Elmerengtem néztem a fekete varjakat,
Ahogy csőrükkel keresik a magvakat.
Kávém gőze megfesti az ablakom,
Alig - alig látom őket a vizes talajon.
Elszalajsztottam, odébb szárnyaltak,
Szemeim már egészen megfáradtak.

Az esőcseppek halk kopogása,
Kényszeríti testemet a feladásra.
Álomba menekülni, ábrándozni,
Nem, fel kéne már ébredni.
De nem tudok, pedig akarok,
Húz az álomvilág, oly konok.

Egy tükrön szemem megakadt,
Egy alak, kit tükrözött meghasadt.
Négy szemből a könny megfakadt,
Egyik nem mozdult másik elszaladt.

A vihar erősödni tűnő hangját hallottam,
Nem tudtam, valóban, vagy álmomban?

Megjelentek a korom fekete varjak,
Éles-érdes karmaikkal belém vájtak.
Testem egészét szüntelen szabdalták,
Fájdalmam gyökereit el - elmardosták.

Eltűnődtem: madarak s emberek?
Eltérést nem látok csak keveset.
Ők is túlélők szintúgy mint mi,
Képesek az Óceánt átrepülni.
Örök hűséget fogadnak csak, mint mi,
Szeretik párjukat egy életre választani.

Megtorpantam, borzolva ráz a hideg.
Kegyetlen a valóság s oly rideg.
Én vagyok a madár Te az ember,
Hiába repülök szívem nem lel.