Térdig érő fűben gázolok,
A fák lombjai közt a napsugár rám ragyog.
Ha megállok, s arcom a sugárnak átadom,
Szemhéjamon át, arcod elmosódott képét láthatom!

Ha hallgatom a szellő lágy suhogását,
Ahogy mozgatja a fák leveles ágát,
És susogásukban a te halk suttogásod hallom,
Ahogy szerelmed lágyan, fülembe megvallod!

Szinte mozdul szám, hogy mondjam neked,
Drágám szeretlek, csak te kellesz nekem!
Ám egy harkály önfeledt kopácsolása,
Visszahoz engem e gyarló világba!

Folytatom utam, magamba mélyedve,
Gondolataimban, veled vétkezve!
A lágyszellő simogat, mintha kezed lenne,
A madárdalt hallva, édes hang van benne!

Igen most jól hallom, a nevem trillázza,
S szerelmes szavaid, oly vígan cifrázza!
Mámorosan állok, s lassan körbe nézek,
Jajj, de kár, szerelmes szívem játszott vélem!

Nem vagy itt velem, csak mélyen a szívemben,
Meg nem foghatlak, csak csendben szerethetlek!
Szeretlek is nagyon, oly megfoghatatlanul,
Így senkit nem szerettem, a jó isten a tanúm!