Szoktatok Ti sírni, könnytől úszva írni,
Egész nap remélni, az estét mégsem bírni.

Szoktatok nevetni, hangosan, harsányan,
És ha nevettek is, mondjátok meg hányan?

Ki az, ki az érzést őszintén szólatja,
A feje egyenes sohasem forgatja,

Nem dülöngél balra, de jobbra sem soha,
Gondolati gyorsak, nem fedi be moha.

De igaz kincse az örök szilárdsága,
Kívül-belül lüktet lelke szabadsága.

Nem vonzza a színfal, szerepelni kényszer,
De a fellépésre csak Ő áll mindig készen.

Eljátssza most nékünk, hogy is szerethetünk
Észrevétlen, hogy nyár legyen a telünk.

Lelkünk kalászai széltől rezdületlen,
Forrjanak csak össze, érző lendületben.

Szívünk úgy dobogjon, hogy a világ hallja,
És létezésünket magáénak vallja.

Annak is kit nyomor kísér minden napján
Fény csillanjon körül elvásott kalapján,

Ismerjék meg maguk, kiktől nagyon félnek,
Eresszék hatalmuk, adják át a szélnek.

Mindenkihez szóljon a szeretetszínpad,
Tűnjön el a színről minden bitó s kínpad.

Ébredjünk fel végre, a tükör tisztuljon,
Ember és ember közt háború ne dúljon,

Feledjük, hogy egykor ellenfélként barát,
Kivel egykor hoztuk el mai létünk titkát,
Nem volt jóakarónk, csakis odaát.