A LÉGIÓS SOFŐR


Meg nem tudom mondani, melyik nyáron történt, hogy összeakadtunk a légiót megjárt magyar sofőrrel. A nyarak annyira egyformák voltak, hogy jószerivel meg sem lehetett különböztetni egyiket a másiktól. Ültünk a napon a kerti-székben, terpeszkedtünk, ittuk a sörünket, vagy játszottunk hátul a teniszpályán. Eveztünk a Dunán, átvittük a lányokat a Muszáj-szigetre, s megdugtuk őket. Buliztunk valahol, és berúgtunk, a túl sok wermuthtól. Vég nélküli focimeccseket vívtunk a "Pénzverdés" srácokkal. Verekedtünk az "Evezős" előtt a sarkon, ahol a 34-es befordul, s elfutottunk, mert szirénázva jöttek a rendőrök.
Nem csináltunk semmit, és semmit nem csinálni nagydolog, aki nem próbálta, nem tudja.
Mondom, ezek a nyarak egyformák voltak, annyira egyformák, mintha állandóan önmagukat ismételnék. Mégis az egyik kilógott a sorból, erről az egyről akarok most mesélni.

Azzal kezdődött minden, hogy a januári vizsgaidőszakban kirúgtak az Egyetemről, pedig két nehéz kollokviumon akkorra már sikeresen túl jutottam. Következett az örökléstan vizsga, ott borult ki végül is a bili. Az évfolyamtársak figyelmeztettek, a prof szó szerint azt az anyagot követeli meg a vizsgán, amit előadásokon leadott, aki nem jegyzetelt be se menjen, a tankönyv elavult, nem használható. Nálam már az indulásnál gáz volt: mivel nem jártam be az előadásokra, nem tudhattam, mit adott le a prof. Gondoltam, halasztok, majd csak lesz valahogy. A vizsga napján azért mégis felmentem körülszaglászni a tanszékre, az motoszkált bennem, hogy ha a Nádasi Tibcsa és a Veress Gábor átmennek, akkor talán én is megpróbálkozok. Bubu egsel jött ki, és fűzte a Tibort, menjen be nyugodtan, egy nagy röhögés az egész. A tüskefejű gyerek vívódott néhány pillanatig, a többiek taszigálták, ugyan menjen már. Valakinek tényleg menni kellett, az ajtó nyitva maradt Bubu mögött. Tibcsa végül kötélnek állt. Amikor eltűnt a professzor előszobájában, szent elhatározással megfogadtam, ha az övé is görbül, istókuccse én is bemegyek. Telt az idő. A többiek magoltak, én fel-alá sétálgattam a zsúfolt folyosón. Egyszer csak, jó óra elmúltával, vöröslő képpel megjelent az ajtóban Tibcsa.
-Hol van a Veress Gábor?! -hörögte, -had taposom szét a belét! -Erre a vizsgára merte azt mondani, hogy kész röhögés?!
Az örökléstan vizsgát sürgősen elhalasztottam, s átmentem a Statisztika Tanszékre, hogy regisztráltassam magam, ott azonban váratlan meglepetés ért: a hirdetőtáblán azok között pillantottam meg a nevemet, akik nem kaptak engedélyt a kollokviumra. Berontottam az adminisztrációra, nyögjék ki, mi a szent szar baj van velem, de tovább küldtek Sósnéhoz. Akkor már kezdtem sejteni, hogy rosszul áll a szénám. Eszembe jutott a sok mendemonda a statisztika előadásokról, a fél évfolyam ezeken szórakozott:

Bejön Mencel professzor úr, szétnéz és higgadt hangon így szól: "hölgyeim és uraim, részleges katalógust tartok. A Paca és a Lord itt vannak?"
A Paca én voltam, a Lord meg egy másik link, és persze soha nem voltunk ott, amikor keresett minket!

Mondom, sem a Lord sem én nem voltunk jelen soha, -a statisztika előadások alkalmatlan időpontra estek, - így hát vegyes előérzettel nyitottam be a Dékáni Hivatalba. Amitől féltem, bekövetkezett. Sósné szenvtelen arccal közölte, hiányzásaimmal minden eddigi egyetem-rekordot megdöntöttem, félévet kell ismételnem. A félév-ismétlés azonban év-ismétlést jelentett, hiszen január csak a következő évben lesz újra, s januárban indul majd az a félév, amiről most kirúgtak...

Így esett, hogy évet halasztottam, s így esett hogy Matronházára kerültem, a kutatóintézetbe, Dobai Jenő bácsihoz, parciális korrelációt számolni, ami rém unalmas tevékenység egy olyan egyén számára, aki megszokta, hogy reggeltől estig teniszezik, focizik, vagy a Dunát járja. Jenő bá kísérletei arra irányultak, hogy a cirok magot tápértékben dús takarmánnyá nemesítse ki, s, ahogy vissza tudok emlékezni, jó úton járt a kutatással, a növény keményítőérték tartalma örvendetesen emelkedett, a nyomelemekkel is minden rendben lett volna, egyetlen aprócska probléma akadt, az állatok nem ették meg. Istenem, minden egyszerre nem stimmelhet. A cirok magvakat tavasszal több tucatnyi kísérleti parcellába vetették el, s a termesztés egy-egy feltételét parcelláról parcellára változtatták. Az egyiket nem locsolták, a másik nem kapott természetes fényt, a harmadiknál a páratartalom volt maximalizálva a fóliasátor alatt, és így tovább és így tovább.
A számításnak, amit végeztem, ki kellett mutatnia, hogy egy-egy tényező léte, vagy nemléte milyen változásokat okoz a növény fejlődésében, ezért volt parciális. Hogy korrelációnak mért volt korreláció, abba most nem bonyolódnék bele. A villa, melynek földszintjén egy laboratóriumhoz hasonlító teremben egyedül dolgoztam, a hatalmas őspark távoli zugában állt, rendkívül büdös bukszus bokroktól körbevéve, messze a híres kastélytól, s messze Jenő bácsitól.

A parciális korreláció-számításnak az a rákfenéje, hogy rengeteg szorzatot kell az embernek kitekernie. Kitekerni, mondom, mert egy tekerős kézi számológéppel kurbliztam a számokat órákon át. Ha felnéztem néha, a kert egy darabját, mindig ugyanazt a darabját láttam az ablakon át: virágágyás, sövény. Nem bántam volna, ha egyszer-egyszer fordítva jelenik meg a változatosság kedvéért a kép: sövény virágágyás, -kívánságom azonban nem teljesülhetett, a virágágyás volt stabilan az ablakhoz közelebb, s mögötte a sövény tömött bukszusokból véget nem érően se térben, se időben.
A szomszéd szobában rekedten köhögött a kolleganő, gyereket várt, nagy volt már a hasa, de, állítom, nem attól köhögött. Ő regresszió elemzést végzett, a legkisebb négyzetek elve alapján, de erről se fogom elmagyarázni, micsoda, mert nem érdekes.
Pénteken történt, rájöttem a megoldásra. Nagy ötlet volt. A szorzatokat átalakítom összeadásokká, -jutott eszembe hirtelen, s akkor nem kell többé tekernem ezt az átkozott micsodát, amitől már fáj a csuklóm. Előkapartam a fiókból a logaritmus-táblát, s szépen, sorban kiírtam belőle az összeszorzandó számok logaritmusait. Most már csak össze kellett adogatnom sorjában a másik gépen az értékeket, ezen a gépen billentyűk voltak, s a billentyűket ütögetni mégis csak kényelmesebb, mint a szakadatlan tekercselés. Ment is a dolog, akár a karika-csapás, kiválóan haladtam a számok kása-hegyében előre, tizenegy óráig. Tizenegykor átjött a szomszédból a kolleganőm, köhögött, és megkínált szalámis-zsömlével. Éppen kezdtem elfogadni, amikor az ablakra esett a tekintetem. Kinn a füvön piros-csicsás biciklis-szerkóban versenygépe mellett a Hámori Bandi állt, bizalmatlan tekintettel méregetve az épület homlokzatát. Napszemüvegét feltolta a homlokára, rövidre nyírt, sportos frizurája alá. Kinyitottam az ablakot, amit a hőség miatt mindig zárva, tartottunk és kiszóltam:

-Itt vagyok, Testvér! Engem keresel?
-Nem, a Gobbi Hildát, -válaszolta nagy mérgesen. -Hej Testvér, téged megtalálni nem egy leányálom!

Bejött, leültettem egy forgószékre, megkínáltam a zsömle felével, amit a várandós asszonykától kaptam.

-Mi az istennyilát csinálsz itt, Testvér? -nézett szét a helyiségben, a papírhalmokon. Elmagyaráztam neki a parciális korrelációszámítás lényegét. Pislogott, mint, aki érti.

-Szóval akkor fűrészeled a szart a poráért!

Papp Dodi, kisebbik főnököm keveredett le az emeletről mezítláb, piszkosfehér farmerban, meztelen felsőtesttel, göthösen, girhesen.

-Tik mért nem vagytok még a Balatonon? -nézett le ránk két méterének magasából. -Fél órát adok. Ha fél óra múlva nem lesztek kinn az országúton, esküszöm, nagy baj lesz! Sipirc!!

Először egy Skoda jött, de nem állt meg. Az utána érkező Wartburg lassított, aztán tovább ment. Kisbusz következett, ontotta a füstöt. Ahogy elhaladt, az ablakon kinyúlt egy kéz, s valami elmondhatatlan ocsmányságot mutatott alsókarját lengetve. A sivár, poros országúton egymás után jöttek a kocsik, elszáguldottak, s messze elől belevesztek a délibáb okozta misztikus vibrálásba. A dombhajlat előtt nedvesen fénylett az úttest, itt, ebben a káprázatban tűntek el a járművek. Teherautó döcögött felénk. Felemeltem a karom, de a Hámori maga mögé tolt és ő kezdett integetni. Nem hagytam magam, az árokba löktem. A monstrum lassított, lehúzódott a padkára, s megállt. Valaki kilökte belülről a jobboldali ajtót, kiszólt egy borgőzös hang: "-gyere öcsi, ugorj fel!"

A lépcsőre hágtam, s bekukucskáltam. Amit benn láttam, attól a szőr felállt a hátamon, s a szívverésem kis-híján elállt. A vezetőülésben a legfélelmetesebb külsejű fickót pillantottam meg, akivel valaha is találkoztam. A feje olyan volt, mint egy gorillafej. Hatalmas szőrös karjai tele tetoválva mindenféle vad ábrákkal, meztelen nőkkel, buja széttárt vaginákkal.

-Mozdulj öcsi, -rivallt rám, -s te is ott, te f...-szopó. Másszatok csak fel. Meddig kell itt rostokolnom?!

Elhelyezkedtünk az ócska, szakadozott bőrülésen. A sofőr kinézett oldalra, rátaposott a gázra és felengedte a kuplungot. A gép megmozdult, és füstöt okádva rávetette magát a balatoni út szürke szalagjára. Irtózatosan rázott az egész szakramentum, a motor olyan hangosan dörömbölt, hogy majdnem megsüketültem. Elhagytuk Martonházát, a Velencei tó felé tartottunk. Beszélgetni nem lehetett a szűnni nem akaró csörömpöléstől, ami a jármű alsó traktusaiból áradt. A földeken mezei munkák folytak, borsót arattak az egyik táblán, ami mellett elhaladtunk, a kombájn mögött vastag sárga por kavargott. Beértünk Velence-fürdőre, balkéz felől feltűnt a kocsma. Emberünk fékezett, s vigyázva lekanyarodott az útról. Nem az ő hibája volt, hogy feldöntött egy lovas-kocsit, a lovas-kocsi állt rossz helyen. Nézeteltérés nem lett a dologból, a teherautó sofőrje kiszállt, hatalmas mancsának egyetlen rántásával talpra állította a szekeret, s feldobálta rá a deszkákat, meg a vendégoldalt. Kockacukrot vett elő a nadrágzsebéből, megkínálta a lovat, s a gazdáját. A ló elfogadta, az öreg paraszt nem, ő azt mondta, szívesebben inna egy kisüstit az ijedtségre. Bementünk az ivóba, a sofőr kikérte az italokat, kisüstit az öregnek, söröket nekünk.

-Rumot bele? -kérdezte ordas hangon, mielőtt még belehörpöltünk volna.
-Mér ne? -néztünk össze a Bandival. -Rum az jó lesz!

Leültünk a sarokba, az egyetlen szabad asztalhoz.

-No akkó' Iste' Iste' -emelte fel pohárkáját a földmíves. -Arra, hogy megszűnjön mán végre az aszály.
-Nyolc évig szolgáltam az idegenlégióba, -mondta a sofőr. -Én arra iszom, hogy hazakerültem, arra iszom, hogy megszabadultam tűlük!
-Bulgakovra, -csatlakozott a testvérem a másik kettőhöz. -Arra, hogy nálunk is kiadták végre a "Mester és a Margarítát"


Ittunk. A kocsmában jöttek mentek az emberek, nagy volt a füst.

-Szípen fejlődnek idén a kalászosok. -tologatta a poharát az asztalon az öregparaszt. Rám nézett, mit szólok hozzá, de semmi nem jutott az eszembe, így csak hümmögtem.
-Legrosszabb volt a por, -mondta a légiós sofőr. -Bebújt a ruhánk alá, nem tudtunk ellene védekezni. Véresre marta a nyakam és a vállam.
-A tengerinek eső kék mán, -szürcsögött a paraszt. -Besül a szem a csőbe, ha nem kap vizet, de besül ám!
-Kutató-mérnök vagyok a Martonházi Növénynemesítő Intézetben, -válaszolt határozott hangon a Testvér. Növényeket nemesítünk, mint a Micsurin. Én a cirokkal foglalkozom, parciális izével...parciális izéelemzéssel állapítom meg, hogy a termesztési feltételek változása hogyan befolyásolja a termény keményítőizéjének az alakulását.

A légiós sofőr letette üres poharát az asztal össze-vissza repedezett lapjára, s keményen szembenézett a Bandival.

-Akkor te amolyan elb...tt tudósféle vagy?
-Tudós vagyok, -mondta a Hámori Bandi egyszerűen, minden póz nélkül. -Tudós és élsportoló. Az olimpiára készülök, s ha nem lesz ott Eddy Merx, hát meg is nyerem.
-Ki a fene az az Eddy Merx?
-Eső kéne, -szólt a paraszt kicsikét morózusan, hogy nem figyelünk rá.
-Eddy Merx a valaha élt legjobb kerékpárversenyző, -mondta a Hámori Bandi. -Őt semmiképpen nem tudom megverni. Másfél perccel jobb nálam. De az ezüstre akkor is esélyes vagyok. Minden nap hajtok egy százast, emellett úszok, futok és evezek.
-Szarok bele. Elpusztultál volna öcsi az első menetgyakorlaton a Szaharában, Francia-Marokkóban.
-Dehogy pusztultam volna.
-Eshetne mán egy kis eső, -mondta az öreg.
-Fizessünk és menjünk, -állt fel a légiós sofőr, ügyet se vetve a parasztra. -Messze van még Kaposvár. Az urak a vendégeim voltak.
-Én fizetek, mondta a Testvér. -Mint kutatómérnök elég jól keresek, s ehhez jön még a kalóriapénz, az olimpiai felkészülésért. Van magának fogalma, arról cimbora, mekkora összeg üti a markomat minden hónapban?!

Megpróbált előre furakodni a pénztárhoz, -én meg azon meditáltam, nála van-e a tárcája-, de a légiós sofőr emberfeletti mancsával visszalódította:

-Szopjál le öcsi! Mondtam, hogy én fizetek!!

Zötyögtünk tovább, fogytak a kilométerek. Kibírhatatlan volt a hőség, nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt. A légiós sofőr és a Hámori Bandi ordítva beszélgettek a csörömpölésen keresztül. Én ültem középen, összekuporodtam, a fejem felett üvöltöztek. A Testvér Bulgakov és Szolzsenyicin munkásságának elemzésével etette a palit, ő meg légiós kalandjaival traktált minket.

-A láthatatlan, érzékelhetetlen dimenziók, -szavalta a Bandi. -Van magának arról fogalma, cimbora, milyen bonyolult az emberi lélek? Hogyan szűrődik át a szubjektum ezeken a síkokon?
-Mellettem ontották ki a század legnagyobb piásának a belét az El-Akjád-i szuronyrohamban, -válaszolta. -Egy dögevő tevés arab tette a pikájával. Mindent belepett a por. Amikor visszamentünk a halottakért, a beleik nem vörösek voltak, hanem sárgák, a homoktól. Fel tudod fogni, öcsi milyen lehetett ez?

Nem bírtam tovább, ki kellett valamit találnom.

-Kormányozhatok egy kicsit? -kérdeztem.
-Persze, miért ne -vonta meg hatalmas vállát, s elvette kezét a kormányról. -Tessék!

Átnyúltam előtte, s vezetni kezdem a monstrumot. Meglepően könnyedén engedelmeskedett, arra ment, amerre én akartam. Jobbos kanyar felé tartottunk, a kanyarban magányos fa lógatta poros lombját. A légiós sofőr kiontott belekről áradozott, Hámori Bandi közbevágott, ő is mondta a magáét, szó szerint idézte Bulgakovot, valamelyik könyvének mondatait.

A fa közeledett, nem bírtam levenni róla a tekintetemet. Transzban voltam, lebegtem. Ötven méter, negyven, húsz. Elfordítottam a kormányt, s egyenesen a fának irányítottam a kocsit. A teherautó megfarolt és kitört. Még egy pillanat kellett volna...s mindannyian halottak vagyunk.
A légiós sofőr letolta a kezemet a kormányról, s egyetlen gyors és határozott mozdulattal visszakormányozta a nagy dög teherautót az útra.
Szelíden nézett rám, gorilla-fejéből:

-Nem akarok még meghalni, öcsi.

Késő délután értünk Balatonszemesre. Lementünk a mólóra és megfürödtünk, lemostuk magunkról az út porát. Másnap előkerültek a régi haverok, a régi lányok, s elmentünk velük vitorlázni.