pár másodpercig. Élete legszebb élménye volt ez. A lány vizes hajában landolt, leereszkedett az egyik tincsen, és mielőtt még a hatalmas ujjak a csengőhöz értek volna, a fülébe súgta: "szeretlek!"