KÖZEL A VÉGHEZ

Hogy miért csinálom?
Dölyfből, ez elég egyértelmű. Megjár nekem is ennyi árendapénz!
Nem vagyok büszke rá, de meg kell tennem, mert van, aki úgy látszik, csak ebből ért!
Meg akarom mutatni Neki, hogy nem mindenkinek tetszik minden úgy, ahogy azt ő elgondolta, s hogy az én ötleteim sokkal jobbak...

Előre elrendeltetett szerepe (akárcsak nekem) kontrollálni a világ történéseit, ám néha, mintha kicsit túllőne a célon!
Míg én gyorsítom, ő épp lassítani igyekszik a dolgokat, hogy megmaradhasson az örökös, tökéletes egyensúlyhoz KÖZELI! állapot...
A dolgoknak nem szabad megállniuk, a mérleget mindig billentenünk kell valamerre, ám túlságosan lehúznia sem szabad a mérleg karját egyiküknek sem!
Ha megállna a billegés - ha a rendszer többé nem lenne ingatag -, értelme sem lenne a világnak, hiszen soha többé, semmi nem változna...

Régebben talán a tánccal is más lehetett a helyzet. Jóval magától érthetőbbnek számított a táncra perdülés, a pörgés, forgás, érzelmeink ilyetén való kifejezése, mint manapság. Nem kellettek a ballasztok. Egyszerien perdültek, fordultak, és minden ment a maga útján.
Ma már más a helyzet: többen sérültek a Nagy Próbatételben, mint arra számítani lehetett, sokaknak szegte kedvét a játék túlontúl komolysága, nagy tétje, és kötött szabályai.
Az Ő könyvében is számos helyen találkozhatunk a tánccal, mint az "Úr előtti örvendezés" egy formájával; sőt, egy alkalommal saját tanítványaim is "táncra perdülnek", már amennyiben táncnak nevezhető "Baal Prófétáinak sántikálása"...
Hagyjuk. Nem működött, és kész!

Új tánc kellett az Embernek, új jelrendszer, mely eltekintett néhány elgyengült rész hiányától.
Hát új táncot adtam nekik, a Nyelvek Táncát; új eszmékkel, új gondolatokkal, új istenekkel...
Íme!

És prófétáim sem sántikáltak, annak idején!
Csak a realitáshoz való viszonyunk nevezik mások sántikálásnak, tudásunk bélyegzik az oktalanok hiábavalóságnak. De ki soha nem törölhetnek az emberek emlékezetéből!

Föníciában isten voltam: a termékenység és a vegetáció istene! Nem övezett folyamatos imádat, nem voltam éltükben az egyetlen - de nem is törekedtem erre...
Téli esőzések idején emlékeztek meg rólam. Életet adtam, és örültem, hogy adhattam.
Nem követeltem magamnak senki örökös figyelmét, egyszerűen örültem annak a darabnak, ami az enyém lett ebből a robosztus világból...
Ma is jelen vagyok, s itt is leszek, a világ végezetéig!

Fáradt vagyok. Nagyon. Magam sem gondoltam, hogy ennyi energiám felemészti majd e mese. De remélem, tudják, hogy csak Önökért teszem, hogy jobban értsék, hogy tisztábban lássanak! Hogy egy kicsit világosabbá tegyem számukra, miként is működik a világ; s hogy tudják, mikor az egésznek vége lészen, mire számítsanak.

"Én vagyok az Alfa és az Omega" - mondá egykor, s ebben igaza is vala'. Csak Ő maradhat, s nincs is messze már az idő, mikor táncosaival kiszáll a Nagy Vizeknek fölébe, s az egésznek örökre vége szakad. Rám ezer év magány vár, leláncoltatva a pokolnak bugyraiban, Önökre pedig valami még rosszabb, ha csak meg nem tanulják addigra ezen őrült tánc lépéseit, vagy elég jókká nem válnak a dolgok kimagyarázásában.

Mert...
Mert...