Az elfoszlott tavaszok útján, kiszáradt esők alatt
halkan zúgó szél-kavalkádban, kimérten haladt
hátravetve fejét, ösvényt engedve a szoros időnek
megbámulván az egyenlő fákat - egyszer kidőlnek.

Semmire akadva a marcangoló fényben, egy délben
sápadtságra hajló, szikra után síró, borús föltekében
tövissel vésett, esésbe fáradt, megkínzott szépségében
egyedül borongott, nézte a Napkorongot ős félelmében.

Mesterre talált a bárány, két évezreddel ezelőtt, vége
nem maradt étke, elszállt a vétke, megfagyott a télre
hiába nézte az eltévedtek füstjeit, fújta elszáradt kürtjeit
parázsra hányta a nagy Üszök, örök termő szőlő fürtjeit.

Rögre dőlt álmodozva, csillagok után vágyakozva
remegve tekintett a derengésbe, majd sírt váltakozva
hangtalan lázas nyögésre, hol harsány ön törésre
esengve és koldulva, éveken búsulva, kélve pörére.

Nem talált másra, némaság ásított a pusztára, várva
az esték hajnalára, mely földje mélyében volt árva
magába zárva, forró lávába temetetten, felszínre jutva
mi lesz az ezredévek, feszült ébredések érdemelt jussa?

A kikopott ereszeken meggyűlt már a folyam, de év alatt
párává olvadt, nehéz lélegzetek között korhadt, nem arat
arany kalászt a kéksugarú mezőkön, egyre csak fuldoklott
beteg köhögéssel a Csodaváró, Messiás magában kullogott.