HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 15

Tagok összesen: 1887

Írás összesen: 49232

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-12-11 14:20:44

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / krimi
Szerző: Fedra JamesFeltöltés dátuma: 2007-05-01

Az első együtt töltött percek

Egy pályázatra készült "Tavaszi szerelem" címmel...

Ezért a pokolra jutok. Vajon hány millió év kínzás jár ott az ilyesmiért? Lefogadnám, hogy nem kevés, sőt, minden bizonnyal közel ez az egyik legnagyobb bűn, amit egy ember elkövethet igazságtalanul rövidre szabott élete során - legfeljebb a gyilkosság meg a vérfertőzés előzheti meg a ranglistán. Sőt, lehet, hogy ez utóbbi nem is, mivel arra, hogy az kiderül, sokkal kevesebb az esély, mint arra, hogy az kiderül, amit most éppen én csinálok... Bár igazából én jelenleg nem is csinálok semmit, csak gondolok rá, hogy mi mindent is csinálhatnék, már amennyiben a körülmények valamivel kedvezőbbek lennének. De ez még önmagában nem bűn. Vagy igen?! Te jó ég, most kockáztassak? Lehet, hogy nem érné meg. Sőt...
Na jó, akkor most amilyen gyorsan csak tudom, elhúzom a lábam az övé mellől, hogy ne érjenek továbbra is össze. Esküszöm, azonnal elhúzom.


Megpróbáltam. Nem megy. De most komolyan: miért nem?! Én tényleg mindent megtettem, ami tőlem telt. Biztos begörcsöltek a lábizmaim. Tudtam, hogy nem kellett volna múlt héten bemennem tesiórára. Amíg nem jártam be, semmi bajuk sem volt a végtagjaimnak, tök rendesen működött mindegyik. Most meg itt ülök kint egy verőfényes tavaszi délelőttön a focipálya melletti padon, ami mellesleg kegyetlenül kényelmetlen, most azonban kivételesen mégis elviselhető, ugyanis a hátam mögött ott van a vadiúj (alig több, mint fél éves) angoltanárunk pulcsija, mellettem a már említett tanárral, valamint vagy fél tucatnyi lánnyal (közülük már nem mindenki fért el ezen a padon, úgyhogy még vagy három másikat pakoltattunk köré a pályán focizó fiúkkal), mögöttünk pedig az iskola hatalmas, fehérre meszelt épületével, ami mellesleg külsejét tekintve szinte szakasztott olyan, mint egy kórház, azzal az aprócska különbséggel, hogy attól még soha senki nem lett jobban, hogy ide kellett jönnie. Bár az is tény, hogy tanáraink ezidáig még egyetlen egyszer sem műtötték meg egyikünket sem és ezt akár pozitívumként is felfoghatjuk.


De visszatérve az előző témára: ezért előbb-utóbb tényleg nagy valószínűséggel a pokolban kötök majd ki - vagy ha létezik ilyen, akkor valami még annál is rosszabb helyen. A jelen szituáció ugyanis (röviden leírva) a következőképpen festett: hosszú idő óta végre-valahára akadt egy pasi (magas, sportos alakkal, kék szemekkel, Brad Pitt-es - csak valamivel szebb - arcvonásokkal és csaknem vállig érő, sötétbarna hajjal, aki... nos, hogy is mondjam csak... szóval meglehetősen mély hatást gyakorolt rám. Az illető egyébként ezen szavaimat igencsak nagyfokú dicséretként értelmezhetné (már amennyiben hallaná őket), ugyanis tizennyolc éves korom ellenére ezidáig csupán alig néhány fiúval voltam hajlandó kettesben eltölteni néhány órát a "randevú" fedőnév jótékony takarásában. Ezen együttlétek sorozata aztán az első alakalom után többnyire azonnal félbe is szakadt, nekem ugyanis mindannyiszor sikerült még a következő találkozás előtt találnom valamit az illető srác múltjában, viselkedésében, külsejében avagy egynémely megnyilvánulásában, amely körülmény azonmód heves visszakozásra és a kapcsolat megszüntetésére ösztönzött.

Ellentétben ezzel a pasassal. Ő ugyanis látszólag tökéletes, még ha csupán az én szemeben is. Jól néz ki, nem sokkal hülyébb, mint én (igazából csupán annyival, amennyit az a tény, hogy pasi a szentem, már eleve garantál), sőt néha még kedves is. Egyszóval maga a tökély. Csupán két dolog szól ellene. Az első: hat évvel idősebb nálam (tehát huszonöt). A második (és a súlyosabb): mellettem ül és éppen dolgozatokat javít, amely cselekvéshalmaz világosan mutatja, hogy az illető az angoltanárom.

Tudom, ciki. És nem csak azért, mert nagyon sokan nem kifejezetten rajonganak érte, mert ez aligha érdekelhetne annyira, hogy veszni hagyjam a dolgot, főleg azután, hogy már fél éve itt tanít és gyakorlatilag az első fél percben kiszúrtuk egymást; szerencsétlen Black ugyanis éppen nálunk tartotta a legelső óráját. Mikor bejött, pont zálogos (és ezen kívül még számos más módon átalakított) Kérdezz-felelek-et játszottunk és az egyik, engem pont nem érintő kör folyományaként éppen heveny nevetőgörcsben fetrengtem - a legelső padban, szemben a tanári asztallal.

- Mi olyan vicces? - vonta össze a szemöldökét gonoszul Black, miután belépett.

Emberfeletti erőfeszítések árán sikerült nagyjából komoly arckifejezésre váltanom.

- Maga lesz az új angoltanárunk?

Black bólintott.

- Akkor semmi.

A pasas ezt alighanem sértésnek vehette, mert még jobban összehúzta a szemét és kiküldött a teremből.

- Mindjárt gondoltam - bólintottam a halk "Kifelé"-re reagálva. Már csaknem az ajtónál voltam, amikor visszahívott.

- Jöjjön ide és álljon mellém. Ne a nyakamba, mellém. Így jó. Ne dőljön neki a táblának, ez így nem derékszög. Remek. A továbbiakban a táblán kopoghat, ha valami hozzáfűznivalója van az általam tartott órához. Megértette vagy mondjam el még egyszer?

Az óra még hátralévő része az általános derültség jegyében telt, Black ugyanis éppen a Bűn és bűnhődés-t elemeztette az osztállyal amolyan bemelegítés-és-ismerkedés célzattal, nekem pedig gyakorlatilag minden egyes mondatához legalább tíz perces hozzáfűznivalóm volt. A végén aztán fogta magát és átállt a tábla másik végéhez, kihajtotta a szélét és ily módon gyakorlatilag teljes egészében eltakarta előlem, amit írt. Persze ilyen könnyedén nem tudott zavarba hozni, elvégre engem sem ejtettek a fejemre túl sokszor; ezután szinte folyamatosan beszélve kérdéseket tettem fel neki, egészen kicsengetésig.

Miután felhangzott az óra végét jelző berregés, Black az íróasztalához lépett.

- Mi a neve? - kérdezte, a naplót lapozgatva.

Felmerült bennem a gondolat, miszerint most alighanem egyest kapok.

- Lilly Blair - sóhajtottam. Tök mindegy, úgyis csak...

- Óh, hát ez kellemetlen - mondta letörten Black. - Arra gondoltam, hogy jóindulatom jeléül kap egy négyest, de angolból eddig csak ötöse van. A négyes ennek fényében kegyetlenség lenne, főleg miután egész órán jártatta a száját. Tudja mit, kap egy jelest, de egy hónapig nem jöhet a tanári asztal közelébe.

Azt hiszem, ezzel a kis kitérővel nagyrészt sikerült bemutatnom kedvenc angoltanáromat , valamint egyúttal saját magamat is. Pechemre mostanra már meglehetősen közel áll hozzám a pasas (mármint lelkileg) és néha határozottan az az érzésem támad, hogy ez visszafelé is így van, de ettől persze még nem szűnik meg a probléma, miszerint ő tanár, én meg diák vagyok, méghozzá egyazon intézetben. A korkülönbség maga nem probléma, elvégre sokkal nagyobb eltéréseket is láttam már nem egyszer párok között. Igazából az egyetlen, elgördíthetetlennek tűnő akadály az, hogy egy iskolában "dolgozunk". Vagyis lényegét tekintve ez a probléma sem olyan súlyos, elvégre jövőre én már (ha minden jól megy) egyetemen leszek, nem pedig itt, na de könyörgöm, akkor mégis hogyan fogunk találkozni? Nem jár ide sem a húgom, sem az öcsém, sőt még a barátnőm öccse vagy húga sem, és az összes ismerősöm az én évfolyamomban tanul vagy már végzett, ami, amennyiben ez egyáltalán lehetséges, csak még rosszabb. Persze ha ez a gondolat már mondjuk az ő fejében is megfordult, akkor még van remény... Például ha elhatározta, hogy amint kijárom a sulit, feleségül vesz... Ez esetben nem is lenne semmi probléma, már amennyiben az erősebbik nemet képviselő szülőm nem lőné le azonnal, amint meglátja otthon. Ő egy kicsit még konzervatív gondolkodású.

Oldalról óvatosan Black-re sandítottam. Előrehajolva, homlokráncolva meredt egy dolgozatra, szakasztott úgy, mint aki nem teljesen érti ( vagy nem teljesen akarja érteni) azt, ami oda van írva. Viselkedése első, külső benyomásaim alapján tökéletesen fedni látszott egy olyan ember viselkedését, akit a lehető legtökéletesebben hidegen hagy, hogy ki ül éppen mellette. Még akkor is, ha jelen esetben történetesen rólam van szó.

Tehát nem vesz feleségül. Hirtelen feltámadó szerelmi bánattól marcangolt szívvel arrébb húztam a lábamat és és (álcázásul) lazán keresztbe tettem a másikon, amit szintén az előttünk úgy fél méternyire álló padon pihentettem - mellettem lecövekelt társaimmal egyetemben -, és amely néhány futó másodperccel ezelőtt merő véletlenségből hozzáért Black jobb oldali, szürke edzőcipős lábfejéhez. Az említett pasas szemöldöke erre a magasba szaladt, de ebből nem mertem túlzottan merész következtetéseket levonni, ugyanis ezzel egy időben sebesen körmölni kezdett valamit (piros tollal) az éppen a kezében tartott dolgozatra. Aligha gondolhattam tehát, hogy a szemöldökfelvonás nekem szólt. (Bár az igazat megvallva azért kétségtelenül megfordult a fejemben ez a variáció is.)

Mivel még véletlenül sem szerettem volna, ha esetleg eszébe jut, hogy jelenleg gondolatban éppen vele foglalkozom, így borzalmas erőfeszítések árán igyekeztem agyamat arra ösztökélni: figyeljen végre legalább minimálisan oda az osztálytársnőim által körülöttünk folytatott beszélgetésre.

- ... minek ez a házi dolgozat? - hisztizett Anne.

- Mit húztál? - kérdezte valaki kíváncsian.

- Egy bankrablásról kell fiktív, tehát teljes egészében általam alkotott novellát írnom - grimaszolt a lány.

- Az jó téma - állapította meg Amanda. - Apának is csomószor van bankrablós ügye. Az egyik pasas például, akit ő tartóztatott le, nemrég lépett le a börtönből. Az ilyenekkel sosem unatkozik az ember, mindig van munka egyikükkel-másikukal.

A pillantásom minden igyekezetem ellenére visszavándorolt Black-re. Kedvenc angoltanárom épp feszült ábrázattal méregette az előtte heverő lapot és nagyon úgy nézett ki, mint aki nincs jókedvében. Utolsó reménysugaraim kezdtek viharos gyorsasággal szertefoszlani.

- Ne segítsek javítani? - hajoltam közelebb hozzá, hátha bejön a trükköm. Elvégre néhanapján még akár nekem is lehet szerencsém.

- Jöttök röplabdázni? - kérdezte Anne hirtelen felviduló arcvonásokkal.

- Menj csak labdázni, Blair - hunyorgott a pasas még mindig gondterhelten.

- Nincs kedvem játszani - ráztam meg a fejem. - Adja ide a felét.

Black rám sem nézve a kezembe nyomott egy köteg többé-kevésbé sűrűn teleírt lapot, félvállról hozzátéve, hogy ezek elsős regényelemzések. A lányok időközben elvonultak a hálóhoz ugrálni és vetődést, valamint feltartott kézzel való, a pálya egyik végéből a másikba véghezvitt gurulást gyakorolni. Ez alól (rajtam kívül) egyedül Amanda volt kivétel, aki bement - állítólag - inni.

A körülmények tehát adottak voltak: egy padon ücsörögtünk kettesben a napfényben fürdő udvaron, az égvilágon senki más nem volt a tízméteres körzetünkben, ráadásul egymáshoz meglehetősen közel is helyezkedtünk el. Ha a pasas egy bekezdést a szokásosnál kissé lendületesebben pipál ki, simán hozzáérhetett volna a könyökömhöz. Persze még véletlenül, sőt majdnem sem történt ilyesmi, és nem csak azért, mert az elsősök ennyire nem tudnak regényt elemezni. (Bár tény, hogy nem tudnak.) Egész egyszerűen arról volt szó, hogy Black-nek esze ágában sem volt ilyesmi, ugyanis tökéletesen hatástalan maradt mindenféle, vele szemben bevetni próbált női vonzerőm. Már vagy tíz perce ültünk ott, szakasztott úgy, mint két konténer az út szélén (kevéssé intellektuális jelleműek kisegítésére: kukán), amikor végül úgy határoztam, kerül amibe kerül, megszólalok. Tökmindegy, mit mondok, a lényeg az, hogy rá tudjam venni arra, hogy végre ő is megszólaljon.

- Öhm... tanár úr, nem azért, de ezek a dolgozatok rosszabbak, mintha a szótárból találomra válogatták volna össze hozzá a leírt szavakat... Egyébként van egy fogalmazásom, ami már három hete magánál van. Nem hozta ma be véletlenül?

Na jó, visszavonom egynéhány korábbi gondolatomat. Nem mindegy, mit mond ilyenkor az ember. Vagyis jelen esetben nekem már mindegy, de a további generációk még okulhatnak belőle.
Black, ahogyan azt csalódottan megállapítottam, igencsak vonakodva nézett rám.

- Szerinted ezek itt borzalmasak? Akkor ezt hallgasd meg: "... beavatta és magába fogadta, mint amikor az a...ööö... bizonyos pápa felkente államalapítónkat a trónra...". Nos? Te tudsz ilyet írni? Vagy akár csak hasonlót?

- Még nem próbálkoztam, de ne becsüljön alá.

- Soha eszem ágában sem volt ilyesmit tenni - grimaszolt. - Az első perctől kezdve világosan látom, milyen veszélyes vagy.

Khm. Ez most vajon vicc volt? Nem nevet, tehát nekem sem muszáj. Na de erre most mit mondjak?!

- Öhm... A dolgozatom...?

- Ó, igen, ne haragudj, elkalandoztam, mint annak idején Indiana Jones... Láttad valamelyik filmjét?... Na jó, alighanem az irodámban van. (Nálunk majdnem mindegyik tanár külön irodát kapott, mivel nagyon nagy az épület, de ennek ellenére csak - viszonylag - kevesen járnak ide.) Ha olyan sürgős, hogy nem tudsz vele várni még egy hetet a következő óránkig, lejöhetsz velem és megnézzük.

- Most? - döbbentem meg, szavai ugyanis haloványan valami ilyesmit sugalltak. Hát mi ez, ha nem kezdeményezés? Éljen!

Várjunk csak... Ki is kezdeményezett? Nem én?... Ó, a francba!

- Később esetleg elfelejteném, de a döntés természetesen a te kezedben van.

Na jó. Az irodája két emelettel alattunk van, tehát ott holtbiztos, hogy nem süt a nap és padok sincsenek... Viszont ott lesz ő és ez alkalommal már alighanem én is.

Rövid mérlegelés után bólintottam, mire Black gyorsan összeszedte a dolgozatokat és elindult a bejárat felé. Felálltam és követtem.

Az irodája meglehetősen egyszerű berendezésű volt, többnyire világosabb árnyalatú bútorokkal, középen pedig egy hatalmas íróasztallal és négy elefántbébikre méretezett karosszékkel. A falakon oldalt végig polcok sorakoztak, szorosan telezsúfolva könyvekkel, az ezután fennmaradó helyre pedig Black különböző, híres irodalmi alakokat ábrázoló képeket akasztott.

- Foglalj helyet - intett, miközben lepakolta a dolgozatokat az asztalára. Óvatosan belecsúsztam egy karosszékbe, miközben olyan arckifejezéssel vettem szemügyre a helyiséget, mint aki most jött rá, hogy amennyiben korábban eszénél van, egyáltalán be sem teszi ide a lábát.

- Csupán gondterhelt vagy tőlem retteg így? - érdeklődött Black az íróasztala fiókjaiban kutatva, időnként fel-felpillantva rám.

- Rettegnem kéne magától?

- Nos, bevallom, kissé hízelegne vele a hiúságomnak, amitől kétségkívül valamivel jobban érezném magam, mint jelenleg.

- Depressziós netán? Ne haragudjon, de nem nagyon szeretek hízelegni. Másképp alighanem megtenném. - Nos igen, ha neki szabad, én is célozgathatok.

- Azokat is csupán ennyire kedveli, akik hagyják, hogy hízelegjenek nekik vagy ezen véleményét csupán azon emberek számára tartja fenn, akik ténylegesen gyakorolják az említett dolgot?

- A véleményem minden egyes érintettre egyformán kiterjed. Persze ezt ne vegye magára; vannak, akiknek jól áll, ha hízelegnek nekik. Ők tudják kezelni a helyzetet.

Black színlelten csöpögő hálával nézett rám.

- El sem hinné, mennyire lekötelezett ez utóbbi megjegyzésével.

- Szóra sem érdemes - vontam vállat, majd morogva még hozzátettem: - Bár én előre szóltam, hogy ne vegye magára.

Black vigyorogva lengetett meg előttem egy lapot.

- Elképesztően sajnálom, de a fogalmazását kénytelen voltam elégtelenre értékelni. Próbáltam valami használhatót kiszedni belőle, de a lehetetlent előbb-utóbb még nekem is fel kell adnom.

- Nem is vártam mást. Megnézhetem? - kérdeztem, majd felpattantam és odaszáguldottam hozzá. Elhúzta előlem a lapot, mint akinek esze ágában sincs odaadni, mire én természetesen utánakaptam - az egésznek az lett a vége, hogy ő a lendülettől (legalább annyira az enyémtől, mint a sajátjától) félig ráesett az asztalára, én pedig teljes egészében rá. Sikerült elkapnom a lapot, mire a másik kezét ráfonta a csuklómra, hogy lefejtse róla.

Ekkor hallottuk meg a sikoltást. Alighanem a szomszédból (név szerint a biosz szertárból) hallatszott és szakasztott úgy tűnt, mintha olyasvalakitől származna, aki igencsak nagy bajban van és úgy véli, jól jönne némi külső segítség.

Szóval szakasztott olyan benyomást keltett, mintha valakit épp fojtogatnának a szertárban.

Én megdermedtem, Black pedig azonnal felpattant és az ajtót rövid úton feltépve a folyosóra száguldott.

Mire utolértem, már a szertárban volt. Beléptem utána, mire a következő kép fogadott: egy viszonylag nagy, félhomályos terem közepén egy lány (mint ahogyan azt egy pillanattal később felfedeztem: Amanda) térdel, előtte pedig egy magas, rövid, mégis elképesztően kócos hajú pasas áll elszánt kifejezéssel az arcán és pisztollyal a kezében. Utóbbi csöve félreérthetetlenül a padlón ülő lánnyal nézett farkasszemet.

Black, mielőtt az még észrevehette volna őt, rávetődött az alakra. Rövid úton a földre sodorta és leszorította a jobb karját, nehogy az felemelhesse a fegyverét. A férfi felordított, majd a bal könyökével arcul ütötte Black-et. Az irodalomtanár erre legurult róla, de még esés közben visszafordult és gyomron rúgta ellenfelét. Utóbbi műveletet még egyszer visszajátszotta, majd a mellkasára telepedett és a fegyveres jobb csuklóját ütemesen a padlóhoz csapdosva igyekezte eltulajdonítani annak pisztolyát. Már éppen úgy tűnt, sikerrel jár, amikor a másik hirtelen kiszabadította magát a szorításából és halántékon csapta őt a pisztoly agyával. Black erre ismét kevés híján a padlón kötött ki, a férfi pedig félig felkönyökölve, lihegve ráfogta a fegyvert. Akaratlanul is felsikoltottam, mire Black egy váratlan félfordulatot véve a pasas mellé vetődött és az utolsó pillanatban saját maga felé fordította a fegyveré. Dulakodtak; a következő másodpercben lövés dördült és mindketten a padlóra zuhantak.

Kisvártatva én is a földre rogytam és már-már mániákusan depressziós tekintettel bámultam őket. Black végre-valahára (ezer évnek tűnő idő múltán) megmozdult, legördítette magáról a férfit és felállt.

A fegyveres (immár fegyvertelen, a nevét viszont még mindig nem tudjuk) a hátán feküdt, végtagjai szétterültek körülötte, üveges szemei a mennyezetre meredtek. Halott volt.

Black gyors pillantással ellenőrizte, megvagyunk-e még mindketten, majd Amandához lépett és megfogta a kezét. A lány vonakodva ránézett..

- Jól vagy? - kérdezte a tanár.

Amanda rövid gondolkodás után bólintott. Nyilvánvalóan értékelte a tényt, miszerint az imént történtek ellenére még mindig életben van.

- Mondott magának valamit? - Black, miközben ezt kérdezte, szemmel láthatóan kissé feszültebbé vált, bár hősiesen igyekezett palástolni ezen irányú érzelmeit.

Amanda halványan elmosolyodott.

- Már úgy érti, azon kívül, hogy meg fog ölni? Nem, az égvilágon semmit. Nyilván nem akarta felesleges dolgokkal húzni az időt.

Black habozni látszott.

- Amanda, én is pontosan tudom, ki volt ő. Nekem köszönheti, hogy meghalt és bár úgy vélem, minden kétséget kizáróan önvédelem volt, amit tettem, mégis szeretnélek megkérni rá, hogy senkinek ne beszélj arról, ami itt történt. Senkinek - ismételte meg még egyszer, nyomatékosítva a szót -, még az apádnak sem, világos? Ha mégis megteszed, azzal saját magadat is kellemetlen helyzetbe hozhatod. - Némi szünet után tette még hozzá: - A rabszöktetés igen súlyos bűncselekménynek számít.

Amanda csodálkozva és kissé rémülten pillantott fel rá, miközben kirántotta a kezét a tanár kezéből. Rekedt volt a hangja, amikor végül újra megszólalt.

- Megmentette az életemet. Hallgatni fogok. - Azzal kifelé indult a szertárból, rám ügyet sem vetve.

- Kérj egy nyugtatót és menj haza - szólt utána Black. - Nyugodtan hivatkozhatsz rám, ha esetleg szükséges lenne.

Miután Amanda távozott, odasétált hozzám és közvetlenül előttem leguggolt.

- Jól vagy? - érdeklődött, egészen más hangsúllyal, mint amikor Amandától kérdezte ugyanezt.

- Ühüm - motyogtam.

- Gyere át az irodába, főzök neked egy teát.

- Nem fog lelőni közben? - Kezdett visszatérni a hangom.

Black a fejét csóválta.

Nem, több hullának sajnos nincs hely a csomagtartómban.






- Börtönben volt? - kérdeztem immár a szomszédos helyiségben ülve, teáscsészével a kezemben. - A férfi, aki meghalt.

- Igen. Honnan tudod? - nézett rám csodálkozva Black, miközben valamivel közelebb húzódott hozzám a székével.

- Amandát azzal fenyegette, hogy feladja egy rab megszöktetéséért. Ő volt az?

A pasas fürkésző tekintettel nézte az arcomat, nyilvánvalóan azon töprengett, mennyit áruljon el nekem abból, amit ő is tud.

- Khm... Nos rendben - mondta végül. - Végül is a te titoktartásodat is ki kell váltanom valamivel. - Hátradőlt a székén, egy pillanatig hallgatott, majd beszélni kezdett. - Valószínűleg te is hallottad már néhány tucatnyiszor a bölcs közmondást, melynek tanulsága szerint a fiatalság tökéletesen megegyezik a bolondsággal, kissé szabatosabban és irodalomtanárhoz kevésbé illő módon fogalmazva a hülyeséggel. Nos, annak idején nekem is sokszor elmondták ezt, a különbség ezen a téren kettőnk között csupán annyi, hogy én tényleg bolond is voltam.

Húsz éves lehettem, amikor egy délelőttön... nos, igazából nincs mit szépíteni a dolgon: a helyzet az, hogy néhány (szám szerint egészen pontosan kettő) társammal együtt az egyetemről kirámoltunk egy bankot.

Fogalmam sincs róla, miért tettük - biztosan nem a pénz miatt, vagyis nem csak az miatt, anyagilag annyira ugyanis közel sem voltunk katasztrofális helyzetben, hogy egy ekkora kockázattal járó akcióra kényszerüljünk. Mégis megtörtént.

Kezdők voltunk, ráadásul félig részegek, valószínűleg nem fog hát nagy meglepetés érni, ha elárulom: rekordsebességgel lekapcsoltak minket. Vagyis nem minket, csupán őket, két társamat. Letartóztatták őket, de még mielőtt rátették volna a bilincset a csuklójukra, meggyőztek róla, hogy tűnjek el, elvégre semmi szükség rá, hogy mindannyiunkat berácsozzanak.

Nem tudom, említettem-e már, de a zsaru, aki elkapta őket, Amanda apja volt.

Bár mindketten megesküdtek, hogy nem árulnak el és engem is megeskettek, hogy nem adom fel magam,m egyikük véleménye csakhamar megváltozott az ügyet érintően. Ő nem volt hajlandó beletörődni abba, hogy évekre börtönbe zárják és feltett szándéka volt - azon felül, hogy engem is oda juttat - mihamarabb kiszabadulni.

Hamarosan mindkettőjüket másik intézetbe szállították, így egymástól külön kellett megkezdeniük a rájuk kiszabott fejenkénti sok-sok év letöltését.

A sztori következő, lényegesebb pontjához két-két és fél évet leszünk kénytelenek előreugrani az időben. Ekkor történt, hogy Amanda egy alkalommal meglátogatta kevésbé agresszív természetű társamat. A dolog ezen részét illetően ugyan csak tippelni tudok, mégis úgy hiszem, rólam kérdezősködött nála. Az apja ugyanis képtelen volt belenyugodni, hogy három rablóból csupán kettőt zárathatott be. A biztonsági felvételen ugyanis hárman voltunk, de maszkban és bár ő mindvégig rám gyanakodott, sem használható videofelvétele, sem semmilyen más bizonyítéka nem volt ellenem. A társaim tagadták, hogy én lettem volna a harmadik ember és én sem vallottam be semmit - az ügy tehát az ő szempontjából teljességgel reménytelen volt. Mégsem adta fel.

A látogatás persze nem végződött semmilyen eredménnyel - pontosabban fogalmazva Amanda apja számára nem végződött semmilyen eredménnyel. A lány ugyanis a következő héten megint elment Danny-hez, majd amint akadt elegendő szabadideje, amikor is a szülei nem ellenőrizték, hová megy, smét meglátogatta őt. Végül pedig megszöktette.

Peter - nem szívesen emlékeztetlek rá, mert nincs több teám, de a szomszédos szertárban lévő halott - eltudom képzelni, mennyire őrjöngött, amikor tudomást szerzett a szökésről (vannak, akiknek még odabent is megvannak a maguk kapcsolatai), ekkor ugyanis hármunk közül már egyedül ő volt börtönben és ennek ellenére heteken, sőt hónapokon keresztül meg sem próbálta őt kihozni onnan senki, de még csak látogatója sem akadt. Azt persze nem tudhatta, hogy Danny időközben meghalt (egy rendőr véletlenül kiszúrta az utcán, tűzharcba keveredtek és mivel nem volt hajlandó megadni magát, végül lelőtték), de ha tudta volna, sem valószínű, hogy sokat változtatott volna a tervén. Egy börtönlázadás során megszökött és bár súlyos sebet kapott (legalább három golyót a hátába), sikerült eltűnnie. Ez alig néhány hónapja történt, ez alatt az idő alatt nyilván már felépült és alighanem eltökélte, hogy mindannyiunkat megöl, méghozzá a tulajdon két kezével. - Black megköszörülte a torkát, majd egyenesen a szemembe nézett. - Nos, Lilly, elégedett vagy a történettel? Gyilkos vagyok, aki fényes pályafutását egy már eleve bukásra ítélt bankrablással kezdte és amely után két embert hagyott a börtönben rohadni, míg ő odakint ücsörgött az iskola napsütötte padján, melletted. Ez a fejlemény némi dilemmára késztet, nincs igazam?

Feszülten várta a válaszom, de nem szólaltam meg. Végül megunta a dolgot és elkapta a pillantását rólam.

- Most azt várod, hogy mentegetőzzek azért, amit tettem?

Könnyes szemmel néztem fel rá.

- Hiába várod - rázta meg a fejét. - Erre nincs mentség. Ha akarsz, magadban te felmenthetsz alóla, de nem foglak győzködni. Ha nem akarsz, azon felül, hogy nem adsz fel, többé a közelembe sem kell jönnöd.

- Mégis miből gondolod, hogy nem adlak fel?

- Ha Amanda szülői feljebbvalója újfent előveszi az ügyet, engem évekre bezárnak. Szeretnéd? - Miközben ez utóbbi kérdést feltette, olyan közel hajolt az arcomhoz, hogy a szánk csaknem összeért.

- Ez zsarolás - jelentettem ki.

- Te engeded, hogy zsaroljalak. Ha nem lenne mivel, nem tehetném meg. És nem is akarnám.

- Rendben. Vegyük úgy, hogy próbaidőn vagy. A bankrablás hülyeség volt, a börtönről nem te tehetsz, Amanda életét viszont kétségkívül te mentetted meg. Szeretlek.

- Reménykedtem benne - mosolyodott el halványan, kissé fanyarul.

Felálltam, letettem a teáscsészét az asztalra és éppen indultam volna, amikor újra megszólalt, ezúttal kissé bizonytalanul.

- Khm... Lilly... Mondd, nagyon félsz a halottaktól?

- Miért? - vontam össze a szemöldököm gyanakvóan.

- Egyedül nem fogom tudni kivinni Peter-t az épületből.

- Segítek - bólintottam gondolkodás nélkül. - De hogyan visszük ki innen?

- Beletesszük egy kartondobozba a szertárból - vont vállat Black magától értetődően.

Remek. Elképzelni sem tudnék romantikusabbat az első együtt eltöltött percekre, mint egy - a biosz szertárból lopott kartondobozba csomagolt - hulla cipelését.

Ez a pasi aztán tényleg tud udvarolni.


Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
Regisztrált:
2011-04-26
Összes értékelés:
8
Időpont: 2012-10-15 01:20:29

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Tetszett nagyon! :) A folytatását is szívesen olvasnám!! :)
Alkotó
Regisztrált:
2007-06-14
Összes értékelés:
317
Időpont: 2011-06-12 19:28:46

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Az előzőhöz hasonlóan ez is itt tartott. :D Azt hittem egy tipikus középiskolás love storyba csöppenek, de fordulatos. Élvezeti értékéből nem vonnak a kisebb betű kihagyások, de jobbá lehetne tenni a tegező-magázó viszony rendbetételével, a "trendi" szavak hanyagolásával, s akkor egy "tökkkjóóóó" művet kapunk! :)
Alkotó
Tiringer Tündi
Regisztrált:
2006-05-11
Összes értékelés:
118
Időpont: 2007-05-08 20:50:52

Tetszett! Kifejezetten jó írás!

(Arthemis! A mű nem Magyarországon játszódik, tehát az angol nem idegen nyelvet, hanem angol irodalmat jelöl. Bocs!)
Szenior tag
Regisztrált:
2005-12-13
Összes értékelés:
1310
Időpont: 2007-05-08 13:51:34

Alapjában tetszik az írásod, de néhány hibára szeretném felhívni a figyelmed. A nyelvezet nem mindig irodalmi alkotáshoz illik. Példáu nem íunk olyat bele, hogy vadiúj, tök (jó) stb.
A tanár (Black)irodalmat vagy angolt tanít? Ez ellentmondásos, hisz mindkettőnek nevezted.
A tanáár hol tegezi, hol magázza a diákokat. Válaszd ki az egyiket, és végig úgy beszéljen hozzájuk. Én a magázást ajánlanám. Amikor Lily tegezésre váltott, az már jó volt.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

bűvölet alkotást töltött fel Lehet címmel a várólistára

mandolinos alkotást töltött fel Friedrich Logau: Önteltség címmel a várólistára

bűvölet bejegyzést írt a(z) Veled című alkotáshoz

bűvölet bejegyzést írt a(z) Veled című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese, VI. - igazán befejező rész című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) J. W. von Goethe: Karácsony című alkotáshoz

mandolinos bejegyzést írt a(z) J. W. von Goethe: Karácsony című alkotáshoz

Szem Eszkör bejegyzést írt a(z) Akarom (5/5) című alkotáshoz

Tóni bejegyzést írt a(z) Friedrich Logau:Eitelkeit című alkotáshoz

Tóni alkotást töltött fel Spruchgedicht von Friedrich Logau címmel

sailor bejegyzést írt a(z) A hóember álma című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

leslie b shepherd bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

történetmesélő bejegyzést írt a(z) A hóember álma című alkotáshoz

Krómer Ágnes alkotást töltött fel Kitti címmel a várólistára

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)