Olyannyira erőt vett rajtam az elkeseredettség, vagyis inkább valami szóval ki sem fejezhető apátia, amihez képest az egyszerű elkeseredettség fogalom biztató és vidám jelzőnek tűnik. Igazából nem is hinném hogy az emberiség szótárában létezik-e olyan szó, amely ki tudná fejezni ezt az érzést.
Rachel halott.
Annyi düh vette át elkeseredettségem helyét, hogy úgy éreztem fel kell ugranom és addig, de addig ütnöm Sanderst, amíg bele nem hal. Nem érdekelt tovább a két fegyveres az ajtóban, sem az, hogy oda vagyok kötözve a székhez...
Persze a köteleket képtelen voltam elszakítani, így annyit tudtam csak tenni, hogy vonaglok alattuk, mintha megőrültem volna.
Talán tényleg meg is őrültem.
Az a tény, hogy a nő, akit szerettem, akibe igazán, szívből szerelmes voltam nincs többé bizonyára elvette az eszemet. Nincs többé Rachel, meghalt, nem láthatom újra, nem érinthetem, csókolhatom meg őt soha, de soha ezentúl...
Érdekes hogy teljesen tiszta fejjel vettem tudomásul, hogy elment az eszem. Mindent érzékeltem, azt is tudtam hogy minden küszködésem hiábavaló. Egyszerűen nem érdekelt. Nem érdekelt tovább, mi fog történni velem. Öljenek meg, az lesz számomra a legjobb.
Addig rángatóztam, amíg kiszabadult az egyik lábam. Sanders némán nézte, amint minden esély nélkül felé rúgok. Pontosan tudtam mi jár a fejében, de az sem érdekelt. Ekkor már csak Rachel arcát láttam a szemem előtt... És sírtam.
Sanders szép lassan felvette az asztalról a revolvert. Komótosan megtöltötte.
Én ekkor már csak csendesen sírtam.
Sanders felhúzta a kakast és minden szó nélkül fejbelőtt. Tudta, hogy egy őrült embert felesleges tovább fogságban tartani.
Érdekes hogy tisztánéreztem amint a felhevült golyó átszakítja a bőröm... Nem fájt, inkább érdekesen idegen érzés volt. Néhány századmásodperc elmúltával vége volt, s én csak hideget éreztem, mintha a fejemet belűlről jég borítaná el. Aztán már azt sem. Pillanatok alatt fényévekkel távolodtam el hasfájós bolygónktól, nem éreztem fájdalmat, csak bánatot. Bánatot és szánalmat az emberi világ felett.