7.


Gizella rendszerető szigorúságára nem csak az volt jellemző, hogy megkövetelte családtagjaitól a napok, napszakok pontos beosztását: mikor keljenek, mikor feküdjenek, mikor legyen a vacsora /ez volt az egyetlen közös étkezés, s mint ilyen, nagyon fontos volt Kassai Lajos felesége számára: mise után vacsoráztak fél nyolc és nyolc óra között/ és, hogy ki mikor, milyen házimunkában vegyen részt. Féltékeny szeretettel őrködött a család egységén és erkölcsén, az ő szigorú, kutató pillantása volt a szűrő, amelyen minden barát és ismerős áteresztetett, vagy fennakadt, aki közelebb akart kerülni a Kassai családhoz. Elmondok most egy esetet, ami pletykaszinten került hozzám, de ismerve Gizella asszony természetét, akár igaz is lehet.
16 éves volt Karolina, a Madách gimnáziumba járt és már ekkor nagyon szép lány volt: nyúlánk, jó alakú, piros ajkú, nevetőszemű. Hosszú sötétbarna haja a vállára omlott, karjai gömbölyűek voltak, teltek. Megakadt rajta a fiúk szeme, de ő csak bolondozott mindenkivel. Egyszer, a magyar tanáruk egy irodalom órára meghívta Jánosi Aladár költőt, abból a meggondolásból kiindulva, hogy a gyerekeknek egy kis ízelítővel kedveskedjék a kortárs irodalomból. Az óra elkezdődött, az osztály lenyűgözve hallgatta Jánosi Aladárt, valószínű, egyikük sem látott még élő, eleven költőt. Jánosi Aladár saját verseiből olvasott fel. Elmondott egy-egy verset, aztán megkérdezte, értik-e a gyerekek, beszélgessenek-e róla? Vadmacska még ma is emlékszik az egyik versre, amit akkor sebtében lejegyzetelt. /A "ma is" kitétel alatt a történet idősíkját kell érteni, vagyis 1955-öt, és 56-ot és nem a mostant, amikor a regényt írom. Hogy ma, 49 évesen mire emlékszik Vadmacska, arról sejtésem sincs, mint, ahogy arról se, hol van, mit csinál, él-e egyáltalán?/
A vers címe: Hatteras. Csetényi Barnától kaptam, kockás füzetlapra írták apró szabályos betűkkel. Itt van előttem a papír, ha grafológus lennék, mennyi mindent tudnék kiolvasni belőle. Azt azonban különösebb hozzáértés nélkül is felfedezem, aki írta, bátor erős, határozott egyéniség, és e habitus mögött megbújva rejtezik a szemérem, a tartózkodás és az önmarcangoló kétely. Szemerédi Jánostól került a füzetlap Csetényi Barnához, olyan körülmények között, melyekről még szólnom kell. Közzéteszem, had lássa a mai olvasó, mely romantikus hajlam hozta közel Kassai Karolinát és Jánosi Aladárt.

Hatteras

Észak fokán billeg a hajó
körbe fonja fagy és jég.
Szél vágtat ólomszínű tengeren,
szétterül
s már fogoly a nagy vitorlás
jégtáblák fogja.Shandon szól óvatlanul: elveszünk!
S az árbócon fenn rezzen a rúd.
Pánik lobban, lángra kap
a lázadás: elveszünk!
És bíbor fénnyel ég az ég.
Füttyszó hasít: Kapitány! Garry kilép
a kabinból
(a matrózon tiszti egyenruha)
Hogy meri!!! Shandon kiált: Garry!
a kapitány, a kutya szalad
átugrik síkos torlaszokat
Löport gyorsan! -hangzika parancs.
és a torlasz repül
a hajó szabad
Új egyenruhában a hídon Garry áll
a Kapitány
s míg észak foka hasad
előre néz Hatteras.

Óra után, utolsó óra volt a magyaróra, néhány fanatikus irodalom-rajongó még együtt maradt, és az iskola előtt, a rácsnak támaszkodva beszélgettek. Közöttük volt Kassai Karolinán kívül Molnár Zita, a két lány később együtt járt az ELTE-re, és még néhányan az osztályból. Végül mindenki elköszönt és ment a dolgára, csak Kassai Karolina és kebelbarátnője maradt a költővel. Innen eredt az ismeretség, ami a három fiatal között idővel barátsággá fejlődött. Találkozgatni kezdtek hármasban, sétáltak, moziba jártak, kirándultak a budai hegyekbe. Aztán, egyszer Molnár Zita nem tudott velük tartani, kettesben mentek ki aznap a Margitszigetre. A férfi, aki ékesszólásával elbűvölte a II. c.-t, ezúttal félszeg volt, mukkanni is alig tudott.