Hatalmas, aranyszínű tengeren evezek. Kényeskedve húzódok a csónak belsejébe, nehogy nedves legyek. A nap százszor jön fel, és bukik alá, és mindig így talál.
Vannak napok, mikor nem látom a víz arany ragyogását, mert aljas, sötét növények fedik be a felszínét, de gyakran tiszta a víz, és látom a szépségét. Ritkán, kivételes pillanatokban bele is látok. Ilyenkor csábít a mélység, és ha van bátorságom, a vízbe ugrok, és elmélyülök benne.
Ijesztő a hatalmas tenger, sehol sincsen vége. S innen nem is aranyszín a víz, csak sötét, közönséges kék. De nem csúnyább, és nem is másabb. Csak valóbb. Innen alulról látom meg, hogy a felszínen ezer meg ezer másik csónak ring, és csak elvétve látok egy-egy elszánt arcot, aki a vízbe bele mer nézni. De hamar visszahúzódnak a csónak menedékébe.
És a víz alatt titkok lebegnek. Illatokat érzek, és árnyakat látok. Egy szempár időnként felbukkan, majd eltűnik a sötétben. Kezek simítanak végig, s aztán eltűnnek. Egy hang szólít meg, de sosem értem, mit mond.
Mikor lemerészkedek a mélybe, mindig őt keresem, és tudom, hogy ő is engem keres. De félünk egymásra találni. Félünk a boldogságtól. És ez a félelem mindig visszahajt a felszínre. Ilyenkor mindig fulladozva evezek a hamis arany felszínre, és a csónakomba telepszem. Egy darabig látszanak mellettem a csónakok, majd lassan elhalványodnak, és elrejtik a kíváncsi tekintetű utasaikat is előlem. Egyedül maradok.
Merengve nézek magam elé, és visszavágyom a mélybe. Azt a szempárt akarom látni.