Nem tudom, mit érzel,
nem tudom mennyire fáj,
nem tudom, mit álmodsz,
ha álmodsz egyáltalán.

Elképzelni sem tudom, mit jelentenek
a nappalok, és viharveretes éjszakák,
hogyan telnek perceid, s napjaid,
hol szabnak érzéseid még határt.

Csak azt tudom, mit jelentene nekem,
mennyire fájna,
sírva dörömbölne
minden egyes pillanataimba,
emlékek között kutatva sírva, meghajolva,
időt megcsavarva, kifordítva,
múltat s jövőt szétszabdalva,
hogy legyen újból még remény,
élet és szeretet és szenvedély,
hogy lássam kikelni a magvakat őszen,
rohannék kihalt utcákon és tereken,
kiáltanék kifacsart testem belsejéből,
hallja meg valaki akárhol, bárhol,
mennyire fáj, s szenvedek a hiánytól,
aztán elmennék egy messzi tájra,
hol tölgyek és fenyők kacsintanak állva,
leülnék egy mézédes dombra,
s kutatnék sírva álmaimban.

Elővenném belőlem minden szép pillanatot,
mit az élet eddig zúgva-nyögve rám aggatott,
megsimogatnám őket nevetve, kacagva,
napsugár fújná be szívemet vacogva,
ezeket a pillanatokat dédelgetném,
még ha könnyek is záporoznak,
minden napra egy pillanat,
minden pillanat egy napot hozna.

Így mennék végig ezen úton,
mit valaki rád zúdított,
mint szilaj vihar hordalékot,
de nem adnám fel én a harcot,
mert megfognám a pillanatot,
melyet ők adtak neked
olykor sírva, máskor nevetve,
gyermeki lelkük átöleltek téged,
hogy aztán halljad a szót:
szeretlek.

És nem hagynám el ezeket én soha,
mert minden pillanat maga a csoda,
és ezekért kelnék folyton útra,
hogy reményt vigyek hűs nappalokba,
pedig tudom, mennyire is nehéz,
mikor senki nem ért meg,
s azt nem mondod:
ebből már elég!

Mert én persze ezt mind nem tudhatom,
és legbelül talán nem is akarom,
csak azt tudom mennyire nehéz,
milyen sokat is jelent egy erős kéz,
mely eligazít ezen a rögös úton,
hol leginkább eltévednél,
vagy csak lepihennél,
netán elernyednél,
de akkor eszedbe jutnak majd a
pillanatok,
a boldog kilenc hónapok,
és a gyerekzsivaj, és szoros
kapcsolatok,
hogy büszkén nézz fel és le és hátra és előre,
hogy mindent megtettél, mi várható tőled,
nem a te ostorod, amivel a sors
rájuk csapott,
ne hagyd, hogy elvegyék tőled
éjszakáid, mert várnak rád
az éber és derűs nappalok,
mert mindig ott maradnak benned,
néha sírva, olykor zokogva,
de teli szeretettel a tieid:
a pillanatok.