Anyánk és apánk,
fellegként tornyosult fölénk
kiskorunk idején.
Bátyám és én a két legény,
még nem tudtuk,
hogy az életet futjuk.
És mert oly korban nőttem fel én,
Még megadatott nekünk könyv és regény,
Kalandok sora sorakozott,
Felsorolnám, ha nem lennék kissé szórakozott,
De a felejtés megbocsájtó szele fúj,
A Nap mindennap felkel és hozzám búj,
Így csak tört emlékről mesélhetek,
hogy múltak el számomra fontos életek,
Kik egykor oly magasnak tűntek,
Megöregedtek, összetöpörödtek.
Az idő felettük is átszaladt
Vasfoga őket sem kímélte,
Egy-egy szép napon a lélek megélte
a halál hívó szavát,
És nem szólíthatom
többé anyát és apát.
Tudom ez mindannyiunknak
a sorstól jár,
A virág kinyílik,
és elmúlik ha megy a nyár.
De Ti kiknek még élnek a szülei,
Szeressétek Őket,legyenek dicsők a nevei
A két embernek ki arra szövetkezett,
hogy feléd nyújt segítő kezet.
És ha érzitek, hogy közelít a vég
Vígaszul legyen szeretetből a stég,
Hol szülő és gyermek fölött tiszta az ég.