HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 12

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47188

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2007-06-13

Fritz kalandjai:Magával én úgysem leszek boldog

A november csípős hideg idővel köszöntött be. Hajnalonként ólom-színű dér borította a fákat a folyó partján, a rónák ködbe burkolóztak. A köd mélyén apró tanyák dideregtek, a tanyákat övező akácfák sárga lombja már lehullott, puha szőnyeggel borítva a kerteket, udvarokat. Az ősz már elfele ballagott, tél úrfi jött kackiásan, panyókára vetett ködmöne alatt hófehér géppisztolyt szorongatott. Még nem lőtt vele, de már készült. Nemsokára majd hosszú sorozatokat ereget, hóförgeteggel árasztva el a földeket. A csöndnek szaga volt. Nedves rothadás kesernyés illata terjengett a levegőben.
A férfi a fiával a laktanya kapujában állt, egy civil-szervezet rendezvényére érkeztek, az imént szálltak ki a gépkocsiból. A férfi felnézett a MIG-15-ös vadászgépre, ami a kapu mögött egy oszlopon az ég felé magasodott. Hosszú ideig állt ott mozdulatlanul, arcán különös torz vigyor vonaglott. Arcán könnyek folytak végig. A kapuügyeletet adó katonák, akik az iratokat ellenőrizték, csodálkoztak maguk között, nem értették, miért sír ez ember. Hogyan is érthették volna?



A fűben heverésztünk a senki földjén, a nagybeton mellett, az aznapi feladatot már elvégeztük. Néztük a bejövő tömzsi vadászgépeket, amelyek alig húsz méter magasan húztak el a fejünk fölött, tisztán látszottak a kieresztett féklapok és a futóművek. Gyönyörű, félelmetes sárkány volt ez a gép, ágyúival, rakétáival. A hajózó srácok azt mondták, hogy teljes gázzal hangsebesség körül tudnak repülni vele, mi hittük is meg nem is, a pilóták szeretnek néha nagyot mondani. A gépek egymás után érkeztek a nagybeton fölé, meredeken süllyedtek, majd messze elöl fölvették az orrukat és a leszálló pályára simultak.
A traktor keskeny árnyékából bámultuk a gépeket, bőven volt időnk, amíg a leszállás tartott, úgy sem vághattunk át a nagybetonon, hogy visszatérjünk az elhelyezési körletbe. Annyiszor láttam már őket, hogy meg tudtam különböztetni, melyiken repül kezdő pilóta, s melyiken a nagymenő?
Ha a gép alacsonyabban, vagy magasabban helyezkedett a leszálláshoz, vagy lógatta egy kicsit a szárnyát, rögtön tudtam, hogy a Szovjetunióból nemrég hazatért, a gyakorlati kiképzést éppen csak megkezdő tiszti-iskolás hajózó repül vele. Előfordult, hogy valaki leszállás közben kicsúszott, s nagy porfelhő közepette a szántásban állt meg. Azért kellett a leszálló pálya két oldalán lévő földterületet napról-napra tárcsázni, boronálni, simítózni, hogy a leszánkázó gépek puhára essenek. Ez a mi századunk feladata volt, amit nem cseréltünk volna el semmilyen más beosztással, mert így mindig a gépek közelében lehettünk. Áldottam a sorsot, hogy amikor Miskolcról átvezényeltek, a karbantartó századba osztottak be, s nem az őrszázadba. Az őrség szét volt szórva a repülőtér hatalmas területén körben a kerítés mellett, ők távol voltak a nagybetontól, nem sokat láthattak a büszke sasokból. A repülőteret nyugat felől a vadregényes Holt-Tisza ág határolta, a keleti oldalon a szandaszőlősi tanyavilág szétszórt tanyái, majorjai húzódtak a ritkás facsoportok, erdősávok, búza és kukoricatáblák között, amerre a szem ellátott.
Heverésztünk a földön, figyeltük a gépeket, s a dübörgést túlordítva beszélgettünk.

-Valamelyik öreg tagtól hallottam, hogy van errefelé a közelben egy tanya, amelyben vegyesbolt működik - üvöltötte a Septyiliku, ahogy a torkán kifért, mert éppen egy 15-ös száll el fölöttünk.
-Na és?
-Azt beszélik, jó házi pálinkát mérnek ott. Ezek most még egyszer felszállnak, addig úgyis itt kell rostokolnunk. Nem dobbantunk egyet, dögöljetek meg? Ihatnékom támadt.

Senki nem szólt egy árva kukkot sem. A srácok fáradtak voltak vagy egyszerűen csak lusták, fülük botját se mozdították a Septyiliku felszólítására, én azonban egy pillanat alatt rábuktam a témára.
-Menjünk mi ketten, te meg én -nyüsztettem a Redvesnyakút. -Hagyjuk itt ezeket a balfácánokat.
-Menjünk?
-Persze, hogy!

Áldott Béla felkönyökölt, pislogott seszínű szempilláival, hunyorított, mert a nap felől álltunk. Ránk legyintett, s kiköpött. Majdnem sikerült eltalálnia a Nyustyu csizmáját.
-Távozhatnak, 'szdmeg. Engedélyezem. De ha kóstoló nélkül mernek visszatérni, esküszöm, meghajtom magukat, hogy a töküket elhagyják! Világos?
-Hülye! -mondta erre nemes egyszerűséggel a Septyiliku. -Kapd be!
Megfordult, s hátra se nézve elindult a kerítés irányába. Én utána, mint a gímszarvas.
-Mire a repülés véget ér, itt legyetek tökösök, -szólt utánunk Béla, amikor elhaladtunk a szakasz mellett. -Nem akarok megint balhét.

Otthagytuk Áldott Bélát és a szakaszt a fűben. Hang nélkül csörtettünk előre. Úgy becsültem, hogy egy jó kilométert kell a tanyáig gyalogolni. A repteret ezen az oldalon csak primitív drótkerítés védte az ellenség ellen, őrséget nem láttunk semerre, nem sokat törődtünk vele, biztosak voltunk magunkban. Az öregkatona, az öregkatona. Ki merne velünk ujjat húzni?!
A kerítésen gyerekjáték volt átjutni, a tetejéről leugorva magas fűbe érkeztünk, innen már jól látszott az akácfák árnyékában megbúvó apró házacska.

Hát igen, pontosan úgy volt minden, ahogy az öregtagok mesélték, valóban egy tuti kis vegyesboltot találtunk abban a tanyában. Az udvaron tyúkok kapirgáltak, kacsák hápogtak, valahol a ház mögött az ólban disznó röfögött. Vadul ugatott egy fához láncolt korcs kutya. Benyitottunk, az ajtó fölött csengettyű szólalt meg édesen csilingelve, mint az angyalka csengője karácsonykor. A pult mögött középkorú asszony állt, mellette szőke lány téblábolt, nem több tizenöt évesnél. Csodálkozó ijedt szemekkel nézett ránk.

-Azt hallottuk öreganyám, hogy magának kitűnő házi pálinkája van ittenség, -mondta a Septyiliku a " mi tetszik" - re. -Igaz ez?
-A katonák csak is a házi pálinkám miatt járnak ide, -zsörtölődött az asszonyka, -a szeme azonban vidám és barátságos volt. - Hozzál Eszter két poharat! Hama', hama'...
A kislány térült fordult, behozta a poharakat, a nevető szemű asszony teletöltötte őket.
-És maguk - kérdeztem a kupicát fölemelve, és rájuk köszöntve,- maguk nem isznak velünk? Igyanak hát, én fizetem!
-Köszönöm, nem, -utasított vissza az asszony kurtán. -Ne erőltesse!
Csönd lett. Zavarban voltunk. Titok sejlett a visszautasítás mögött. Ki szeret belegázolni a másik ember magánéletébe?
-Nem iszom, amióta a férjem meghalt, egy cseppet sem, -tette hozzá ekkor szomorkásan, hogy meg ne bántson minket.

Megrázta seszínű fürtjeit, forgatta a szemét. Mi kussoltunk.

-Azelőtt se igen ittam, tudja csak nagy néha, igen, az ő kedvéért, amikor névnapja, vagy születésnapja volt. Ez meg itten még kislány. No, igyanak hát, ne kéressék magukat!
Lehajtottuk a pálinkát, az asszony, kérés nélkül telitöltötte a poharakat.
-Erre most én hívom meg a vitéz urakat!

A második pohár italt nem dobtam egyből a fülem mögé, ahogy az elsővel tettem, kortyolgattam, ízlelgettem. Finom zamatú barackpálinka volt az, ilyet csak ünnepnapokon iszik az ember, húsvét vasárnapján, amikor a jó vidéki atyafiak kínálgatják leves előtt, vagy szüretkor, kinn a szőlőben.
-Hej, ha most a Keglevich Soma itt lehetne, s megkóstolhatná ezt a barackot! -sajdult belém hirtelen. Olyan régen nem gondoltam már a régi bandára, olyan nagyon régen!

-Jóságos ég! A Keglevich Soma!

Magam elé képzeltem a g r ó f o t, ahogy belesüpped a Marosiék öblös bőrfotelébe, csontos lábait átveti egymáson és hevesen gesztikulálva vitatkozik a Katival, az öreg Marosi tündérszép lányával, egy dekadens, lázas hajnalon. Az asztalon vörös bor, wermuth és két gyertya, csonkig égve.

A kép eltűnt, újra a boltban voltam, kinn kapirgáltak a tyúkok.

Alaposan megnéztem magamnak a tanyasi kislányt, s amit láttam az egyszeribe megtetszett. Hosszú szőkés-barna haja puhán omlott a vállára, arcocskája a napsütéstől kicsit szeplős volt, jól állt neki. Emlékeztetett valakire, akinek az arca már elmosódott bennem, s akire nem akartam emlékezni, mert az emlékezés fájó sebeket tépett volna fel. Eszter a világ minden kincséért sem nézett volna felénk a pulton babrált valamivel.
-Hány éves vagy, nagylány? -szóltam rá.
-Én e,- kérdezett vissza elkerekedő szemmel. -Tizenhat leszek.
-Leszel te a, jaj Istenem, majd mit mondtam, - majd a következő tavasszal - buggyant ki az anyjából. -Sok víz lefut még addig a Tiszán.
Nem foglalkoztam a nyanyával, a kislányt faggattam tovább.
-Iskolába jársz, Eszter?
-Nem, dehogy, tavaly végeztem a nyolcat.
-Nahát, nahát, eladó -lány akkor ez itt, - harsogta a Septyiliku, akire már kezdett hatni a pálinka. - Mit szólnál Eszti, ha én lennék a vőlegény?
-Maga nagyon csúnya,- mondta harciasan a kislány.
-És én? - kérdeztem. -Rólam mi a véleményed, he?
-Maga is csúnya, -biggyeztette el a száját. -Csúnyák mind a ketten. Aztán rámnevetett égszínkék szemeivel és megismételte, - nagyon csúnyák!

Így évődtünk egy darabig, egészen el voltam bűvölve ettől a tanyasi fruskától. Időközben az asszony kiment az udvarra a dolga után. Amint egyedül maradtunk a helyiségben hevesen udvarolni kezdtem a kis krumplihercegnőnek .
-Idefigyelj Eszti, tudod-e, hogy tetszel nekem?
-Ilyet nem szabad mondania,- sütötte le a szemét, -nem is hallom meg amit mond.
-Pedig, akár hiszed, akár nem, szerelmes vagyok beléd!
Lángvörös lett, nem válaszolt, a polchoz lépett és rakosgatni kezdett rajta.
-De barom vagy, -mondta a Septyiliku,- jaj de nagy barom vagy! Ült a pulton, hosszú lábait lóbázta, kortyolgatta a pálinkát. Nem törődtem vele, az Eszterhez fordultam újra.
-Eszti, Eszti nézz rám, kérlek egy percre. Nem hallottad, amit az előbb mondtam? Szeretlek, imádlak, térden állva könyörgök neked. Mit mondjak még, hogy elhidd?
Megfordult, haragosan végigmért. Villámlott a tekintete.

-De én nem vagyok szerelmes magába, nem is ismerem magát, ne mondjon nekem ilyeneket!

Láttam az ablakon keresztül, hogy az asszony készül visszatérni, sietnem kellett.

-Eszter, ígérd meg, hogy találkozunk ma este. A réten a nagy fűzfánál foglak várni, ott, ni, a bürü mellett, nyávogni fogok, hogy anyád ne kapjon gyanút. Fogalmad nincs, milyen veszélyes kiszökni a reptérről éjszaka. Agyon is lőhetnek! De én nem törődök a veszéllyel, ha csak egy ici-pici reményt adsz, az ördöggel sem törődök!
-Jaj de nagy barom vagy, ó de határtalanul nagy barom vagy,- énekelte mellettem a Septyiliku fejhangon, amíg visszakézből kupán nem nyomtam.

Az asszony bejött a házba, mielőtt választ kaptam volna. Időnk lejárt, a gépek jó fél órája nem jöttek már. Mennünk kellett.

-Nyávogni fogok - mondtam, miután elköszöntünk.
-Tessék? - nézett rám csodálkozva az asszony. -Mán, mért nyávogna?!
-Á, semmi, csak azt akarom mondani, hogy nyávogni fogok, mint a macska, hazafelé.
- Olyan sok volt a pálinka?
-Olyan jó kedvem van,- feleltem!
A kislányra néztem, félszegen álldogált az ajtó mellett. Ahogy elhaladtam mellette, lopva rám pillantott, s mintha igent intett volna a szemével. Legalább is, én ezt akartam hinni.

Baj nélkül visszaértünk a reptérre, de a srácok durván lehordtak mindkettőnket, hogy amíg mi pálinkáztunk, nekik kellett tartaniuk a hátukat. Ez persze nem volt igaz, tudtam, hogy a madár sem járt arrafelé, mégis úgy illett, hogy megkínáljam őket az üvegből, amit elindulás előtt vettem a vegyesboltban. A finom zamatos barackpálinka, aztán lecsendesítette a kedélyeket, a haverok meghúzták az üveget és megbékéltek. Hangosan jó kedvűen énekeltük a repülős nótát befelé menet a pótkocsin zötykölődve.

"Szabad vándormadár a pilóta,
csak is egy ami bántja szívét,
nősülésre a földön idő nincs ,
odafönn, pedig nincs feleség,,
nem is kell!

Zúg a gép és mi máris messze szállunk,
hisz a végtelen ég a mi hazánk,
nem is csoda, hogyha előbb jön a gépünk,
hát a lányok? -A lányok azután!



Sötét szeles éjszaka volt. A száguldó felhő -foszlányok közül elő, elő bukkant a hold. Csaknem a lábamat törtem a Holt Tisza parton bukdácsolva, amíg körbekerültem a repteret. Nem mertem megkockáztatni, hogy éjszaka egyedül keresztben átvágjak a nagy betonon, még a végén diverzánsnak nézett volna valamelyik hülye és belém durrant egy sorozatot. Hét vagy nyolc kilométert gyalogoltam, míg a tanya közelébe értem. Megálltam a fűzfa mellett és nyávogtam. Semmi nem történt, csak a kutya kezdett ugatni. Újra nyávogtam a kutya még jobban ugatott. Mennél jobban nyávogtam, annál hangosabban ugatott. Féltem, meghiúsítja a tervemet, fölébred az asszony és akkor az Eszter nem tud kijönni. De vajon kijön-e? Hiába való lett volna minden erőfeszítés?
Egyszer csak, a hold éppen kibukkant a felhő mögül, észrevettem, hogy valaki kilép a házból. Rögtön láttam, hogy nem az asszony, sokkal vékonyabb, karcsúbb figura volt. Szívem nagyot dobbant, ez az Eszter! Lecsendesítette a kutyát és megindult felém. Gondoltam megtréfálom, óvatosan hátrahúzódtam a fa mögött, s lelapultam a csalitban. A kislány odaért a fához, de mivel engem nem látott sehol, tanácstalanul álldogált egy ideig, majd lassan lépdelve, hátra-hátra nézve elindult visszafelé. Azt hihette szegénykém, hogy egy igazi macska nyávogott és én el sem jöttem. Néhány lépést tett a ház felé, ekkor halkan újra nyávogtam. Az, az átkozott kutya megint ugatni kezdett. Eszter megtorpant, visszafordult, s a sötétséget kémlelte. Mielőtt ismét megfordulhatott volna, felemelkedtem rejtekhelyemről, s megszólítottam: -Eszter!
Tétován felém lépett, én is tettem néhány lépést, végül már egészen közel álltunk egymáshoz a fa mélyen lelógó füzérjei alatt.

-Ez az őrült kutya felébreszti anyádat - aggodalmaskodtam.
-Nem ébred az fel hajnalig se,- válaszolta óvatosan ejtve a szót. - Amióta édesapám meghalt, minden este maréknyi altatóval alszik el.
-Mikor halt meg az apád?
-Két éve.
-Mi történt vele?
-Nem tudom, fogalmam sincs. Valami lövöldözés volt itt a környéken. Nem voltam idehaza amikor történt, s az anyám soha nem beszél erről, másoktól hallottam csak egyet, s mást.
-Mit hallottál, mi történt?
-Nem akarok róla beszélni. Megrázta a fejét. - Nem beszélhetek róla.
Majdnem sírt már, alig tudta visszafojtani.
Átöleltem a vállát, megsimogattam a haját.
-Nyugodj meg kedves,- mondtam - ne gondolj most szomorú dolgokra. Arra gondolj, hogy ezer veszélyen át kijöttem ide hozzád, mert szeretlek.
-Tényleg szeret? -kérdezte csodálkozó hangon - hogy lehet az, ma láttuk egymást először.
-Nem kell ahhoz sok idő Eszter! Megláttalak, és nyomban beléd szerettem. Szeretlek, imádlak, kívánlak, légy az enyém!
-Ha ilyeneket beszél, azonnal itt hagyom!
-Miért nem szabad az igazat megmondanom?
-Az igazat szabad, de amit maga mond, az, hazugság! Csak azért mondja, mert, .... Elakadt nem tudta folytatni.
-Mert szerinted mit akarok?
-Tudja azt maga nagyon jól!
-Jó, én tudom, persze, hogy tudom, de nem tudom, hogy te mire gondolsz. Különben is nem tegeznél vissza? Ez így olyan ciki.
-Nem ciki, -mondta, -hogy lenne az, maga felnőtt ember, katona. Nem lenne illő!
-Ó, Eszter, mit törődsz te azzal, hogy mi illő és mi nem. Tedd mindig azt, amit helyesnek tartasz, s ne törődj vele, ki mit szól hozzá. De figyelj csak, ha nem tegezel vissza én is magázni foglak. Jobb lesz úgy?
-Jobb, mondta, -sokkal, de sokkal jobb. -A szüleim is magázták egymást. Magázódva jobban meg lehet becsülni egymást.

Jobban megbecsülni egymást? Atya világ! Miket mond itt nekem ez a tizenöt éves gyereklány! Nem bírtam megállni, hogy el ne röhintsem magam.
- Komolyan azt akarod mondani Eszter, hogy magázódjunk? -faggattam aztán. A kislány nem válaszolt, csak a vállát vonogatta, amit vehettem igennek is meg nemnek is.
-Na jó, -mondtam akkor, -oké, rendben van. Magázódni fogunk, ha ezt akarod. Kezdjük elölről. Eszter, ó Eszter, szeretem magát!
A lány hallgatott.
-Szeretem, szeretem, őrülten szeretem,- kiáltottam, miért nem válaszol hát semmit?
-Nem tudok mit válaszolni, hiába kínoz.
-De hát nem érez semmit irántam? -kérdeztem megjátszva a kétségbeesettet, - annyit mondjon csak, hogy kedvel egy kicsit, legalább annyit nyögjön ki!
A hold tányérja kibukkant a felhők közül, egy kecses sugár végigpásztázott a kislány arcán.
-A férfiak mind egyformák,- mondta duzzogva, s rám pislogott világítóan kék szemeivel, hogy vajon mit szólok hozzá.
-Honnan tudod, hány férfival volt eddig dolgod? Hol tegeztem, hol magáztam, ahogy a számra jött.
-Sokkal -, nevette el magát. -Nem látszik rajtam? Falom ám a férfiakat.
-Eszter!
-Tessék!
-Eszter, szeretnélek megcsókolni.

Megrázkódott, letolta a kezemet a válláról.

-Azt nem lehet!
-De hát miért nem? Te már nagylány vagy, s a csókolózás jó dolog!
-Csak. Mert nem.
Láttam, hogy csak incselkedik velem a kis boszorkány, megőrültem tőle. Magam sem tudtam, mit teszek, karjaimba szorítottam, és őrült módra csókolni kezdtem ahol értem. Harciasan küzdött, hogy kiszabaduljon, s amikor sikerült, keményen pofon vágott.

Elkaptam a derekát, magamhoz húztam és megcsókoltam a száját.

Szerencsém volt a szolgálati beosztással. A következő napokban parancs szerint a nagybeton két oldala mellett kellett a földet egyengetnünk, így napközben ki-ki szökhettem az Eszterhez, nem kellett kockáztatnom az éjszakai dobbantást, bukdácsolni a sötétben végig a Holt-Tisza parton, a reptér hátsó kerítése mentén, ahol háromszáz méterenként őrtornyok vannak, s ahonnan, egy ideges újonc,- mert figyelmeztettek a haverok, vigyázzak, a kopaszokat is beosztották őrszolgálatba, -bármikor fenékbe durranthatott.
A munkagépes szakasz parancsnoka az Áldott Béla volt "alhonvéd,, rendfokozattal vagyis épp olyan tetű senki, mint mi. A Béla és én együtt húztunk csizmát Miskolcon, aztán később együtt is vezényeltek át minket ide a reptérre. Állítólag létszám-felettiek voltunk mindketten, ami az írnok haver pusmogása szerint egyet jelentett azzal, hogy megbízhatatlanok vagyunk. Sejtettem az okát miért,- Amerikában élt a nagybátyám, a káderlapomon ez biztos, hogy szerepelt, nyilván attól féltek, megtelefonálom neki a miskolci légvédelmi tüzérség titkos koordinátáit, ő elárulja a Pentagonban, s jön a US ARMY.

Szóltam Bélának, kiszaladok Szandára, falazzon, ha büdös van. A Béla szívesen tett eleget a kérésnek, voltunk annyira jó haverok, hogy megtegye, farba is rúgtam volna, ha ellenkezik.
Többnyire benn a boltban beszélgettünk, hármasban a mamával, vagy négyesben, ha az, az ökör Septyiliku is velem tartott. Ez sajna, elég gyakran megtörtént. Úgy vettem észre, neki is tetszik az Eszter, de hát esélye sem volt a redves-nyakú román parasztjának, s ezt szó szerint meg is mondtam neki egyszer, amikor már túlzottan is hepciáskodott.
Áldott Béla mellett ő volt a legjobb haverom a században, őt is Miskolcról vezényelték át ide, velünk együtt. Azt követően, hogy átkerültünk, az öregkatonák jó ideig még kopasz-számba vettek minket, elég sokat kaptunk tőlük mindhárman, de különösen Septyiliku. Csúfolták mindennek, Nyustyunak, rühes románnak, koszos cigánynak, szívatták reggeltől estig, de miután látták, hogy kiállunk mellette, egy idő után leszálltak róla.
Ha alkalom adódott, és a kislány valami ürüggyel el tudott szabadulni az anyjától, akkor kimentünk a rétre, a nagy fűzfa alá, ami betakart minket földig érő ágaival.

Egyik nap meglepetésemre a kerítés közelében várt rám. Először észre se vettem, a földön ült, nevetett, a magas fű eltakarta. Septyiliku aznap nem volt velem ha jól emlékszem beosztották ügyeletbe. Unszolásomra a kislány elárulta, hogy elkéredzkedett otthonról, az anyja úgy tudja, hogy Tenyőre ment a nénjéhez. Elkalauzolt egy elhagyatott tanyához, ami jó fél óra járásra esett az ellenkező irányba. Meleg volt, szomjasak voltunk. Ittunk a gémeskút hűs vizéből, tenyerünkből szürcsöltük a vizet, majd szomjunkat eloltva leheveredtünk a pajta előtt a sárgára égett fűbe. Május közepe volt, de a fű már erősen sárgult a több napja tartó, korán jött forróságtól. Levetettem a zubbonyomat, az ingemet, és leterítettem a földre kettőnk alá. A napra feküdtünk, mindketten napimádók voltunk, ezt már tisztáztuk egyszer. Eszter minden szégyenlőség nélkül jól megnézte a felsőtestemet, mintha valami kedvére való szép háziállat lennék, s nem kapta el a tekintetét, amikor észrevette, látom, hogy mustrál.

-Maga nagyon izmos, -mondta tárgyilagosan. -Biztosan sokat sportol.
Sárgás-zöld póló volt rajta, valami menő felirattal, és feszes farmer-nadrág, -csíptem ebben a szerkóban.
-Vedd le ezt itt,- mutattam rá a pólójára,- trikóban ugyan nem fogsz lebarnulni!
-Levetném,- mondta ártatlan nagy szemekkel -tényleg le, de otthon felejtettem a fürdőruha felsőm.
-Nem baj, -nógattam,- ide most nem kell fürdőruha!
-Miket beszél?! -förmedt rám haragosan. -Hogy képzeli!
-Eszter, figyeljen, egyes- egyedül vagyunk széles e határban, itt senki nem láthat meg!
- Senki? Csak maga!
-De, hát mit számítok én? -kiáltottam fel. -Ki a csoda vagyok én? Oda se nézek, esküszöm, Isten bizony, elfordulok, amíg napozol, -fogadkoztam, de csak a fejét rázta.
Hosszasan győzködtem, meséltem neki a Libalegelőn meztelenül napozó evezős-lányokról, a vállát vonogatta, bánja is ő, mi fityfenét csinálnak az evezős lányok!
-Itt a tanyavilágban nem szokás meztelenkedni, -oktatott ki komolykodva, majd megettem érte, annyira édes volt, haragosan villogó szemeivel.

Megesküdtem mindenre, ami szent, hogy ha leveszi a pólóját, s lefekszik mellém a zubbonyra, nem nézek rá, s végre, valahára, hosszas huzavona után kötélnek állt, azzal a feltétellel, hogy hátat kell fordítanom az alatt az idő alatt, amíg napozunk.
Szavamat betartva engedelmesen elfordultam s a tájat kezdtem tanulmányozni. Később már nagyon kényelmetlen volt ez a testhelyzet, s így óvatosan a hátamra hemperedtem, s a bárányfelhőket bámultam az égen, ahogy rendezett csordákban vonultak ismeretlen égi útjukon. Eszter hason feküdt, vállunk, könyökünk összeért a szűk helyen.
-Furcsa érzés,- mondta óvatosan kuncogva, -ilyesmit még soha nem csináltam. Magának ez biztosan semmiség, maga már sokszor napozott együtt az evezős lányokkal, ugye?

Nem tudtam eldönteni, szándékosan provokál e, a kis haszontalan, vagy tényleg ennyire naiv? Legszívesebben azon nyomban a karomba szorítottam volna, de józanul erősen tűzött a nap a fejünk felett, s ebben a nappali fényáradatban Eszter távolabb volt tőlem, mint az első este, amikor megcsókoltam.
Letépett egy fűszálat a szája sarkába dugta, összenevettünk. Nem nehezményezte, hogy felé fordítottam a fejemet, nevetett, apró hófehér fogain megcsillant a fény. Megőrjített szelíd bájával, akaratlan kitárulkozásával, a szerelem lobbot vetett véremben, éreztem azonban, hogy nem szabad semmit siettetnem.
Beszéltem neki mindenféle csacskaságot, hogy elbűvöljem és behálózzam, meséltem a régi házibulikról, a barátaimról az előző életemről, a régi lányokról. Csak egy valakit nem említettem, magam sem tudom miért, róla nem tudtam beszélni ennek a tanyasi gyereklánynak.
Meséltem a grófról, a Keglevichről, ahogy hajnalba torkolló dekadens éjszakákon vörösbor és lobogó gyertyafény mellett Villont szaval, hosszú szőke művész-sérója a homlokába hull, arca átszellemül, arisztokratikusan vékony csontos kezét széttárja, mint a pap áldásosztáskor, ,,véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk Jézus Herceg,, a Zsírosról, elképesztő hódításairól és a nagy bunyókról, Bodolai Jocóról, Tálai Gyurkáról, a régi bandánkról. Olyan jól esett róluk beszélnem, hogy egészen belefeledkeztem.
Aztán, amikor egyszer csak kifulladva elhallgattam, Eszter felült, két kezével eltakarta mellének hófehér halmát, és egy tipikusan női kérdést szegezett nekem.

-Mondja csak, a lányok közül ki tetszett magának? Melyikükkel járt?

-Maga kis csacsi, -nevettem fel jó kedvre derülve,- nem jártam én egyikükkel se. Magával járok!
-Velem, -vonta fel a szemöldökét. -Velem ugyan nem!
-Hogy-hogy nem, -kérdeztem megdöbbenve,- hát akkor ez mi, amit mi most csinálunk?
-Ez minden, csak nem járás, -makacskodott.
-Dehogynem, még csókolóztunk is a fa alatt, nem emlékszel? Mért ne lenne ez járás?
-Nem csókolóztunk, csak maga erőszakoskodott.!
-Jól van, na nem vitatkozom ezen, de hát akkor mondja meg nekem Eszter, mi lenne a járás maga szerint?
-Hát az, ha vasárnap jönne, szépen, rendesen, mint mások, moziba mennénk, meg cukrászdába, s nem a fa alatt nyávogna éjszaka.
-Ó, Eszter!
-Ne mondja nekem azt, hogy: ,,ó, Eszter!,, Maga is tudja , hogy ez nem rendes járás így!
-Eszter, Eszter, könyörgöm, figyeljen rám egy kicsit! Jönnék én szívesen vasárnap is, ha tehetném, de nem tehetem, három hónap laktanyafogságot kaptam, és ezzel ugrott a kimenőm!
-Hát az meg micsoda?
-A kimenő?
-Nem, az a másik, az a laktanyaizé?
-A laktanyafogság azt jelenti Eszter, hogy nem engednek ki a laktanyából. Nem kaphatok sem kimenőt, sem eltávot, sem szabadságot. Ezért van, hogy így kell találkoznunk, s ezért nem mehetünk moziba és cukrászdába. Ért engem?
-Mert, hát, mit követett el, hogy eztet a fogságot, vagy mit kapta?
-Felborultam a szekérrel.
-Szekérrel? Micsoda szekérrel?
-Hát, amivel a laktanyában a moslékot hordják hátra a disznókhoz. Elkértem a haveromtól a kocsit, tudja csak egy jó balhénak indult az egész, de valami hibát vétettem. Teljes vágtában hajtottam visszafelé, s ahogy kanyarodtam a mezőn nem vettem észre a magas fűtől, hogy ott van az árok. A szekér beleborult és ripityomra törött.

Eszter a szája elé kapta a kezét, elfeledkezve arról, hogy fedetlenül marad a keble.
-Meg is halhatott volna! A faluban, Szandán így halt meg egy ember nemrégiben. Ő is felborult a szekérrel s a kocsi alá került.

Olyan szép volt mezítelen, hófehér keblekkel, halálra rémült pofikával, annyira kívántam! Átöleltem a derekát, s lehúztam magam mellé. Nem adta meg magát könnyen, rúgott, karmolt, harapott, de én erősebb voltam. Végül elfogyott az ereje, s megadóan tűrte, hogy csókoljam azokat a melleket.

Arany életem volt a Reptiszti Iskolán abban az időben. Már nem voltam újonc, tegeződtünk az őregekkel, a kicseszések megszűntek. A szolgálat, szolgálat maradt, ez alól nem lehetett kibújni, de a délutáni parancs-kihirdetés után mehettem, amerre kedvem tartotta, a laktanya kerítésén belül. Négy óra után leslattyogtam a torna-terembe, ott folytak a cselgáncs -edzések, -hajtottam az iskola csapatában, hogyne hajtottam volna, ha ilyen előnyökkel járt, -gyúrtam a fiúkkal, súlyzóztam, s a végén úsztam néhány hosszat a tornacsarnok mellett lévő nyitott medencében, amit mi sportolók télen-nyáron korlátozás nélkül használhattunk. Ha volt pénzem, a napot a kantinban fejeztem be. Elücsörögtem valamelyik hordó tetején a sörömet kortyolgatva, s kettes nápolyit majszoltam hozzá.
Egy kellemes május végi napon, késő délután a medencénél összefutottam H. Laci barátommal. Illetve, nem is jól mondom, nem véletlen összefutásról volt itt szó, ő keresett meg engem, tudta, a gennyláda, hogy ilyenkor általában ott lebzselek. Úszkáltunk, beszélgettünk, felelevenítettük a terézligeti szép napokat, gyermekéveinket. Laci családja Terézligeten élt abban az időben, s az én nagyszüleimnek ugyanabban az utcában volt házuk, mint a Laciéknak.
A Laci azonban nem azért jött, hogy nosztalgiázzunk. Határtalan meglepetésemre és örömömre közölte, hogy másnap felvisz egy kétszemélyes sugárhajtású kiképzőgéppel! Egy MIG-el! Igazság szerint ez az ígérete már régóta a levegőben lógott, most, hogy úgy mondjam, mégis kissé váratlanul ért, a gyomrom egyből a torkomba ugrott. Nem mutattam, nem hagyom magam kiröhögtetni.

Laci közölte velem, hogy hajnali négykor jön értem, addigra kész kell legyek.
Hát, mit mondjak, nem sokat aludtam az éjjel. Éjfél felé még az órámat nézegettem, attól kezdve csak szenderegtem, minden pillanatban várva, az ébresztést. Négy óra előtt tíz perccel a napos felrázott.
-Egy embernek ébresztő, föl! Vágja ki magát az ágyából, harcos. Törgye magát!
-Hülye, -vicsorogtam rá félálomban, -menj a fenébe! Nem találtam hirtelenjében semmit, amit hozzávághattam volna.
Pillanatok alatt elkészültem. Nadrág, ing, zubbony, riadókapca. Beleugrottam a csizmámba, s már mentem is kifelé.
-Mit mondjak, ha hiányoznál valamelyik aranycsillagosnak csillagom, -kérdezte a napos a napos asztal mellől. Az asztal az előtérben volt, a srác a sárgásbarna műmárvány-oszlopnak támaszkodott pontosan úgy, ahogy én is szoktam, ha szolgálatban vagyok. Vele szemben a bejárat mellett lépcső vezetett fel az emeletre, a repműszaki hallgatók körletébe.

-Semmit nem kell mondanod, -nyugtattam meg az aggódó jó lelket,- ébresztőre itt leszek!
A napos nem tudta hová megyek, nem is érdekelte. Tartoztunk egymásnak annyival, hogy befogjuk a pofánkat.
A Laci kint várt rám a terasz előtt egy LP-s terepjáróval, beszálltam mellé, indított.

-Találsz a hátsó ülésen egy zubbonyt őrmesteri rangjelzéssel,- mondta, ahogy csikorgó gumikkal kifordultunk a laktanya főútjára. -Vedd fel, -ma tulajdonképpen egy tiszti iskolás őrmesterrel kellene gyakorló-repülésre mennem, hát most te vagy az! A srác egyébként a gyengélkedőn sumákol, heveny tüdőlötyögést kapott, vagy mit tudom én, mit. Senki nem fogja észrevenni a cserét, aki meg észreveszi, s pofázik, annak beverem!

Végigrobogtunk a dzsippel a vaksötétben az épületek és a nagy hangár-szerű javítóműhelyek között, a reptéri kijáratot ellenőrző őrbódéig, az őrkatona fáradtan tisztelgett és felnyitotta a sorompót.
Itt, kint a nyílt mezőn már látszott, hogy pirkad, kelet felől meghasadt az ég alja, s keskeny fény derengett a tanyavilág fölött. Átvágtunk a kisbetonon, jobb kéz felől a félhomályban sötét alakok mozogtak a ponyvával letakart gépek között. Továbbzötyögtünk, és pár perc múlva Laci lefékezett a nagybeton mellett. A felszállópálya elején, ahol a dzsippel megálltunk, egy MIG állt a betonon, katonák sürögtek, forogtak körülötte.
-Jöjjön őrmester,- hangzott mellettem, valahonnan a félhomályból,- megnézzük a pulzusát és a vérnyomását!
Körülnéztem, vajon kihez szólnak, a Lacihoz biztosan nem, ő hadnagy. Aztán kapcsoltam, ohó, -én vagyok az, az őrmester, hozzám beszélnek.

Hogyan zajlottak le az előkészületek? Már meg nem tudnám mondani. Izgalmamban nem sok minden tudatosodott bennem azokból a percekből. Emlékszem, rám adták a bőrkabátot, fejembe nyomták a haubét, s intettek másszak be. Egy főtörzsőrmester összekapcsolta a vezetékeket, hosszan babrált rajtam, majd elkészülve a vállamra csapott és kiáltott valamit, de, hogy mit, a hajtómű sivításától nem értettem.

A sivításon keresztül meghallottam a fülhallgatómban Laci hűvös hangját.
-Te vezeted a gépet, de az én kezemben lesz a knipli. Ismered a kormányokat, tudod, hogy működnek. Ne rángasd őket, nem traktor ez, hanem vadászgép, csak lágyan, finoman, mintha a szép szerelmesedet simogatnád.
-Mit kell tennem -kérdeztem. Alig tudtam megszólalni a feszültségtől, idegenül csengett a saját hangom. A bőrruha alatt dőlt rólam a víz, pulzusom 180-ra ugrott.
-Egyenlőre semmit, -válaszolta. -Nicht beszarren! Másfél perc múlva startolunk. Tanulmányozd át addig a műszereket., a magasságmérőt, a sebességmérőt, a variométert, az elfordulás jelzőt és a műhorizontot. Ezeket már mutattam egyszer, fel fogod őket ismerni, nézd meg, hol vannak a műszerfalban. A többivel ne törődj, azokkal nem lesz dolgod. A fékszárnyat működtető kallantyú fent van a balkezednél, alatta a futómű gombja. Megvagy, őrmester?
-Jelentem, igen!
-Helyes, akkor figyelj!

Laci bemondta a gégemikrofonba a gép lajstrom-számát és engedélyt kért a felszállásra.

Recsegve érkezett a válasz a toronyból, -,,a felszállási engedélyt megadom!,,
A katona, aki a jobbszárny mellett állt, felemelt kézzel szabadot jelzett, s kilépett oldalra. A szandai tanyavilág mögött kibukkant a nap óriási lustán izzó korongja, a horizont lángba borult.
-Gázkart egyharmadra előre, -hallottam meg a fejhallgatóban Laci hangját.
Bedöftem a gázt, a láda lomhán megmozdult alattunk, majd egyre gyorsuló futással nekieredt a felszállópályának.
A kabinból csak az eget láttam, semmi mást. Vakon rohantam a semmibe. Nem tudtam, a betonon vagyunk e még, vagy már a szántásban robogunk. Veszettül rázott az egész szakramentum.

-Még gázt! Előre a botot egy újnyival!

Beljebb taszítottam a fogantyút, s vigyázva előrenyomtam a botot. Vagy talán a Laci nyomta előre?
A gép a magassági kormánynak engedelmeskedve, fölemelte a farkát, így már láttam végre a felszállópálya betoncsíkját. Szó, ami szó, elég keskenynek tűnt ebben a vad rohanásban. A sebességmérőre pillantottam, csaknem 300-al robogtunk, s bár még messze voltak, a repteret szegélyező fák a Holt -Tisza parton, iszonyatos gyorsan közeledtek.

-Most! -kiáltotta Laci a fülhallgatóban, -most húzd a kniplit!
Meghúztam, s abban a pillanatban megszűnt a rázás!
A gép felemelte tömzsi orrát, a kerekek elszakadtak a betontól, repültünk.
-Fékszárnyat, futóművet, be!- hallottam az újabb utasítást. Teljes gáz! Húzd a botot a hasadra és tartsd középen, hülye állat, mert lóg a balszárnyunk!

Fékszárny, futómű, -villant át rajtam, Úristen, hol keressem őket? Olyan voltam én is, mint egy első-bálozó kislány, hirtelenjében a nagy izgalomtól mindent elfelejtettem.
-Ne kapkodj,- mondta a Laci mögöttem lassú tagolt hangon. Nyugi, öreg, sirály vagy eddig. Figyelj a kormányokra, a többit elintézem. Nézd a mű-horizontot, az mutatja, milyen helyzetben repülünk éppen.
Meredek szögben emelkedtünk, a fejem felett rózsaszínű bárányfelhők úsztak, majd hirtelen észtveszejtő gyorsasággal felém rohantak, szürkévé váltak, s körülöleltek. Iszonyatos erő szorított az ülésbe, fejemből kiszaladt a vér, látásom elhomályosodott, kezemet, lábamat ólomsúlyúnak éreztem. Vajon hány g-s ez az emelkedés? -futott át az agyamon.

-Öt, hat körül lehet,- mondta a Laci, mintha megérezte volna, hogy ezen töprengek. -Fel a fejjel, kibírod, -fasza gyerek vagy! Csak most csűrjél szépen balra, vedd vissza középre a botot, s lépd le a gép orrát.

Szabályos bukófordulót hajtottunk végre, láttam, ahogy a horizont alánk fordul, ahogy tovább csűrtem a gépet. Most fejjel lefelé repültünk egy óriási körív mentén, a centrifugális erő továbbra is az ülésbe szögezett, de a látásomat már visszanyertem.
-Na, őrmester, hol vagyunk -kérdezte a Laci csúfondárosan nevetve. -Tudsz tájékozódni?

-Ne azt, te bolond, most fordítva működnek a kormányok, mert a fejünk tetején repülünk!

Visszacsűrte a gépet, s utasított, kezdjek egy jobb-fordulót.

-Gyerünk, állapítsd meg a pozíciónkat, -bíztatott. -Milyen vadászrepülő lesz belőled, ha nem tudsz tájékozódni?
A Lacinak igaza volt, Isten igazából csak most jutott eszembe, hogy körülnézzek, miután figyelmeztetett.
A magasságmérőre esett a pillantásom, 7000-en voltunk, s alattunk pont olyan volt a táj, ahogy a légi felvételeken lehet látni. Kinéztem a szemem, hogy legalább a Tiszát felfedezzem valamerre, de szégyen ide, szégyen oda, sehogyan sem sikerült megtalálnom.
El voltam veszve ég és föld között, nem tudtam, merre van észak, és merre van dél, merre van fent, és merre van lent.
Amikor mindezeket előadtam, Lací felröhögött
-De azt csak tudod, hülye állat hogy kelet merre van?
-Fogalmam sincs!
-Na ne beszélj! Hát, hol van a nap, bajtárs?
-Á, a nap! A homlokomra csaptam, persze csak gondolatban, mert egyik kezemmel a botkormányt markoltam a másikkal meg a gázkart. -Tényleg! Hol is van éppen a nap?
Oldalra kinézve balkéz felől pillantottam meg, gyorsan forgott körülöttem a gép farka irányába, ahogy kanyarodtunk.
-Már a negyedik körnél tartunk, figyelmeztetett a Laci, - végén még elszédülök! Lassan le kell szállnunk, 15-perce repülünk. Mit gondolsz, mennyi üzemanyagot pocsékol rád a Néphadsereg? Lépd csak azt az oldalkormányt, úgy van!
-15-perce? Lehetetlen! -gondoltam magamban, nekem mindössze 15 másodpercnek tűnt az egész repülés.
Egy kis segítséggel kivettem a gépet a forgásból. Laci csinált egy mély hurkot, utána meredeken emelkedtünk, megint csak az eget láttam a fejem felett.
-Leborítunk, -kiáltotta, -ott az a keskeny csík a nagybeton!
Laci fejre állította a gépet, zuhanni kezdtünk lefele, a mélység felém ugrott, mintha be akarna kapni. Mire föleszméltem lekeveredtünk 1000 alá, balkéz felől billegett a nap, jobbról a város látszott elfordulni szinte egy helyben.
-Figyelj, - reccsent meg a fülhallgatóm, -most megint te jössz! Be ne tojj nekem!
Engedélyt kért a leszállásra, -sercegve jött a helybenhagyó válasz. Közben süllyedtünk, a pálya betoncsíkja már csaknem alattunk lebegett.
-Fékszárny, -figyelmeztetett, a balkezednél, te ló, ne töketlenkedj nekem megint, ez az! Futómű! Jól van fiú, most vedd vissza szépen a gázt félállásba! Figyeld a leszállópályát, egyenletesen süllyedj, -ez sok! Lóg a szárnyunk, tartsd középen a kniplit.
Innen fentről úgy tűnt, mintha nagyon lassan, nagyon komótosan ereszkednénk, pedig sebességünk még mindig 400 fölött járt, de egyenletesen csökkent.
-300 alatt kell a beton fölé érni, -jött az újabb instrukció, vedd vissza, túl gyorsak vagyunk. A szög most jó, ezt tartsd!

Alig, hogy elhangzott ez a néhány szó, átzúgtunk a sárgásbarna színű Tisza ág fölött, s alánk futott a nagybeton 80 m széles szürke szalagja. Lekaptam a gázt, ahogy a Laci parancsolta, a föld már alattunk rohant, s kissé magam felé húztam a botot. A vadászgép felemelte az orrát, nyekkenve fogtunk talajt, újra jött az a szörnyű rázkódás és zötykölődés, amitől felszállásnál is azt éreztem, hogy kiszakad a belem, majd lassult a gép, s elől, ahol az álcázott hangárok vannak szép simán megállt.

-Köszi,- szóltam bele a gégemikrofonba, amikor a hajtómű elcsendesedett. -Jövök egy sörrel!
-A dolgozó népet szolgálom, -mondta a Laci harsogva, jókedvűen, -nos mi a helyzet? Szaros az a gatya, vagy nem szaros?


A repülésről természetesen senkinek nem beszéltem, még az Eszternek sem. Ha kitudódott volna, a Lacit holtbiztosan lefokozzák! A hajózók nem voltak beszari gyerekek, legendák keringtek vakmerő stiklijeikről, mindenki hallott arról, amikor Pál alezredes MIG 21-essel, ezzel a villámgyors szuperszonikus vadászgéppel átrepült a szolnoki Tisza-híd alatt! Ez olyan mutatvány, mintha valaki 60 km/ó sebességgel motorozva fűzné be a cérnát a tűbe, amelyet a társa az út mellett állva a kezében tart!
Mindezek ellenére az én repülésemről is keringtek holmi kantinhírek, de nem sokat törődtem ezekkel. Biztosat senki nem tudhatott, anélkül pedig beszélhetett bárki, amit akart. Zogyi szakaszvezető meresztgette rám a szemét, nem érdekelt, meresztgethette, s amikor egyszer gúnyosan ,,őrmester elvtársnak,, szólított, eleresztettem a fülem mellett. A Zogyi egyébként ős-ellenségem volt, amióta itt szolgáltam csak az alkalmat leste, hogy a nyakamba varrjon valamit. Sajnos elég gyakran sikerült neki, nem voltam minta katona. De ebben az évben már nem tartottam a Zogyitól, pedig pont ő törte ki végül a nyakam.

Ki jött rá, s miként, hogy kijárok Szandára, soha nem tudtam meg. Azt se, ki uszította rám ezt az embergyűlölő szakaszvezetőt. A tény azonban az volt, hogy egy szép napon lebuktam.
Alig pár nappal a repülős kalandom után, éppen az Esztertől jövet igyekeztem befelé. Lazán kényelmesen közeledtem a kerítéshez, fütyörésztem is tán egy kicsit, s tillárom haj, szerencsésen átugrottam rajta. Jobb kéz felől egy nagy bokor dús lombja takarta a kilátást, ügyet se vetettem rá, gyanútlanul ügettem tovább, a távolban álldogáló traktor irányába. A bokor azonban váratlanul megelevenedett, s a Zogyi lépett ki belőle, két újonc őrkatonával. Kopaszok voltak, kétség sem fért hozzá, lerítt kifakult zsávoly-szerkójukról. Mi ,,öregek,, jóval zöldebb szerelésben virítottunk, a ruházat alapján meg lehetett különböztetni az öregkatonát a kopasztól, tutira meg.

Nem részletezem, ami ezek után történt, elég annyi, hogy a fogdában kötöttem ki, egy teljes hetet sóztak rám. Nem izgattam magam miatta, soha olyan sokat nem olvastam és sakkoztam egyvégtében, mint azon a héten. Egy dolog azonban aggasztott: mit gondol rólam az Eszter, hogy csak így se szó, se beszéd elmaradtam? Szóba áll e velem valaha, ezek után?
Kérve kértem a Septyilikut, menjen ki hozzá, s magyarázza el neki, mi történt velem. A szarházi azonban a fejét rázogatta, mint a vágó ló, nem kockáztatja, hogy dobbantson, megszigorították hátul az őrszolgálatot, amióta lebuktam.
-És, -vasárnap? -nyaggattam kétségbeesetten a Redvesnyakút. -Vasárnap sem tudnál?
-Eltávot kaptam a hétvégére, faszikám, -mondta sajnálkozó, álszent pofával, -hazamegyek Félegyházára, három hónapja nem voltam otthon. Megvár az a lány, ne szarj be, nem ugrik a kútba miattad!

Megígérte, hogy az azt követő héten, ha kimenőt kap, meglátogatja az Esztert, és elviszi az üzenetemet. A semminél ez is több volt. A végén jól farba rúgtam, mert istentelenül röhögve a lába közé markolt: ,,Szereted Esztit? Akkor kapd be ezt itt!,,

Egyikünk se tudta, honnan sejtettük volna, hogy több mint hat hónap telik el mire újra találkozunk!
Mellékbüntetésként elvezényeltek Lillafüredre a Hámori tó mellé, -építőtáborba. Ez a Zogyi műve volt, láttam a kaján képén.

Mire Septyiliku vonata vasárnap este bezötykölődött Szolnokra, én már a tábortűz rőt fénye mellett ücsörögtem, az Áldott Bélával és néhány elvadult haverral, a tó fölötti nyeregben, ahol a sátortábor volt. Ez az Áldott Béla egyébként éppen olyan szerencsétlen flótás, mint én, ha egyikünk ludas valamiben, holt biztos, hogy a másik is megszívja.
November végén kerültem vissza Szolnokra, a Reptiszti Iskolára. Leesett az első hó. A hegyek között, munkatáborban eltöltött hónapok végképp elvadítottak, egy rossz szóra nekimentem akárkinek. Büntetésemet, a visszaérkezésemet követő első nap Malik őrnagy napiparancsban eltörölte, mégsem kaptam még eltávozást sem, hogy legalább egy hétvégét otthon tölthessek. Kimenőt azonban kaptam. Az első utam Szandaszőlősre vezetett. A falu kocsmájában egy öreg földműves készségesen elmagyarázta az utat, merre kell mennem a tanyasi vegyesbolt felé, erről az oldalról nem ismertem a járást. Három, négy kilométert gyalogoltam a megadott irányba, s végül elég gyorsan és szerencsésen megtaláltam a szürke tetős kis vályogházat, az árván, kopaszon meredező akácfák között. Megismertem a nagy fűzfát is a réten, ahol először csókoltam meg az Esztert. Hevesen dobogott a szívem, mit fog szólni, ha meglát? Meg tud e bocsátani nekem?

Az udvaron másik kutya ugatott, nem az Eszterék kutyája. Égett a lámpa a házban, világosak voltak az ablakok. Kétségek és remények között hánykolódva léptem be, az ismerős helyiségbe, ahol egy kövér, 30 év körüli nő tett -vett, azt hittem az Eszterék rokona. Kértem tőle egy sört, kinyitottam, s a pultnak támaszkodva iszogatni kezdtem. Az asszony elfogulatlanul gyüszmékelt a boltban. Megkérdezte, hol szolgálok, mikor szerelek le, meg ilyeneket.
Eszterről és az anyjáról kezdtem faggatni, mintha csak véletlenül jutottak volna az eszembe.
A nő megállt a porronggyal, abbahagyta a törölgetést, és furcsa tekintettel méregetett néhány pillanatig, aztán rendben elmondta, hogy az asszony és a lánya már több hónapja elköltöztek.

-Július közepén, vagy végén történt, -bólogatott.- Én vettem meg tőlük ezt a tanyát! Bár ne tettem volna! Nem üzlet ez itt, mindentől távol!
Nem érdekelt a siránkozása, annyit akartam csak megtudni tőle, mi lett az Eszterrel, semmi többet.
-Hová költöztek, -kérdeztem rekedt hangon, -meg tudná mondani, kérem?
-Valahova Kecskemét mellé,- ingatta a fejét, -nem tudom pontosan hová. Tudja, csak magának mondom, baj volt azzal a kislánnyal, nagyon nagy baj. Azt beszélték itten a környéken, hogy kijártak hozzá a katonák! Az asszony féltette, mert egy szem lánya volt, és még csak tizenöt éves volt. Vigyázni kell ám ezekre a jányokra, mer könnyen tüzet fog a szalma!

Fogalmam sincs, hogy kerültem vissza a laktanyába aznap. Úgy közlekedtem, mintha alvajáró lennék. Egyre csak az járt a fejemben, amit az asszony mondott, ,,kijártak hozzá a katonák!,, Egy kopasz a buszon a lábamra lépett, észre se vettem. Egy őrmester rám szólt, miért nem tisztelgek, -az arcába bámultam. Este lementem a kantinba. Utolsó nap volt, hogy sört szolgáltak ki. A szép csaplárné unszolt minket, igyunk meg mindent, mert csak egy nap a világ. Ittunk is derekasan nem kellett kétszer mondani, s énekeltünk, ami belefér. Ahogy az lenni szokott, a végére maradtak a szép, szomorú katona-nóták. Valaki rázendített:

,, Magával én úgysem leszek boldog,
ne is várjon holnap este rám.
Nem lesz abból semmi, amit mondott,
száz csalódást hozott ez a nyár.
Tegyünk hát a szerelmünkre pontot,
mert a szíve olyan, mint a jég,
fog még maga én utánam sírni,
Isten vele áldja meg az ég!

Hangosan, hamisan énekeltem én is a többiekkel, s egyszerre csak, ahogy így énekeltem, magam sem tudom, hogyan történt, elöntötték szememet a könnyek. Az asztallapra borultam, s mint kissrác koromban, amikor eltörött a modell-repülőgépem, fuldokló, keserves zokogásban törtem ki. Sirattam, hogy elvesztettem az Esztert, de sirattam egész kárba veszett, eltékozolt, tovaillant ifjúságomat, a régi galerit, a házibulikat, régi jó világomat.
-Ennek meg mi baja? -hallottam a hátam mögül. -Berúgott a csávó?
-Nem, csak szerelmes, -mondta valaki, akinek Septyiliku-szerű hangja volt.
-Vigyétek ki, ne itt kezdjen okádni! -rendelkezett az előbbi hang.
Ketten a hónom alá nyúltak, felemeltek, kivittek a ház elé, és ledobtak a fűre. Idejekorán történt, mert ott tényleg összehánytam magam.


Fritz fenn ült a kakasülőn, az 1-es előadóterem utolsó előtti padsorában, mellette hanyatt fekve a Demeter Bandi hortyogott, ami rém udvariatlan gesztus volt, az európai hírű Horváth professzorral szemben. Fritz időnként unottan oldalba rúgta a barátját, amikor az túl nagyot hortyantott. A Demeter lovagló-csizmában volt, Fritz már levetette, Hajnalban kint jártak mindketten terep-lovagláson a tangazdaságban, alaposan elfáradtak. Demeter nagy menő lovas volt, Fritz csak műkedvelő. A mikrobiológia előadás a közepén tartott, a professzor a gombák szaporodásáról beszélt, a mitocondriumok szerepéről magyarázott éppen valamit, ákombákomokat rajzolva a táblára. Fritz álmos volt, legszívesebben követte volna a barátja példáját, a feltoluló emlékek azonban ébren tartották. Esőre hajló napokon, s ez a nap ilyen volt, gyakran előjöttek.
Fritz nagyon messzinek, nagyon távolinak érezte már a régi dolgokat, mintha minden, minden valamikor, egy másik életében történt volna. Megmagyarázhatatlan módon, mégis, az egykori barátok és lányok alakjai hús-vér élő alakokként vették körül. A Zsíros, a Bodolai, az Áldott Béla, s az a barom gróf. Marosi Kati, Eszter, és a kis Tóth Ildi. Szellem-alakok táncoltak a feje fölött, valódi testtel. Néha szinte kényszerképzete támadt, úgy érezte, hogy most rögtön ki fog nyílni az ajtó, s belép valamelyikük, a Tálai Gyurka, a Zsíros, a Bodolai Jocó, vagy Septyiliku kincstári zöld zsávolyban. Odakapta a fejét, de az ajtó természetesen nem nyílott ki! Mégsem tudott szabadulni a gondolattól, csontjáig hatolt. A házibulik vad rockzenéje elevenen hullámzott benne, érezte tenyerén a lányok ruganyos csípőjét, ahogy kidobja, kipörgeti őket a parketten. Következő percben már a hajóban ült, a Duna apró fodros hullámai a trepnik alatt kotyogtak. Józan ésszel felmérte, hogy az IDŐVEL, ezzel a vén, kéjenc-csavargóval nem lehet kikukoricázni, s beletörődött. A dolgok jönnek és mennek. Hát csak had menjenek. Egyszer egy lány, az a lány, akire nem akart emlékezni, azt mondta neki, -,,ha elindultál valamerre az úton, ne fordulj többé hátra"
Igyekezett magát ehhez tartani. Az a lány elment, és soha nem jött vissza többé. Fritzet csak a pillanat érdekelte most már, csak az, semmi más! Meg akart szabadulni a szellemalakoktól.

Két sorral lejjebb, Bubu és Totó huszonegyeztek. Fritz látta, hogy Bubu 18-ra lapot kér, s azt is, hogy királyt húzva befuccsol. Azon tűnődött, elered-e az eső délután. Randevúja volt egy első évfolyamos lánnyal, akivel nyáron a kötelező termelési gyakorlaton ismerkedett össze a püspökladányi tangazdaságban. Meztelenül fürödtek az öntözőcsatorna piszkos sárga vizében, mert megkívánták, s mert egyiküknél sem volt fürdőruha. Fürdés után a lány hasra feküdt a fűben, s megkérte a Fricet, taposson a hátán. Akkor, ott, nem lett folytatása a dolognak, mert az elsősök még aznap haza utaztak, de Fritz megkívánta ezt a lányt, amikor meztelenül a hátán taposott.
Remélte, nem fog esni.
-Ha esik, holtbiztos, hogy elalszom a moziban, -gondolta. -Hogy fog akkor sikerülni az első randink?

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

szilkati bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 4. című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

Bödön alkotást töltött fel Jose Martinez vitorlázós történetei 4. címmel

Hayal bejegyzést írt a(z) A szerelem hét napja című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Életünk, halálunk... (Ennyi?) című alkotáshoz

Árvai Emil bejegyzést írt a(z) Életünk, halálunk... (Ennyi?) című alkotáshoz

Árvai Emil bejegyzést írt a(z) Életünk, halálunk... (Ennyi?) című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel A veréb és a varjú címmel a várólistára

Hayal bejegyzést írt a(z) Szerethető... című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Fekete lombok alatt című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Titkos út című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Október című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Majmok hajója című alkotáshoz

efmatild bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)