1.

Kicsit megszeppenve állt meg az ajtóban. Szinte egy szál semmiben, csak egy medál a nyakában (a nő képével), meg persze a nyaralásra magára kapott pólója és rövidnadrága. Semmi zsák. Semmi otthoni holmi.
Nagymama kedvesen fogadta. Hatalmas, rúzzsal kent szájával vörösre maszatolta arcát. Bor és szegfűszeg illata volt - bár Andor nem tudta azonosítani ezen illatokat semmilyen általa ismert dologgal, tetszettek.
Nagypapa egy karosszékben ült. Letette az újságot, odalépett hozzá, és némán átölelte.

Huszonegy csatornájuk volt. A legtöbb magyar nyelvű, de akadt pár ó-angol is. A CNN-t és a BBC-t nézte. Szinte megbabonázták a katasztrófákról szóló tudósítások.
Hurrikán söpört éppen keresztül a nyugati parton. Árterek alakultak ki, csónakokon közlekedtek a magas épületek között. Ismeretlen jelek futottak a képernyő alsó csíkján.
A vendégszobában mindig ment a televízió. Nagymamánál és Nagypapánál ez volt a szokás.
Kapcsolgatott. Egy katedrális bástyájáról galambokat látott felreppenni. Volt pár közeli is, amelyen turbékoltak.
Andor leugrott az ágyról, és szájtátva tapadt a képernyőre. Még volt pár vágás a madarakról, aztán újabb helyszín következett.
Kétségbeesetten vizsgálta a távirányítót, de nem találta a megfelelő gombot.
Milyen szépek!
- Mit találtál, kedves? - kérdezte nagymama.

Kérdőn félrebillentette a fejét. Kezeit széttéve, kétségbeesetten kezdett csapkodni a semmibe.
- Madár?
Semmit nem jelentett neki a szó. Továbbra is csak a repülést utánozta, a maga esetlen módján.
- Madár? Gru gru? - kérdezte ismét Nagymama.
- Rewind - kiáltotta. Egy kukkot sem beszélt magyarul.
- Nem lehet - válaszolta Nagymama.
- Rewind! - ismételte meg, még akaratosabban.
- Nem lehet. Ez a készülék nem tud olyat. Gru volt? Gru gru?
Andor hevesen bólogatott.
- Madzser.
- Madár, aranyom? Hát, ennyire szereted a madarakat?
- Madzser - ismételte el a gyerek.
- Gyere csak velem - invitálta a vénasszony. - No, gyere!

Nagyapának gyönyörű lexikonja volt a madarakról. Szinte ragyogtak a fekete-fehér képek a fényes papíron. Andor úgy tartotta ölében a könyvet, mintha az egy valódi kincs lenne, egy illékony álom, mellyel, ha nem vigyázunk, hipp-hopp, semmibe vész, mielőtt azt mondanánk - fapapucs.
Még soha nem fogott könyvet a kezében. Kiélvezte annak minden pillanatát. Ujjaival megdörzsölte a lapok széleit, a kemény borító sarkába nyomva ujjbegyét próbálgatta, mennyire éles az, s eközben le sem vette szemét a madarakról.
Nagymama süteményt hozott egy tányéron. Cukor volt a tetején, szemcsés, durva tapintású, tejfehér.
Andor megérintette a nyelve hegyével, s mikor agya nem jelzett veszélyt, bátran beleharapott.
- Ízlik, ugye? Látod, Papa? Ízlik neki.
- Tastes good... - mondta Andor, teli szájjal.

Egyszeriben, halk nyüszítésre lett figyelmes. Kérdőn nézett Nagyapára. Az öregek összenéztek.
- A kutya az - mondta Nagyapa, inkább Nagymamának, sem mint neki.
- Kutya - mondta Andornak is végül.
Az semmit sem értett.
- Vau - mondta az öreg.
- What? - kérdezte a gyerek, de Nagypapa továbbra is csak magyarul hablatolt.
A nyüszítés még erősebb lett, így Nagymama letette a kezében tartott könyvet, és elindult a konyha felé:
- Nagy esemény van készülőben a mai napon - mondta. - Épp jókor jöttél, hogy te is a részese lehess!
- Madzser - kiáltotta Andor és egy képre mutatott Nagypapa lexikonjában.
- Ez valami sokkal szebb dolog - mondta Nagymama, és eltűnt a fordulóban.

Mikor ráunt az albumra, Nagypapát kezdte vizsgálni. Nagyon ráncos volt. És a keze reszketett, mint az egyik osztálytársának, akinek időnként nem kapott elég oxigént a szíve. Bajuszt viselt, ami odahaza már nem volt divat; és nem is olyan szolidat, mint a Nagymama, hanem egész tekintélyeset!
Állandóan az újságot bújta. Vele nem nagyon beszélgetett. Talán a többi unokáját (akik magyarul is beszélnek), többre tartja, s néha oda-odaszól nekik, de vele egyáltalán nem kommunikált.
- No, mi a helyzet? - kérdezte a visszaérkező Nagymamát.
- Most már jöhettek - mosolygott amaz rövid bajsza alatt. - Gyere - hívogatta a gyereket.
- Talán nem kellene látnia - aggodalmaskodott Nagypapa.
- Ugyan, ugyan...
- Bajunk származhat belőle!
- Csak egy gyerek - mondta Nagymama, annyi kedvességgel a hangjában, hogy valamiképp Andor is megértette szavainak jelentését.
- Let's go - mondta Nagypapa.
Szóval, mégis beszélnek angolul, csak nem szeretik a nyelvet! Micsoda alakok!
Nem sokáig töprengett a dolgon, mert ami ezután következett, az felülmúlta minden várakozását!

A kutya egy kosárban feküdt. Mellette egy kölyökkutya nyüszített, alig hallhatóan. A többit estére a pincébe zárták.
Andor felsikkantott, és a kicsi felé nyúlt, mire a nőstény a kezébe mart.
Vér serkent a kézfején. Viszketett, egy kicsit égett.
- Nem szabad - nyúlt a keze után a férfi.
Nem fájt annyira. Különben is! Mit nyavalyogjon, mikor előtte fekszik maga a csoda!
Nagymama és Nagypapa riadtan néztek össze. Egy pillanatra, mintha kővé dermedtek volna, aztán Nagypapa egy másodperc alatt eltűnt a nappaliba.
Jódot öntöttek rá, és gézzel kötötték be. Szorított.
- Kutya? - kérdezte Andor, már tisztes távolból. Rajongással csüngött az újszülöttön.
- Dog - segítette ki Nagypapa az angol verzióval.
- Kutya! - suttogta mosolyogva a gyerek. A "dog" semmit nem jelentett neki.
- Most már hagyjuk - simogatta meg a haját Nagymama. - Neked is ideje ágyba bújni.
Várakozón tekintett Nagypapára, hátha elmagyarázza, mit beszél a nagyi, de ő hallgatott.
Valamiképp barátjának tekintette azért a pár angol szóért. Láthatatlan kapocs alakult ki köztük, melyről nem is lett volna értelme szólni, ha tökéletesen értették volna egymás nyelvét, akkor sem; így meg, nem is akartak. A csend beszélt mindkettejük helyett.
- Aludni. Sipirc! Egy-kettő!

A víz meleg volt, és fura szagú. A zuhanyból folyt. Egy tégla alakú tárgyat is talált mellette "Levendula" felirattal, ami olyan bűzt árasztott, hogy majdnem elhányta magát.
Felvette a pizsamáját, aminek ugyancsak fura szaga volt, és kicsit bőnek mutatkozott, majd a Nagymama csókjával megváltotta jegyét az álmok birodalmába.

2.

Eljött a búcsú ideje. Andor a nyelvére helyezett egy szem süteményt. De nem rágta meg. Szeretett volna valamit átmenteni a saját világába. Azt akarta, hogy az odakinn, minél tovább tartson.
Megölelte Nagypapát és Nagymamát, és a lakásból kilépett a Múzeum folyosójára.

Mecénása már odakint várt rá. Csinos volt és merev, mint mindig.
"This is a secret." - súgta Nagymama lefekvéskor. "Please, don't tell about the dog!"
- Everything is clear? - kérdezte a Mecénás.
- Yes, it is - felelte engedelmesen.

A nő megfogta a kezét, és kisétáltak az épületből.
Andor még visszanézett a Múzeum robosztus oszlopaira, a lépcső tetején kővé dermedt oroszlánokra. Mesebeli lények voltak a múlt ködébe veszve, amiket már Mecénása mecénásai sem láthattak. Mitológiai lények - utoljára talán a 22. századból?

Mire hazaértek Andor agyában végleg helyreállították a belső net-kapcsolatot.
Bekérte a NAno-NET kezdőoldalát, és ujjbegyeinek finom dörzsölésével előhívta a kívánt adatokat.
A magyar nyelv az uráli nyelvcsalád tagja, ezen belül a finnugor nyelvek közé tartozik.
A magyar nyelv legtöbb beszélője Magyarországon élt a Nagy Összeolvadásig. Magyarországon kívül főleg a Kárpát-medence többi országában beszélték. A magyar nyelv Magyarország hivatalos nyelve volt, ugyanakkor az Európai Unió hivatalos nyelveinek egyike. Ezenkívül a magyar volt az egyik hivatalos nyelv a Vajdaságban, valamint Szlovénia három járásában (Dobrónak, Hodos és Lendva). A magyar nyelvet az Összeolvadásig a világ nyelveinek sorában az 57. helyre tették az anyanyelvi beszélők száma szerint.
A 2322. évi Népességszabályzási Törvény értelmében 62 éves korában a másvilágra küldtek minden embert - ezt az eljárást a köznyelv "Korai Álomnak" nevezte -, hogy maradjon elég élelem és hely a következő generáció tagjainak. A Korai Álmot minden polgár önként vállalta, ezen áldozatával adva meg a tiszteletet a Bőség Földje tervezet kiötlőinek.
Kivételt azok a múzeumi dolgozók jelentettek, akik arra voltak hivatottak, hogy az érdeklődők elé tárják öregesen tengetett napjaikat, vagy azon szimulációk tagjai, akik az elmúlt századok történelmét és hétköznapjait mutatták be a nagyérdeműnek, úgy, mint azon századok "élő lakói". Ők megmaradhattak kicsiny burkukban, távol a világtól, hogy az újak is láthassák, milyen volt az automobil, a papír alapú újság, a szemüvegkeret, vagy épp a vezetékes víz, a zuhanyrózsa. Rozsda, fürdőkád, a kályha, a medvecukor, a kristályüveg.

Az állatokat a 2190-es évek közepére teljesen elveszítették. Az utolsó svábbogár 2196-ban pusztult el a München-i Rovarrezervátumban. 2400-ra senki nem beszélt többé róluk. Túlságosan bántotta a lelkiismeret az emberiséget szörnyű tettei miatt; azt tették, amit mindig tettek, ha valami rosszul sült el - jöttek a nagyok, és "takarítottak".
Mindenhol. Kivéve talán a múzeumokat. Annyi volt ott a megmagyarázhatatlan dolog, annyi a még fel nem tárt rejtély!
Túlságosan sok volt ez az információ. És túlságosan idegen!
Andor majdnem bontotta a kapcsolatot, ám egy pillanatra megtorpant, és új szóra keresett. Őrült ötlet fogalmazódott meg benne, mely lassan a végletekig precízen kidolgozott tervvé nőtte ki magát.

Akart egy kiskutyát!