HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 17

Tagok összesen: 1863

Írás összesen: 48267

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

black eagle
2019-05-15 22:31:41

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / sci-fi
Szerző: alienFeltöltés dátuma: 2007-06-12

...olyan, amit még én sem hiszek el

Előtte:
- Kettes, itt egyes. A szektor tiszta. Ellenséges ak-tivitást nem észlelek. - kapcsolta ki a rádióját Kázmix. Alig nyomta le a gombot, máris egy kis mocorgásra lett figyelmes a törmelékek közül.
Fegyverének csövét azonnal odafordította, míg ő maga nagyot vetődött a legközelebbi törmelékhalmaz mögé. Szerzett ugyan néhány kelletlen sebet ezzel a mozdulatával, de hála nesztelen eltűnésével nem vet-ték észre. Azonban volt egy kis probléma. Egyiket sem látta tisztán. Csupán árnyékok vetődtek a félhomály által keltett sötétség fényben gazdagabb részeire.
Nem volt rest, elengedett egy sorozatot az árnyékok feltételezett forrásai felé, majd egy gránátot hajított a másik oldala felé, aminek hatására hatalmas gázfelhő képződött, az elviselhetetlen hanghatásokról nem is beszélve. Még Kázmix is alig hallott utána, de tudta, hogy nincs pihenés, fel kell tápászkodnia, és le kell számolnia az ellenséges erőkkel.
Nagyot roppant talpa alatt a por és kavicskupac, de nem kellett félnie ellenfeleitől. Néhány gyors szökke-néssel elérkezett az úgy húszméternyire levő helyre, a gránát kráteréhez, aminek közepén még mindig füstöl-gött egy kis foszlánya a fémes szerkezetnek. Két el-lenfele a robbanás helye körül feküdt, míg egy másik éppen akkor ugrott be az ellentétes fedezék mögé. Sajnos Kázmix nem tudott túl sokat tenni, úgyhogy ő is valamilyen szintű takarást keresett, de annak híján, térdre ereszkedett és úgy próbálta belőni magának el-lenfele feltételezett helyzetét. Lőtt egy sorozatot, de nem talált, inkább csak védtelenségét árulta el vele.
Ennek hatása két kapott golyó lett, amik közül mind a kettő a lábában talált menedéket. Ekkor Kázmix a földre rogyott, de minden erejét összeszedve, a fájda-lomtól majdnem elájulva felugrott újra, és futásnak eredt, méghozzá - egy merész vállalkozás gyanánt - pontosan abba az irányba, ahonnan kapta a lövést. El-lenfele megtorpant, majd pillanatnyi tanácstalanságát kihasználva Kázmix öt lövedékkel küldte át a másvi-lágra addigi ellenfelét a fején keletkezett tölcsérsze-rűségre hasonlítható lyukakkal. Miután elvégezte e dolgát, éppen akkor pattant meg mellette egy lövedék, szívének dobbanásával egy időben. Ekkor lett úrrá raj-ta az a gondolat, miszerint újabb ellenfele hibázott, és csak ennek köszönheti életét. Már a sebei sem fájtak úgy, de mire megfordult, nem tudott ellene tenni, ösz-szerogyott Kázmix.
Szerencséjére pontosan megpillantotta ellenfele fe-jét, amint két hatalmas szikla között próbálta megta-lálni szemeivel Kázmixot, de egyelőre lehetetlennek tűnt abból a szögből. Kázmix azonban tökéletes rálá-tással célzott és lőtt, nem várt sikerrel. Lesből támadó ellenfele elterült valahol a fedezéke mögött, de Kázmix előtt még mindig ott volt a másik kettő ellen-sége, akik aránylag kábultak voltak, sőt egyikük telje-sen eszméletlen.
Minden erejét összeszedve feltámasztotta kezeivel magát, és elbotorkálva a bombatölcsérig, nagyot só-hajtva ennyit jegyzett meg:
- Nagy kár értetek, majdnem elbírtatok velem. - ez-zel érzéketlenül beleengedett kettőt a hozzá közelebb eső katonába, majd hirtelen megmozdult valami a hát-térben.
Már készen állt a halálára Kázmix, de érezte, hogy már nincs túl nagy veszélyben. Ráérősen felhúzta te-kintetét az előtte elterülő halott felől, majd megakadt a szeme a másik fekvőn. El akarta húzni magát, leg-alábbis valami hasonlót szeretett volna, de látszott rajta, hogy elég komolyan megsérült, így nem volt hát csoda, hogy nem sikerült neki.
Kázmixnak újra össze kellett szednie magát, de ek-kor már kicsit jobban ment neki, és közelebb ment a reménytelen helyzetben fekvőhöz, mire az megfordult, és mélyen Kázmix szemébe nézett, a páncélzattal kö-rülvettbe.
- Ne, kérlek... - csak ennyit tudott mondani, mivel Kázmix türelmetlenül és könyörtelenül meghúzta a ra-vaszt. Újabb halottal lett gazdagabb a hely, majd Kázmix leheveredett a két test közé, pontosan a krá-terrel szemben, majd újra rádiójához nyúlt.
- Itt egyes, a központnak. Jelentem, a szektor tisz-ta, de szükségem lenne egy orvosra...

Meglepő hirtelenséggel csapott ki Kázmix kapitá-nya. Bár Kázmix még mindig egy kicsit bicegett, de a mankók csak biztosításképpen voltak a hónai alatt a parancsnoki megbeszélő termében.
- Hogy képzelte ezt? Hisz tudja, hogy a legtöbb te-rület be van kamerázva kémfelvevőkkel. Mit hitt, hogy ezt majd el lehet simítani. Mi már nem csak kemények vagyunk, hanem állatok is, legalábbis a média szerint.
- De uram, - mentegetőzött Kázmix. - nem tehettem mást...
- Micsoda? Ezt hogy érti pontosan? Ott van négy el-lenfele, kettő harcképes, azokat leteríti, kettő kicsit kómás, de még él. Ekkor odamegy, és lepuffantja mindegyiket. Hol ebbe a logika?
- Hát, valójában ezért fizetnek, vagy nem?
- Nem sokáig. Ez már nem az első ilyen kis magán-brutalitása. Itt, a mai világban, ahol oly olcsó az élet, nem olyan egyszerű ám elnyerni az emberek tisztele-tét. És ha számba vesszük azt, hogy maga kint eszelősködik, azonnal kiver a víz, hogy elveszítjük a támogatottságunkat.
- Most akkor mit kezd velem? - meredt tanácstala-nul a kapitányra.
- No látja, pontosan ezt kérdeztem az imént ma-gamtól is. Tudja mit? Van itt két megbízás, ami pont magának való, jobban mondva csak az egyik.
- Mi lenne az?
- A magának való, egy ellenséges területekre való behatolást tart valószínűnek, de maga közel sem biz-tos, hogy boldogul, ha úgy tesz, mint ma. Csendes ak-ció, mindenféle segítség nélkül, és persze letagadjuk, ha elkapják.
- Érdekesnek hangzik, még gondolkozom rajta. Mi van a másikkal?
- Ez csak egy enyhe kísérlet, miután kéthetes kime-nőt kap, feltéve ha sikeres.
- Borsódzik a hátam a kísérletektől, de elég jól hangzik, és amúgy sem voltam még hasonló kísérlete-ken, úgyhogy szerintem azt vállalom.
- Remek! - mosolyodott el a kapitány, aminek láttán Kázmixban egy kis rossz előérzet párosult némi féle-lemmel, de ismerte a szerződését, és hogy annak, ha nem tartják be azt, elég kemény következményei len-nének a katonaságra nézve. - Akkor jöjjön vissza hol-nap, és máris kezdhetjük.
- Elnézést, uram!
- Igen?
- Mennyi ideig tart majd ez?
- Maximálisan egy hét, de jól megfizetjük, ne féljen. Egy hét után levesszük, és mehet máris nyaralni.
- Jól hangzik.
- Ezt már mondta.
- Igen, pontosan. És így is van. - ezzel mind a ket-ten leléptek, és egy nap múlva újra találkoztak, szinte ugyanott, csakhogy ekkor már a folyosón.
- Látom, készen áll a feladatra.
- Igen, már alig várom... Na jó, egyáltalán nem ér-dekel igazából. Sőt, be kell vallanom, bánom, hogy nem a másik küldetést vállaltam el.
- Miért? Jobb az életét kockáztatni, mint itt, bent, a központban lenni egy hétig.
- Nem is tudom, hiányzik a csatatér.
- Persze, persze, de a lába még mindig nem gyógy-ult meg tökéletesen, sőt látszik magán egy-két lépés-nél, hogy még hunyorít is, bármilyen jól is próbálja leplezni.
- Jól van, csak kezdjük!
Ekkor ért oda egy ismeretlen kutatótiszt, aki széles vigyorral vezette őket a kutatólabor szintjére, a föld-szint alatti szintre.
Gépek és üvegcsék hatalmasodtak a termek minden oldalán, mígnem egy érdekes, lépcsős helységbe nem értek, a lépcső alján egy apróbb sürgősségi kórterem, előtte meg egy tucat számítógép, a látkép központjá-ban pedig egy ágyszerűség - mindinkább műanyagtar-tály - foglalt helyet.
- Oda kell majd befeküdnöm? - kérdezte meglepőd-ve Kázmix, mire a kutatótiszt újra elmosolyodott, és barátságosan biztosította:
- Nem kell félnie semmitől sem. Az az ágy lesz egy hétig a fekvőhelye, de ne ijedjen meg, semmi baja sem lesz, állandó megfigyeléseink alatt lesz, bármi probléma lesz, azonnal lekötjük a gépekről, és még mielőtt bármi történhetne, itt lesz újra köztünk.
- Nem értem, hogy újra?
Ekkor már elértek egészen a tartályig, ami belül aránylag egész szépen ki volt párnázva.
- Egy számítógépes világba fogjuk betölteni az el-méjét, jobban mondva összekapcsoljuk egy számító-géppel, de most ne a horrorfilmekre gondoljon! Azt vizsgáljuk, hogy mesterségesen milyen érzelmeket - természetesen nem fogjuk kínozni magát - tudunk ki-nyerni az alanyokból. Veszélytelen, egy hétig szinte csak annyit fog érezni, ami éppen soron van. Valami-kor kedvesnek érez mindent, valamikor boldog lesz, valamikor egy kicsit szomorú, meg miegymás.
- Értem. Tehát megnézik, hogyan reagálhatok, igaz?
- Hát, így is meg lehet fogalmazni.
- És miért pont én?
- Hát, mit ne mondjak, ennek érdekes okai vannak. Öt másik társán már elvégeztük ezt a kísérletet, de egy olyan emberen is el kell, aki...
- ...olyan kegyetlen, mint én?
- Pontosan. Sokkal nehezebb önből tiszta, mara-dandó érzelmeket kifacsarni, hiszen maga a mának él, és engedi, hogy dühe elragadja, aminek nyomai aztán elillannak. Szóval maga lesz az igazi kihívás.
- És a többiek?
- Ők jól vannak, legtöbbjük már újra a csatatereken harcol, míg ketten még mindig élvezik a kéthetes eltávjukat.
- Remek, akkor ne is fecséreljük az időt, lássunk neki! - kiáltott fel Kázmix, mire a kapitány hátba vere-gette néhány dicsérő szóval, majd lelépett.
- Vetkőzzön le, és öltözzön a szokásos betegruhá-ba, tudja, csak formalitás, meg higiéniai okok... - je-gyezte meg végül a kutatótiszt, minek fényében Kázmix mindent megtett.
Szép lassan, és egy kicsit bátortalanul befeküdt a nyitott tetejű műanyagkoporsóba, majd egy nagy leve-gőt véve, szurkolva végig, ahogy felhelyezték rá a csatlakozókat, aztán egy pillanatra elhomályosodott a világ, és kezdte érezni ahogy elálmosodik. A háttér-ben még halott egy kis, halk hangot, ami leginkább egy fúró zümmögésére emlékeztette, de ennek az in-formációnak a bensőségesebb magáévá tevését egyál-talán nem találta már fontosnak, inkább csak tompuló érzékszerveinek csábítását követve aludt el, és mé-lyedt el a sötétben.

Közben:
Újra nyitogatta szemeit, jobban mondva úgy tűnt, hogy már van értelme erőlködnie. Mikor tárt szemek-kel ébredt egy furcsa padlózaton, máris érezte, hogy valami teljesen más. Valahogy durvábbnak tűntek azok a jelek, amiket érzékszervei közvetítettek felé. Jól tudta, hogy a kísérlet első része sikeresen lezaj-lott, ő már a kitalált, kreált világban van, és akkor ka-pott a fejéhez. Egy picit hasogatta valami, de aztán megbizonyosodott róla, hogy nincs rajta semmilyen sérülés sem. Fájdalma azonban nem szűnt meg. Pró-bálta kitalálni, miért érez így, mire a sötétből egy bá-jos hang szólalt meg. Akkor ébredt rá, hogy egy ki-sebb házban lehet, amolyan családi házban, a 20. század végére jellemző amerikai családi házban, ami-nek ablakain csak ritkás fény áramlott be. Pontosan napkelte volt, talán ez lehetett az oka. Mindenesetre a hang nem tűnt el nyomtalanul, Kázmix azonnal elkez-dett rá figyelni.
- Fáj, igaz?
- Ki az? - kérdezte gyanakvóan.
Egy elbűvölő teremtés húzódott ki a sötétből a fény-re, aminek hatására kétes érzések lettek dominánsak Kázmixban.
- Nem ki az, mi az?
- Micsoda?
- A kérdésed így hangzik helyesen.
- Miért is, megtudhatnám? - állt a lábára Kázmix, de csak lassacskán sikerült neki, mivel érezte a lábát ért lövés helyét is.
- Vigyázz! - ugrott oda a lány azonnal segíteni, de Kázmix egy pillanat erejéig elutasította a rögtönzött mozdulatsort.
- Nem kell, magam is fel tudok állni... - majd egy köszönöm féleséget próbált elmormogni, csakis az il-lem kedvéért.
- Szóra sem érdemes. - hangzott az újabb válasz, meglepő nyugodtsággal.
- Az első kérdésemre még mindig nem válaszoltál.
- Majdnem elfelejtettem. - kapott a fejéhez a lány, mintha valóban elfelejthette volna.
- Nos? - nézett kicsit gondterhelten Kázmix a csep-pet sem visszataszító hölgyeményre. Egyre csak az járt a fejében, hogy mennyi ideig kell még azon a he-lyen bohóckodnia, ami valójában nem is létezik.
- Én a te számítógépes ideálod vagyok.
- Ez marhaság... Miért? Ezt nem hiszem el. - hitet-lenkedett, de lassan be kellett látnia, hogy valóban így van. Ahogy végignézett a lányon, észre kellett vennie, hogy valóban helyesen állítja beszélgetőpart-nere. - Azt mondod, hogy te egy gép vagy?
- Nem, szoftver vagyok.
- Az nem változtat semmin. Te nem is létezel, csak egy számítógépben.
- Ahogy mondod, de az alapprogramom szeretetre van beállítva.
- Vagyis arra, hogy érzelmeket táplálj más iránt? Ez lehetetlen. Ha lennének érzelmeik a számítógépeknek, akkor ott megállna a világ. Akkor egy gép tudna bírás-kodni, és részrehajlani.
- Nem, ha jól van programozva.
- Ezek szerint, te én vagyok, vagy nem?
- Igen is, nem is. Tény, hogy belőled kreáltak, de alapkritérium lett nálam, hogy legyen valamilyen szin-tű saját személyiségem is. Azaz vannak dolgok, ami-ket tőled független érzek, például fájdalom, meg mi-egymás. De ezeket hosszan lehetne sorolni.
- Csak nyugodtan, van egy hét, amíg véget nem ér mindez.
- Nagyot tévedsz. Lehet, hogy a való életben egy hétig leszel itt, de a gondolataid, a személyiséged, a lelked addig nyújtózkodik, mint egy normális élet-hossz. Azaz halálunkig maradsz itt.
- Hogy? Abba sem hagyhatom a kísérletet?
- Dehogynem, amint valódi érzelmeid arra nem késztetnek, az elváltozások meg fognak jelenni az ügyeletes tiszt monitorjain.
- Honnan tudod, hogy most nem akarom abbahagy-ni, úgy igazából?
- A válasz a kíváncsiságod.
- Mindenre van válaszod?
- Természetesen, valóságos értékek alapján lettem beprogramozva. Sőt, ha kell megváltoztatható is va-gyok.
- Egyfolytában csak azt mondod, hogy milyen sze-mélyiség vagy, de vannak kérdések, amikre csak élők tudják a választ. Bár nem vagyok túl nagy költő, de én tudom milyen érzés az, ha valaki megüt, ha eszik az ember egy jót.
- Én is tudom, természetesen csak mesterségesen.
- Akkor válaszolj őszintén, mikor érezted utoljára a napsütést?
- Amikor te, vagyis mondhatni sohasem.
- Ezzel most mire akarsz kilyukadni?
- Arra, hogy te magad sem tudod már, milyen érzés is, oly régen voltál már páncélzat nélkül terepen.
- Most nem az a kérdés, hogy én mennyire ismerem a dolgokat, hanem az, hogy te. Ha el akarsz valami-lyen érzelmet hitetni, akkor először a gyanakvás csí-ráit kell kiirtanod belőlem.
- Nem bántódom meg, amin mondasz, hiszem nem is szabadna. Jól sejtem, hogy most te fogsz megbán-tódni?
- Ezt nem értem.
- Persze, hogy nem, mivel nem vagy őszinte ma-gaddal. Egyszóval hazudsz.
- Már jó régen nem hazudtam, és ne akard rám tukmálni, hogy azt sem lehet elhinni felőlem, amit kér-dezek!
- Pedig így van.
- Rendben van, akkor csak annyit árulj el, hogy mi a neved!
- Nem tudom. Az ilyen szintű karakterisztikus ada-tokat nem adták hozzá az állományomhoz.
- Azt mondtad, hogy változtatható is vagy.
- Igen, de kérlek, ne tettesd a hülyét, jól ismerem a szellemi képességeidet. Bökd ki, mit szeretnél!
Ekkor még mindig egymástól egy kisebb karnyújtás-nyira álltak. Kázmix érzett egy ismerősnek tűnő par-füm illatát, ami nem tudta hogyan, de emlékeztette va-lamire, amiről őszintén szólva fogalma sem volt, hogy mi is az tulajdonképpen. Amolyan deja vu érzés volt.
- Azt mondtad, hogy fáj... Ha jól emlékszem. Hon-nan tudtad?
- A programba be vannak táplálva a fizikai jellemző-id, csakhogy a mostani értékek eltérőek. Az agyad azt hiszi, hogy valóban lábra állsz, így szimulált fájdalom jön létre benned, de ez nem valódi fájdalom, jobban mondva, erről én sem tudok túl sokat. Kicsit talán ko-rai volt belerángatni téged ebbe a kísérletbe.
- Miért változott meg a hangsúlyod?
- Mert ezt szeretted volna.
- Így tudod?
- Hát, persze. Mi másért? Mondtam már...
- Igen, már mondtad.
- Tehát valójában azért fáj, mert az agyad azt hiszi, hogy valóban fájnia kellene, viszont néha kapcsol, hogy mégsem, mint például most.
- Szó, mi szó, már nem fáj annyira, sőt nem is fáj.
- Remek, akkor körbevezethetlek?
- Hol?
- A házunkban.
- Álljon meg a menet!
- Miért? Egész életedben erre vágytál, vagy rosszul tudom?
- Persze hogy nem, de akkor sem!
- Ezt hogy érted?
- Egy virtuális játékban bohóckodva kicsit máshogy állnak a dolgok, mint az életben, mint a való életben.
- Ne álltasd magad! Tudom, hogy mit szeretnél. Ez pedig a nyugalom. Ebből, pedig van itt elég.
- Nem érdekel.
- Dehogynem, az érzéseid már megint elárultak.
- Te mindent tudsz rólam? De hát hogyan? És ki írt meg?
- Ha arra gondolsz, ki csinált, akkor ki kell ábrándí-tanom téged. Engem senki sem csinált, legfeljebb az alapprogramomat. Onnantól fogva, a személyes véle-ményem, a szófordulataim, a külsőm, mindenem saját, tehát nincs két ilyen belőlem, ha erre akarsz kilyukad-ni, engem lehetetlen lemásolni.
- Semmit sem lehetetlen lemásolni, ami gép.
- Ez mindig igaz. De nem rám, nem egy olyan szoft-verre, ami belőled nyeri szellemi kultúráját.
- Azaz én csináltalak.
- Jóra gondolsz, de nem igazán.
- Hagyjuk!
- Ne hagyjuk! Itt van egy egész élet, több év az ér-zékelésed szerint, nem lehet olyan dolog, amit eltit-kolhatunk egymás elől.
- Sajnos ez a kijelentés csupán egyoldalú.
- Na, végre! Mégiscsak kiderül, hogy mi fúrja az ol-dalad.
- Te mindig tudni fogod, hogy nekem mi a legfőbb vágyam, mígnem én nem.
- Kellene?
Erre Kázmix megtorpant. Fogalma sem volt, mitévő legyen. Legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy egyszer talán egy ilyen helyzetben fogja magát találni, és most, itt álldogál álmai szerzeményével, és egyszerűen képtelen tisztán gondolkozni.
- Lássuk ezt házat! - engedett a "szigornak".
A lány sugárzó alakja eltűnt a szemben elterülő lépcsőzeten, de még hátraszólt Kázmixnak a már sö-tétségbe burkolódzó személy.
- Siess, nem érünk rá egész nap!
- Mondja ezt egy olyan valaki, aki valójában nem is létezik egy olyannak, aki előtt egy plusz élet várako-zik letöltésre. Vicces.
- Ezt is hallottam...
- Csak nyugodtan. - kiáltotta el magát az újbóli hang irányában Kázmix, majd elindult a lány után.

- Na, miután láttad az egész házat, mi a vélemé-nyed?
- Nem is tudom. Te már úgyis tudod, nem csak a válaszomat, hanem már az újabb mondatodat. Így ez olyan műies, megjátszott.
- Cseppet sem az. Olyan gyorsan, ahogy egy ember gondolkozik, egyszerűen képtelenség egy gépnek kö-vetni a hangulatát.
- Na, látod? Most is éppen egy hazugság hangzott el, de nem az én számból. Annyira kimért, annyira tö-kéletes az, és amit mondasz...
- Csak olyan, amilyet te szeretnél. Nincs ebben semmi rossz.
- De, már csak a helyzet is. Annyira intim. - ekkor gúnyosan kezdett beszélni, de nem hangjátékát vál-toztatta, inkább csak a kijelentésmódját. - "Vegyünk két személyt, amelyikből csak az egyik valódi! Dobjuk össze őket, egy olyan helyre, ahol egyedül vannak, egymásnak kiszolgáltatva, és nézzük meg, hogy ez a kultúrálatlan paraszt képes-e a gyilkoláson kívül más-ra!" Ez a valóság, és ezen senki sem változtathat.
- Nem, éppen hogy nem ez a valóság. - fogta meg a lány Kázmix hidegnek tűnő kezeit.
Ez a mozdulat nagyon meglepte Kázmixot, és szinte teljességgel bizonyította, hogy a lány valamiféle alap-személyiséggel valóban meg van "áldva", ami ekkor életbe is lépett. Ismét tanácstalan lett, de lehűtve gondolatait próbálta kihúzni sikerrel kezeit a lágyan és kellemes meleggel szorító kezekből.
- Akkor mi?
- A ridegséged csak szimulált. Az okát senki sem tudja, csak te magad. Azonban ha veszel egy intim környezetet, egyetlen személlyel, könnyen kiderülhet.
- Nehogy már azt mondd, hogy ez az egész csakis miattam van, csakis értem.
- Persze hogy nem, de ennél többet én sem tudok. Minél kevesebb a külső behatás, annál nagyobb mér-tékű a lelki megnyílásod. Ez így van. Jól látom ben-ned, hogy a szeretet, ami kezdetben csak szerelem, kezd pislákolni.
- Ez marhaság!
- Nem, nem. Igaz, dühös vagy, de mégiscsak így van.
- Nem, ez lehetetlen. Egy gépbe nem lehet belesze-retni!
- Én sem ezt mondtam. Te egy ideálba szeretsz be-le, amelynek alapvonásait te adtad meg.
- Jól van, nem érdekel már, csak hagyjuk abba ezt a szövegelést, egyszerűen borsódzik a hátam az ilye-nektől.
- No lám, egyre közelebb érünk az igazsághoz!
- Nem érdekel már az igazság.
- Akkor mi érdekel?
- Azt ne tudd meg!
- Pedig már tudom...
- Az nem számít. Az igazság az, amit kimondok, nem az, amit gondolok.
- Ez senkinél sem igaz.
- Ki volt a viszonyítási alapod?
- Te.
- Ennyi nem elég.
- De, pontosan elég.
- Ez még semmit sem bizonyít.
- Ez nem, de amit gondolsz, az több, mint elég.
- Az én gondolataim, csakis az enyémek! - kiáltás-sal próbált Kázmix kitérni a téma felől, de egyre erő-sebb késztetést érzett indulatainak kimutatására.
- Ne hozd fel a kíváncsiságot, mint fő indokot, ami-ért nem szakítjátok meg ezt a kísérletet!
- Miért, mitől félsz? Önmagadtól?
Ekkor már csak a szélsőséges érzések tomboltak benne, és szinte már elkerülhetetlenül kitört belőle a düh. Megütötte menthetetlenül az előtte álló lányt, mi-re elterült a padlózaton. Aztán Kázmix feleszmélt az-zal kapcsolatban, mit is tett "valójában, majd ösztönö-sen odaugrott, hogy mentse a menthetőt, így végül bekapcsoltak rögtönzött elvei.
- Nem tudom, hogy fáj a számítógépeknek, de saj-nálom, ha lehet ilyet mondani. - és nyújtotta is a kezét segítségül.
- Ha tudni akarod, fáj. Ismerem az érzéseket, tehát ezt is, de nincs semmi probléma.
- Mi az, hogy nincs?
- Hogy semmi sem történt. - hangzott a válasz, ami egyrészt megnyugtatta Kázmixot, de hatalmas bűntu-datot is gerjesztett.
Ismerte a tényeket, de nem volt felkészülve az eti-kai következményeire tettének. Fogalma sem volt, mit kellene csinálnia, így saját bűntudatát leküzdve pró-bálta jóvá tenni, amit elrontott, jobban mondva, ami miatt elkezdett háborogni lelke. Tudta ugyan, hogy semmi értelme sincs annak, amit tesz, azon kívül, hogy bizonyos szinten bizonyít magának (vagy éppen a kísérletnek), mégis felsegítette, és ismételten pró-bálta kiengesztelni a hölgyeményt.
Egyszerűen annyira valóságosnak tűnt minden, az összes érzékszerve becsapta, így ő is megpróbált úgy viselkedni, ahogy a valóságban is tenne. Egy kicsit röstellte is magát emiatt az utóbbi mozdulatsora miatt, de a lány egyszerűen nem vette tudomásul, sőt egy kicsit kedvesebb is lett vele. Bizonyára alkalmazkodott Kázmix hangulatához.
- Ha ez számít és jobb kedved lesz, akkor elárulom, hogy ami itt folyik, arról senki sem tud rajtunk kívül.
- Nem akarlak ismét megbántani, de ezt nehezen hiszem el.
- Pedig elhihetnéd. Gondolkozz csak! - ült le a ki-csit szomorkás Kázmix mellé az egyik fotelbe. - Egye-di vagyok, tőled függök. A programom nem jegyez le semmit, azt csak a kintiek csinálják. Tehát, hogy itt mi történik, arról csak mi tudunk.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy nem történt sem-mi sem, ha úgy akarjuk?
- Igen.
-De történt. És épp ez a lényeg. Én tudok róla, te is - ha egyáltalán normális vagyok, hogy egy gépet tege-zek - és kész. Pontosan ez számít, és a többi nem. A való életben ez így van.
- Igazad van, de itt van egy ilyen lehetőségünk. Ha akarod, elfelejthetjük, ha nem, nem.
- Inkább csak annyit kérek, hogy... - itt elakadt Kázmix.
- Mondjad csak!
- Hogy áruld el a nevedet!
- Azt nem tehetem.
- De hát miért nem? Minden élőnek kell lennie ne-vének, címkéjének, vagy valami hasonlónak.
- De én nem vagyok élő.
- És szeretni sem tudsz!
- Ez nincs így.
- De hát te nem élsz, te nem tudod megbecsülni az életet, te nem kívánhatsz olyanokat, amiket csupán az élők képesek.
- Ebben nagyon tévedsz.
- És mi van azzal, hogy olvasol a gondolataimban?
- Nem olvasok, csak nagyjából sejtem, hogy min járhat az fejed. Egyébként, mit mondanál, esetleg mit tennél, ha most azt mondanám, hogy én valójában élek?
- Nem hinném el.
- Ugyan már, Kázmix. - ekkor mondta ki először a nevét, és ez szöget is ütött Kázmix fejében. - Én is itt dolgozom, és egy kutatótiszt vagyok, aki éppen úgy néz ki, mint az ideálod. A pszichológiai jelentésedből kisilabizálhattuk, hogy hogyan is nézzek ki, majd ugyanúgy rákapcsoltak ugyanarra a zárt hálózatra és kész. Olyan nehéz lenne elhinni?
- Hát... - bizonytalanodott el, de sejtette - még min-dig -, hogy most is csak ötleteket vet fel.
- Természetesen nem így van, de mondhattam volna ezt is. Csakhogy akkor az érzelmeid egy hazugságra épültek volna, és ezt még egy gép is elítéli. - húzódott közelebb, de Kázmix felpattant és odalépett a szimu-lált utcára néző ablak elé, majd megfordult, és így szólt:
- De attól még mindig képtelen vagy szeretni.
- Ahogy még te is igazából, de mindjárt fél kilenc, ideje reggelizni...

18993 nap múlva
- Nem hiszem el, milyen voltam akkor még! - csat-tant fel Kázmix, oldalán a már megöregedett lánnyal. - Idejöttem, és kételkedtem, pedig neked pontosan ez volt a dolgod.
- Mit ne mondjak, nem voltál könnyű eset, de belát-tad azt, amit kell.
- Méghogy beláttam!? Még a mai napig sem tudom igazán, hogy mi ütött belém az utóbbi 52 évben állan-dóan. Bár abban nagyot tévedtem, hogy csak egy gép vagy, de mégiscsak igazam volt, vagy sem?
- Nem. Egy program vagyok, és ezen semmi sem változtat.
- De majd egyszer... - köhécselt egyet Kázmix - A fene vinné el! - kiáltott fel majd.
- Mi az? Itt vagy majdnem 80 évesen és a passzív élet visz el?
- Ez érdekes szófordulat. Ebbe az átkozott számí-tógépes világba be lett programozva néhány öregkori betegség is, hogy a fene vinné el őket! - ismételte meg.
- Ne káromkodj - fölösleges! Amúgy sem hallgat meg senki sem.
- De, te. És ez nekem már elég.
- Hogy mondhatsz ilyet? - mosolyodott el a "lány".
- Így. Szeretlek.
- Na, ha ezt hallottad volna jó pár évvel ezelőtt... De fiatalság...
- Hiszen most is fiatal vagyok! - nézett magára Kázmix. - Állítólag most élem a második gyerekkoro-mat!
- Mit lódítasz? Nem is vagy hetven! Bezzeg én...
- Hiszen te csak ötvenkettő vagy!
- Na, látod! Pontosan. Legalább a koromat tudod.
- Mást is nagyon jól tudok.
- Persze. Például azt, hogy hányas ruhát hordok?
- Annyit azért még nem tudok... De mi van veled, csak nincs valami baj? Olyan sápadt vagy! Te jó ég! - szörnyülködött Kázmix.
- Á, nincs semmi bajom. - mondta a hölgy.
- Ne lódíts! Ezt mondtad még jó régen nekem, em-lékszel?
- Hát, persze. Még az első napon, az első órában.
- És?
- Úgy látom, érdemes lenne elmondanom, amit tu-dok. Kezdek gyengülni, annak ellenére, hogy szoftver vagyok.
- Ne mondj ilyet! - ült mellé a fotelra Kázmix, és megfogta a kezét.
- De, mondok. Az elhalálozási időpontom egy kötet-len tartományon belül mozgott, statisztikai adatok alapján a véletlenre bízva a pontos döntést. Egyre jobban érzem, hogy ez az időpont talán két perc múlva lesz, talán három, de bizonyosan ki leszek kapcsolva automatikusan.
- Tehát meg fogsz halni?
- Igen. Csodálkozom, hogy ezt mondod, de igen.
- De nem lehet valahogy felülírni valamit... - próbált kibúvót találni Kázmix, de a nő lenyugtatta.
- Nem. Ennyi és kész.
- Akkor töltsük el tartalmasan az időt, legalábbis amennyi még hátra van.
- Épp javasolni akartam. - ezzel odabújt Kázmix mellé, aki kezével körbefonta őt.
- Tudod, min gondolkoztam? - kérdezte Kázmix.
- Hogy elmondjam, hogy hívnak? - kérdezte a lány két gyönyörű szemét rávetve Kázmixéira.
- Nem, azt már nem kell elmondanod Lygia.
- Szép név. - jegyezte meg Lygia, majd behunyta a szemét örökre.

Utána:
A szél fújt, és alig-alig, de megmozgatta a kapitány ablakában lógó két függönyt. A függönyök árnyékai rávetődtek az asztalon lévő jelentésre, ami a Kázmix szóló kutatás eredményeit tartalmazta, melyben ezek álltak:
"...A kísérlet során meglepő változásokat mutatott a teszt alany, sőt bizonyos szintű agyhullám-változást is érzékeltük a második nap tájékán, amit normálisnak könyveltünk el. Akkor még senki sem láthatta előre a következményeket.
A hetedik nap vége felé az agyhullámok olyannyira megváltoztak, hogy szinte már abba akartuk hagyni a kísérletet, de ezek a változások nem minősültek élet-veszélyeseknek. Így folytatódott a kísérlet.
A hetedik napon, a záráskor, amikor sor került a program befejezésére, az alany eddig soha nem ta-pasztalt érzelmeket hozott létre, amiknek valódi célját még mi sem ismerjük. A program végével kísértetiesen egybeesett az alany kómába esése. Annak ellenére, hogy a tesztalany testileg semmiféle károsodást nem szenvedett, mégsem ébredt fel az elvártnak megfele-lően.
A belső szervei kezdték sorra felmondani a szolgá-latot, de hála az orvostudomány mai állásának, sike-rült bizonyos mértékig stabilizálnunk az állapotát. Sajnos a kóma még mindig tartott, de csak idő kérdé-se volt annak is a megszűntetése.
Aztán fél órával a program befejezése után, az agyból eddig ismeretlen impulzus indult el, amit min-den jel szerint az alany tudatalattija, esetleg egy mé-lyebbre gyökerező tulajdonságú szerve indított el. En-nek az impulzusnak a hatására leálltak véglegesen a belső szervek, majd legutoljára az agy is. A halál oka: ismeretlen.
Kísérlet vége, további részletek csatolva vannak a melléklethez..."

"De sötét volt, s azok a sorok mind rejtve maradtak a kíváncsiskodó szemek elől."

Több, mitn fél évvel ezelőtt írtam. Kicsit barbár a leírásmódja, de a célnak akkoriban megfelelt, bár most, 2007 06-ban azért látok benne javítanivalót. Azonban ezeket nem javítom ki, így hagyom, ahogy van az egész, hiszen így teljes - számomra.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Regisztrált:
2005-12-13
Összes értékelés:
1310
Időpont: 2009-11-13 22:38:48

Nekem tetszett a történet, nagyon ötletes.:)
Alkotó
Regisztrált:
2007-06-06
Összes értékelés:
22
Időpont: 2007-08-21 17:23:24

Értem, mire gondolsz... Pont ma néztem bele. Holnap küldöm be teljesen kijavítva - még a megjegyzéssel együtt is :)
Alkotó
Regisztrált:
2007-08-11
Összes értékelés:
89
Időpont: 2007-08-21 15:18:30

Nagyon jó történet, de egy kicsit átírva valóban jobb lenne. De ez már a te döntéseden múlik.
Gratulálok!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

Lantos Tímea alkotást töltött fel Glória sárga címmel a várólistára

szilkati bejegyzést írt a(z) A csillagokig című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Csak úgy című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Csak úgy című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Mondd című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Visszanéző című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Sakkjátszma című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Csak úgy című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) A varázshangszer című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) A te házad az én váram - Egy pénteki nap 03. című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Csak úgy című alkotáshoz

black eagle alkotást töltött fel A te házad az én váram - Egy pénteki nap 05. címmel a várólistára

hundido alkotást töltött fel A varázshangszer címmel

túlparti bejegyzést írt a(z) A csillagokig című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Gondolatok Bonifác napján című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)