HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 20

Tagok összesen: 1855

Írás összesen: 47728

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szilkati
2019-02-14 16:50:12

Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: BanyamacskaFeltöltés dátuma: 2007-05-19

Elveszve (3. fejezet)

3.

- Jól van, jól van, megyek már! - kényszeredetten állok fel kényelmes fotelomból, meg se próbálom kitalálni, hogy ki állhat az ajtóm előtt, néhány perce már nyomja a csengőt, ez biztos. Legkevésbé sem érdekel, ki az. Ahogy az ajtó felé megyek, megbotlok néhány könyvben, majdnem orra esek. A leomló halomból előbukkan egy darab, amit már régóta kerestem, megörülök neki. A csengő visszaránt a jelenbe, leejtem a könyvet, és újra a bejárathoz indulok. A kulcs elfordul a zárban, az ajtó nyikorog, mint egy felébresztett macska, unottan emelem fel tekintetem a jövevényre.
A konyhámban ülünk, és csak nézzük egymást. Az elmúlt két órában ömlöttek a szavak mindkettőnkből, de most úgy érzem, mintha vattát tömtek volna a torkomba. Szemmel láthatólag ő sem érzi magát jobban, keze idegesen babrál az előtte álló, félig üres bögre fülén. Mindent elmondott már, csak azt nem, miért van itt. Mindketten tudjuk, hogy most ennek kell következnie, és ez valamiért feszültséget teremt köztünk. Úgy döntök, felveszem a kesztyűt. Államat két tenyerembe támasztom, és az asztalon könyökölve kíméletlenül belenézek a szemébe. Sötétbarna szeme van, könnyű elveszni benne. Most mégis tanácstalanul, félszegen villan felém, elkapja a tekintetét. Én azonban tovább nézem, arra kényszerítve ezzel, hogy ismét a szemembe nézzen.
- Nos? - mondom annyira lassan, amennyire ezt a szót lassan lehet mondani. Nyel egyet, megint az asztalt bámulja. Átkozottul makacs, mindig ilyen volt.
Tamással gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Együtt nőttünk fel, sokáig olyan viszony volt köztünk, mintha testvérek volnánk. Sülve-főve együtt voltunk, egymás fülébe súgtuk a titkainkat, cinkosok voltunk, szövetségesek, barátok. Aztán elköltöztek a városból, és évekig nem is találkoztunk, eleinte leveleztünk, a kacskaringós gyerekbetűk a vonalas papíron olyan sokat jelentettek egy ideig, aztán valahogy csendben megszakadt a folyamat, ahogy ez általában történni szokott. Éppen befejeztem a gimnáziumot, mikor egyszer csak újra felbukkant az életemben. Évek óta nem láttam, nem volt már az a kisfiú, ahogyan emlékeztem rá. Az egykori közelség hamar közénk lopózott ismét, egy hét múlva már együtt laktunk egy koszos kis albérletben. Tamás igazi mintapasi volt. Figyelmes, kedves és türelmes. Túl figyelmes, túl kedves és túl türelmes. Egy évig tartott. Képtelen voltam folytatni, belefulladtam az unalomba mellette. Annyira szerettem volna, ha néha kiabál velem, ha rám zúdítja a haragját, ha kimondja, hogy elég. Nem tette. Sírt, amíg összepakolta a cuccait, én meg csak álltam ott, és néztem. Néztem a mozdulatait, beleégettem a szívembe, hogy soha ne felejtsem el. Meg voltam győződve róla, hogy soha többé nem látom. Néhány héttel később kaptam tőle egy levelet. Bocsánatot kért. Ő kért bocsánatot! Az a levél még ma is az egyik fiókom alján pihen. Azt hittem, az az utolsó kapocs, ami hozzá köt. És most itt ül a konyhámban, kevergeti a kávéját, és én már nagyon akarom tudni, miért.
- Arról van szó - kezdi ő is lassan - szóval azért jöttem el hozzád, mert - félbehagyja a mondatot, és cipője orrát bámulja konokul. Látom rajta, hogy valami komoly dologról van szó, nem sürgetem. Sóhajt.
- Az anyámról van szó. Tegnap este meghalt. - szavai belehasítanak a kócos délutáni levegőbe, és láthatatlan porrétegként, mégis ólomsúlyként telepednek a vállunkra.
- Nem tudtam, hová mehetnék. Nem ismerek mást a városban. - Zavartan beszél, mégis higgadtnak tűnik, én meg azon gondolkodom, hány éve nem láttuk már egymást. Azután próbálom felidézni az anyját. Látom magam előtt vaskos termetét, hatalmas karjait, hallom a kacagását, a perlekedését, ahogy összeszidott minket, olyan volt nekem, mint a második anyám.
- Tegnap hozták fel a kórházba. Szívrohama volt. Azt mondták, itt segíthetnek rajta. És most halott. Az anyám. Halott. Érted? - hangja elcsuklik, zokogni kezd. Lemászom a bárszékről, megkerülöm a pultot, odamegyek mellé, és megölelem. Magam is meglepődök mozdulatom hevességén, de látszólag neki jólesik. Görcsösen szorít magához, teste reszket a sírástól. Motyogok valamit arról, hogy nem lesz semmi baj, meg hogy számíthat rám, de elnyomja hangomat az övé, bekerülünk valami alattomos örvénybe, ami magával ránt.

***

Milán röhög. Ahogy minden más, amit tesz, vagy mond, ez is borzalmasan idegesít. Telefonon beszél az egyik hozzá hasonlóan korlátolt haverjával. Úgy érzem, mintha az iroda falairól visszapattanna minden szava, és hozzám vágódna teljes erőből. Megpróbálok kikapcsolni. Elrugaszkodni innen, minél messzebbre. Eszembe jut Tamás. Tamás, aki tegnap délután óta az ágyamban fekszik, lázas, azt hiszem. Az összeomlása után elájult, alig bírtam becipelni a hálószobába. Fel se ébredt, mikor reggel eljöttem. Egy cetlire írtam neki, hogy maradjon ágyban, meg hogy majd viszek gyógyszereket. Tényleg, el kell mennem a patikába. Nem is tudom, hogy aludtam-e valaha a saját díványomon. Nem túl kényelmes. De valahogy nem éreztem volna helyénvalónak, hogy egy ágyban aludjak Tamással. Az éjjel volt időm gondolkodni. Rajta, rajtunk, az anyján. És persze nem jutottam semmire.
- Khm... Elnézést, kisasszony! Önhöz beszélek! Elnézést, hogy megzavarom a munkaidő közbeni semmittevésben, de a főnök látni akarja. Most. - egyszer letörlöm a képéről ezt a vigyort, legszívesebben megtenném most azonnal, ökölbe szorul tőle a kezem, ahogy az apját főnöknek nevezi, van benne valami felsőbbrendűség-érzés. Válaszra se méltatom, csak komótosan felállok, elrendezek néhány papírt az asztalomon, betolom a székemet, és lassan, zsebre tett kézzel kisétálok a szobából, nem nézek rá, de érzem magamon vizslató tekintetét, nem tudja eldönteni, hogy megvetéssel nézzen-e, vagy inkább a fenekemet vegye szemügyre, amit egyébként elég formásnak talál. Ez Milán.
Belépek a főnök irodájába, éppen telefonál. Jellegzetes, hatalmas mozdulataival int, hogy üljek le. Így teszek. Amíg beszél, körbenézek a szobájában. Régi fegyver-utánzatok, óragyűjtemény, a falon képek. Egy sincs, amin ne volna ő is rajta. Miközben hangja monoton üteme bemászik a fülembe, rájövök, hogy már legalább egy hónapja nem beszéltünk négyszemközt. Vajon mit akar tőlem? Nem kedvelem. És ezen az se lendít sokat, mikor telefonálás közben felém sunyít, és vigyorogva kacsint egyet. Hosszas és ál-udvarias búcsúzkodás után végre leteszi a kagylót.
- Örülök, hogy látom! - mondja mézesmázos hanglejtéssel, kezdem érteni, hogy a fia honnan örökölte előnyös tulajdonságait.
- Én szintén - hazudom szemrebbenés nélkül, bele azokba az üresen villódzó szemekbe.
- Sejti, hogy miért hivattam? - kérdezi, és próbál bensőségesnek látszani, mintha bármikor, bármi közünk is lett volna egymáshoz.
- Őszintén szólva fogalmam sincs. - válaszolom.
- Nagyon fontos hírem van az ön számára. Mint azt már bizonyára tudja, a céggel kapcsolatos teendőim hosszabb időre külföldre szólítanak. Jövő héten elutazom, és nem tudom pontosan, mikor jövök vissza. Talán egy hónap, talán egy év. Azt akarom, hogy amíg nem vagyok itt, ön vegye át az irányítást. A helyettesem lesz. - a szám tátva maradna, ha nem tanultam volna meg már az évek során, hogy öntudatlanul is becsukjam hasonló szituációkban. Hasonló szituációk? Valójában még sosem kerültem ilyen helyzetbe.
- Mit gondol, meg fog tudni felelni a feladatnak? - kérdezi ellentmondást nem tűrő hangon.
- Természetesen. És...köszönöm. - motyogom, de úgysem hagy több időt, hogy felfogjam, amit az imént hallottam, azonnal folytatja is.
- Helyes, végeztem. Tehát jövő héttől maga itt a főnök. Tartsa észben, hogy ez mivel jár. Elmehet.
Már csak azt veszem észre, hogy bezárult mögöttem az ajtó. Nem tudom, hogy jutottam el a széktől, amiben ültem, idáig, és hogyan nyitottam ki az ajtót. Erre nem számítottam. Hamarabb hittem volna el, hogy ki akar rúgni. De ez? Kell némi idő, míg egyáltalán felfogom, mit jelent ez. Milán vigyorogva fogad az irodánk ajtajában. Nyilván ő is valami egész másra számít, hamarosan letörlöm azt az ocsmány vigyort a képéről. Mintha mi sem történt volna, az asztalomhoz megyek, babrálni kezdek a számítógéppel. Gyanakodva méreget.
- Na, mit akart a főnök? - már megint ez. Tényleg tennem kéne vele valamit. Valami nagyon, nagyon rosszat.
- Semmi különöset - vetem oda neki, hadd örvendezzen kicsit a keselyű az elé hajított húscafaton - csak megkért, hogy helyettesítsem, amíg távol lesz. - Látom az arcára kiülő döbbenetet, és lubickolok benne. Biztosra vette, hogy csakis ő lehet az, akit az apja megkér a feladatra. Hát, tévedett. Egy perccel korábbi vigyorának hűlt helye sincs az arcán. Elégedetten hátradőlök, és a beérkező postafiók fülecskére kattintok.

***

Tamást a konyhában találom, mikor hazaérek. Éppen valami vacsora-félét készít, látszólag még nincs teljesen jól. Nézem néhány másodpercig, ahogy a fűszerekért nyúl, az ismerős mozdulatok melegséggel töltenek el. Gyorsan elhessegetem a gondolatot, és szaporán lépek be a helyiségbe.
- Mit főzöl? - kérdezem érdeklődést mímelve, pedig valójában csak egy dolgot szeretnék: hogy ne legyen itt. Nem érzi meg, fontoskodva, lelkesen válaszol.
- Azt a sajtos pulykamellet, amit régen úgy szerettél. Remélem most is ízleni fog. - és választ sem várva visszapördül az edényei fölé. Én meg csak állok ott, a saját konyhámban, egy régmúlt élet kísértetével, és egyáltalán nem tudom, hogy mit kezdjek a helyzettel. (azért lenne ötleted)

***

Fáradtan csoszogok a postaládám felé. Még nem is sejtem, hogy mennyi meglepetést okoz majd, ha a láda eltátja most még fekete csíkként pihenő száját. Belekotorászok, cetlik, ingatlant vennék, számla, lakás eladó, össze kéne őket hozni, még egy számla, és egy levél. A betűk fürge táncba kezdenek a szemem előtt. Hiszen ismerem őket. A nevemet formázzák, látom, és mégsem hiszem el, hogy tényleg ezek azok a betűk, az ő betűi. Mintha egy világ súlya szakadna a vállamra.
A konyhában ülök, megint. Tamás elment valahová, talán a temetéssel kapcsolatos ügyeket intézi. A levél előttem hever. Csak bámulom, várok, nem tudom mire, talán, hogy a szavak kikéredzkedjenek belőle. Végigsimítok a borítékon, ahogy az ujjaim a papírhoz érnek, odabent a fejemben mintha elkezdődne egy előadás. Képeket látok, amik lassan filmmé állnak össze, és kirajzolódik a múltam. A múltunk.
A levél Andrástól jött, semmi kétség. Nincs rajta bélyeg. Ő maga dobta volna be? Gyáva vagyok. Nem merem felbontani, nem vagyok rá képes. Csak bámulom. Talán már órák teltek el. El se tudom képzelni, hogy mi állhat a benne. Ötletem sincs. A levél szemrehányóan néz. Szeretné már beteljesíteni sorsát, unja ezt az üres várakozást, és látszólag minden erejével próbál rávenni, hogy nyissam ki. Lassan kihúzom a fiókot, és előveszek egy kést. A levél szemében mintha félelem csillanna, de nem várok, egy határozott mozdulattal testébe mélyesztem a késemet, és végigszakítom. Ahogy a papír halk surrogással szakad, a fejemben még mindig peregnek a képek. Nyitva van. Csak ki kell vennem a levelet, és elolvasnom. Nem nagy dolog. (hidd csak, hogy maga a világ) Rajtafelejtem a szemem ujjaim fehérségén, a körmöm ívét figyelem, árnyékot vet a papíron.

"Találkoznunk kell! Holnap este, kilenckor a szokott helyen! Gyere el! A."

Sokáig tartom még a kezemben a papírlapot. Nem tudom, mit érezzek. Nem tudom, mi ez az egész. Néhány pillanat, és előtör belőlem az ütemes zokogás.

***

Kilenc lesz öt perc múlva. Ácsorgok a hűvös esti szélben, karomon egy kötött pulóver, bennem valamilyen megmagyarázhatatlan bizonytalanság. Vajon jól tettem, hogy eljöttem? Nem is tehettem mást. (ugyan, ugyan) Hiszen ő hívott ide! Szüksége van rám, és én nem fogok csalódást okozni. A villanyoszlopok őrt állnak mellettem, sápadt fényük alatt kicsinek érzem magam, összébb húzódom, beljebb, magamba. Nézem az órám számlapját, megcsillan rajta az este. Három perc múlva kilenc. Sosem késett. Mindig kínosan ügyelt rá, hogy akkor és ott legyen, amikor és ahol lennie kell. (hát nem furcsa ez egy kicsit?) Ezt is szerettem benne. Persze, minden más mellett. Ő tökéletes volt. De miért beszélek róla múlt időben? Hiszen épp őt várom, és lehet, hogy most minden megváltozik, újra olyan lesz, mint régen. Talán elmondja, hová tűnt azon a reggelen.
Pletykálnak a fák, egymásnak sugdossák léha titkaik, várok. Kilenc óra kettő. Ólomsúlyt kötöztek a percek bokájára. A távolban felsejlik egy alak, lassan közeledik, majd elhalad mellettem. A szívem majd' kiugrik a helyéről. Hosszú, fekete bőrkabátja súrolja a térdemet, tudom, hogy nem ő az, valami mégis arra késztet, hogy kövessem. Elindulok utána, úgy érzem, gyorsított a lépésein. Az apró macskakövek fel-felnyávognak a talpam alatt, pedig vigyázva lépkedek. Hamarosan beérünk a szűk kis utcákba, ahol annak idején annyit csavarogtunk, az emlékek pofon vágnak, de ki nem józanítanak, kábának érzem magam. Egy pillanatra felötlik bennem, hogy vissza kéne fordulnom, de a lábam csak visz előre, nem tűr ellentmondást. A bőrkabátos alak hirtelen befordul egy utcasarkon, és mire odaérek, már nyomát vesztem. Megtorpanok, szívem ütemesen ver a torkomban, tanácstalannak érzem magam, és végtelenül magányosnak. Körülnézek. Már nem is tűnik olyan ismerősnek a környék, a házfalak fenyegetőn tornyosulnak fölém, ablakaik, mint megannyi lehunyt szempár, az ajtók ásításra tátott szájak. Csak a macskakő dorombol még mindig a lábam alatt, hűségesen. És akkor eszembe jut András. A zsebemhez kapok, ahová a levelét tettem, és döbbent rémülettel állapítom meg, hogy a kis papírfecni eltűnt. Mintha az életemet veszítettem volna el, zavartan kezdem keresgélni, hátha máshová tettem, de nincs sehol. Elindulok visszafelé, de csak halvány nyomokban emlékszem az útra, amin idáig jöttem. Minden idegen, és hideg. Visz a lábam, sorakoznak egymás mellett a szűk utcák, katonásan. Hamarosan egy kis térre érkezem, a hold éppen efölött pihen, ahogy ránézek, kényesen arrébb húzódik. Felhős az ég. A tér közepén egy templom áll, tornyai vádlón néznek le rám, ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy elinduljak felé. A lépcsőig jutok, két fok megtétele után lerogyok a földre. Mintha láthatatlan, apró kezek falat húznának elém, láthatatlan falat, amin sehogy sem juthatok keresztül. Mellkasomban feszítő érzés állandósul, alig kapok levegőt. El kell innen mennem, messzire. Felállok, lábaim mintha gumiból lennének, összecsuklani készülnek alattam, bizonytalanul rakosgatom őket egymás után. Ahogy a templomtól távolodom, fokozatosan szűnik meg az az érzés, és ahogy felnézek, látom, hogy a felhők is eltűntek az égről. Rátalálok arra az utcára, amin a fekete kabátost követtem, és elindulok rajta visszafelé, közben borzasztó lelkiismeret-furdalást érzek, hiszen az órám könyörtelenül közli, hogy már háromnegyed tíz is elmúlt. András! Nyilall belém minden lélegzetvételnél, szaporán lépkedek, hátha még ott találom. A szokott helyen.
A fák ugyanolyan halkan susognak, a villanyoszlop fénykörében nem vár rám senki. Hallom a szívem dobbanását, és mintha ugyanonnan, belőlem jönne, lassan duruzsolni kezd egy hang.
- (tudtad, hogy nem jön el)
- Honnan tudhattam volna? - kérdezem szinte öntudatlanul.
- (nézz magadba. gondolkodj, emlékezz.)
- Mire kéne emlékeznem?
- (emlékezz arra a délutánra. péntek volt.)
- Miről beszélsz? Milyen péntek délután?
- (tudod te azt nagyon jól)
- Fogalmam sincs, miről beszélsz - ám ahogy ezt kimondom, eszembe jut, hogy egy péntek délutánon történt.
- Arra célzol, amikor Andrást megismertem? - kérdezem a hangtól. Fel se tűnik, hogy úgy csevegek vele, mintha létezne.
- (arra a péntek délutánra célzok, amikor egy András nevű férfi összetörte a kocsidat. Beregszászi András, akit soha nem láttál többé.)
- Ezt meg hogy érted? Hiszen azután, hogy megismerkedtünk, meghívott egy kávéra, és egy héttel később már együtt voltunk. - mondom meggyőződéssel, fennhangon.
- (ugyan, ugyan. meddig akarsz még hazudni magadnak?)
- Ezt nem értem.
- (dehogynem)
Bámulok magam elé. A nedves betonon ülök, a Duna szebb, mint bármikor ezelőtt. Figyelem az apró örvényléseket, ujjaim közt kavicsokat morzsolok. A hold köré ismét felhők gyűltek, a szél is feltámadt. Üresség van bennem.
- Akkor az egész hazugság?
- (erre te magad is tudod a választ.)
- Hogyan lehetséges ez? És a levél? Vagy az anyám? Ő is tudott róla!
- (az anyád három éve halott. az a levél pedig sohasem létezett.)
Összeszakad bennem valami. Hallom a hangot, és tudom, hogy amit mond, az utolsó szóig igaz. András, az anyám, az egész rohadt életem egy hazugság. Egy illúziókból felépített kártyavár, és a fuvallat megérkezett, amitől most romba dől. Látom, ahogy omlanak a falak, és nem tehetek ellene semmit. Szép lassan eltűnik minden. Felállok. Egy kósza holdsugár csillan a hullámokon. Lassan elindulok a víz felé.


--vége--

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Regisztrált:
2006-05-21
Összes értékelés:
440
Időpont: 2007-05-22 10:06:24

Köszönöm, hogy elolvastad, kedves Velencia, és természetesen a véleményedet is. Örülök, hogy tetszett!
üdv: banyamacs
Szenior tag
Regisztrált:
2006-05-21
Összes értékelés:
440
Időpont: 2007-05-21 09:53:54

Szia!

Valóban, szegény cég, már értem, mit akartál mondani. Igen, az valódi. Erre a megközelítésre én nem is gondoltam:)
Igen, a szereplők jellemzése talán kicsit tényleg túl részletes, hiszen valódi szerepe csak a főszereplőnek van, a többiek csak az ő jellemét teszik teljessé. Ezzel két dolgot tehetek, vagy kiveszek néhány részletet (például a főnök történetét), vagy kibővítem az egészet, és nagyobb szerephez juttatom őket. Hmm, még megfontolom.

Kedves Kuvik, remélem lesz lehetőségem, hogy nagyon hasznos tanácsaidat, és nagyon jól eső értékelésiedet megháláljam. Köszönöm szépen!

üdv: banyamacs
Alkotó
Regisztrált:
2007-04-10
Összes értékelés:
467
Időpont: 2007-05-19 22:14:49

Szegény cég! Gondolom az "valódi", hisz' valamit csak ennie kell! A legjobb választás ügyeik intézésére - erre gondoltam. Csak több oldalról néztem...

Hogy a hiányérzet? Az írásod kezdetben olyan misztikus (persze csak ha még nem hallottunk a pánpszichózisról; úgy szimpatikusan pszichiátriás), később egyfajta insomniás állapotra utal a leírásaival. Jó is, hogy, ami a kiemelt részek közt zajlik, az olyan, mint egy felgyorsított film. Még ha nem is írtál a közbeeső részekről, úgy is ilyennek képzeltem. Rohanó fellegek a város felett, autók fénycsíkjai az utakon. Jól kitűnt, hogy amiről mesélsz, az egy "más" állapot. Jól megválasztott környezet, jó keret! CSAK!
Nevesíted a dolgokat (a szereplőknek erős hátteret adsz), így azt sugallod, több szerepük lesz az egészben, és még ezek a szerepek ki nem bontakoznak, nem érhet véget a történet. - Ezt nevezted "elkalandozásnak", azt hiszem... - Ezt hiányolhattam.

Olvastam volna a lányról, aki képes eggyé válni a tárgyakkal...
A lányról, akinek a "másik fele" lélegzik, eszik, tárgyal, míg ő csak belelétezik a nagyvilágba...
Talán egy nap olvashatok is. Nagyon ügyes munka.

U.i.: A kezdés durván "in medias res", azon finomíthatnál, kiváltképp ha ilyen jól írsz - lásd befejezés. Teljes harmóniában simulnak össze a szavaid.
"Figyelem az apró örvényléseket, ujjaim közt kavicsokat morzsolok." Ezek nagyon jók!
Remélem, segíthettem! Üdv:

Kuvik
Szenior tag
Regisztrált:
2006-05-21
Összes értékelés:
440
Időpont: 2007-05-19 11:11:57

Szia,

nos, akkor itt is. Nagyon kíváncsi lennék, hogy mivel kapcsolatban maradt benned hiányérzet? Azért érdekel, mert más is mondott már hasonlót (konkrétan azt, hogy túl hirtelen szakad vége). Gondoltam rá, hogy kicsit kibővítem, csak ehhez érteni szeretném, mi az, ami nem tetszik, vagy hiányzik azoknak, akik olvassák.
Még egyszer köszönöm a kritikát, nagyon sokat jelent.

Üdv: banyamacs

ui.: Szegény cég???
Alkotó
Regisztrált:
2007-04-10
Összes értékelés:
467
Időpont: 2007-05-19 09:22:43

Delejes. Hosszabbra számítottam, bár ez az a műfaj, amiben bármi megtörténhet. Mint most az, hogy VÉGE. Akkor van vége, mikor Te megálljt parancsolsz a kezednek! Mit tehetnék? Beérem ennyivel.
Olvastam volna még (maradt bennem némi hiányérzet). Mindemellett, gratulálok! Szuggesztívek a képek. A vége is jó -

U.i.: Szegény cég! Jóra bízzák!
Csak így tovább!

Kuvik

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

Tóni alkotást töltött fel Vértesy Gyula: A tó partján / Am Seeufer címmel

Vári Zoltán Pál alkotást töltött fel Talapzatán a szónak címmel a várólistára

alberth bejegyzést írt a(z) Kedvesem, kedvesem, lelki beteg lettem... című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Egy régi történet 6. című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) Ti égi csillagok! című alkotáshoz

ermi-enigma bejegyzést írt a(z) Ócska forgatókönyv című alkotáshoz

ermi-enigma bejegyzést írt a(z) Egy régi történet 6. című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit alkotást töltött fel Átalakulás címmel a várólistára

szilkati bejegyzést írt a(z) Rímtelen című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Egy régi történet 4. című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Egy régi történet 6. címmel a várólistára

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Kedvesem, kedvesem, lelki beteg lettem... című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)