Nézz a Holdba
külön poklot jár az óra
A múltba leskelődöm vissza
jelenben élet-poharam
kiivott oázis
szemem a Napban
tágul és lobban
óriáskígyó-jövő
szorítja torkom halkan.
Ki lenne az, ki felnevelné
azt a kínos fekélyt
s a végén leverné
mely ökölnagyságban lohad
érthetetlen, negatív-szerelemmé.
Ragaszkodik
Kostol.
Forr.
Kínozza ezt az ember-állatot.
Magam, s magad:
ordítsd el magad!
Ne folytsd el szavad
Kiabálj!
Bele a budapesti éjjbe
bele, a szemétkosárnak hitt lélekbe
bele, az üvoltés-kosárba,
bele, az elfolytott lávába
bele, a kincstár kígyóketrecébe
bele, saját tudat-hasadékodba
bele, az eszme szülte pénz-elvekbe
bele, a kormány wc csészéjébe
bele, bele, bele,
ostoba agyad, kútjába...
Mígnem azt nem hallod
elég, amíg mélyről nem jön
fölháborított kiabáló állatmenedék
ez vagyok én
egy jövő-kígyó menedék.