SZERELEMBEN ÉS KÁRTYÁBAN

Csak bennem kísértett a változatlanság!
Csak bennem nem mozdult az Élet!

Ültem a táncházban, mindig ugyanabban a sarokban - a kártyázókéban, - és néztem őket. Dénest és a többit, irigykedve, mint suhannak tova a zene ritmusára, s térnek vissza, térülnek-fordulnak az ifjak és a lányok.
Körbe-körbepördültek, és mindig visszatértek, mindig önmagukba, a látszólag semmi nem is változott, a kedvük mégis egyre jobb és jobb lett...
Értelmetlennek tűnt, mégis észveszejtően szépnek!

Aztán egy este, abban a sarokban, megszületett! Megnyílt az álmoknak kapuja!
- Fiú! Nem kártyázol? - kérdezte az egyik öreg.
Megismertem. A Sötét Arcú volt.
Felmutatta a kártyát (saját Bibliámat), s én megbabonázva bólintottam.

Keverték a paklit, zizegtek a lapok. Éppen harminckettő.
Az öreg emelt, majd a felső részt alulra csúsztatta. Hármat osztott a tetejéről, egyet azonban mindig alulról. Nem véletlen, mint az később kiderült...
Magukkal ragadtak a lapok - hogy nem mozdultak, csak mozdították őket, mégis bennük rejlett az igazi hatalom! Döntöttek életről és halálról, megmondták, kinek kell idő előtt hazatérnie, ki vehet új tehenek. A kártyával játszottak ugyan, de sokszor úgy tűnt, a lapok játszanak az asztalnál ülőkkel.
Egy kört engedtek nyernem, aztán megmutatták, hogy a lapok sorrendje nem mindig a szerencse műve.

Idővel, megtanultam a lapokból olvasni, a segítségükkel tudni meg mindent másokról. Kitanultam a kártyavetést, a jóslás tudományát.
Amíg én keverhettem, én is nyertem; és amíg én nyertem, addig én is dönthettem arról, ki keverje újra a lapokat...

Megszerettem őket. Magamhoz édesgettem. Neveket aggattam rájuk: korokhoz rendeltem a figurákat, hangulatokhoz kötöttem színeiket; és bár kezdetben csak terítettem, később már húztam, előhívtam, helyeztem, meghatározott helyekre is irányítottam őket...

És, életemben először, felvillant előttem Antitáncia! S forrni kezdett bennem egy ismeretlen érzés, a mindenhatóság érzete; és ki is tört volna belőlem, ha még aznap este meg nem érint a szerelem...
Egyetlen lépés választott el a Gonosztól, egyetlen szikra, mely még szívemben pislákolt, és ami a mai napig velem van...

Kornélia kicsiny lány volt még akkoriban. Szűzies, törékeny.
Abban a táncházban találkoztunk. Csak hozzám lépett, és a vállamra tette a kezét:
- Táncolunk?
Megkérdeztem, lenne-e kedve szerepelni az én színházamban, Mintán? Tizenegy voltam akkor. Még magam is hittem atyám álmaiban.
Az a lány: Kornika!

Egyszerű naivitása veszélyesebb volt rám nézve, mint ördög testvéreim minden pokoli fondorlatosság. Megigézett ártatlan lénye, hívő szemei, naiv mozdulatai.
Észre sem vettem, és már hazafelé baktattunk, egy vérben úszó napnyugtában...

Atyám az ajtóban fogadott bennünket. Engem elengedett maga mellett, de Korni karját megragadta, s csendesen megkérdezte tőle:
- A szülei tudják, miféle házba jött megvacsorálni?

Két hétig színét sem láttam...