Egy furcsa érzés tántorog bennem,
Képtelen vagyok felfogni, hogy mi lehet ez.
Minden nagyon furcsa és vészjósló,
Ez az egész már első látásra sem túl jó.

Menjetek innen, ez az én álmom!
Senki másé, csakis az enyém, s senki másé.
Nem érdekeltek, ez a végzetem,
Nincs, ki meghallgatna ezen a világon.

Ahol majdnem félig halott vagyok,
Ott elkezdenek végre egyszer figyelni rám.
Ne is gondolj arra, hogy maradok!
Ilyenek között, kik kézzel megfojtanának?

Ez az, újra itt van az az érzés,
Amit mindenhol kerestem eme Földgolyón,
És most itt van, de valahogy nem kell,
Vajon miért lehet ez az aljas cselszövés?

Megláthatnátok az igazságot,
Mindennel velem kapcsolatban, mit csinálok.
De nektek ebből semmi nem kellett...
Hát nekem sem kelletek, semelyikkőtök sem!

Egyedül csak aludni szeretnék,
Kipihenni magam, tán jobb lesz valamivel?
Nem akarok meghalni, elmenni!
Erre vagyok kárhozatva, bármit teszek is!

Szerencsére ez csak újabb álom!
Így hát nem is nagy baj, hogy senki sincs mellettem,
Legalább csak nekem kell szenvednem,
Csak nekem kell a végére járnom!

Ne, ez nem lehet igaz, még mindig...
Mi vagyok én tán? Egy átkozott Antikrisztus,
Vagy egy nyavalyás vallásos pingvin,
Hogy ilyen keserves rossz álmok kergessenek?

Nem, ez már nem egy egyszerű álom,
S nem egy tévedt látomás, ami csak erre járt.
Ez a valóság, a kegyetlen s zord,
Hol már csak lelkileg vagyok meg, s félig halva.

Nem, mégsem akarom, de mit tettem?
A kezeimnek mondom; te is fiam, Brutus?
Ez nem lehet valóság, ez már más!
De sajnos az, be kell látnom, mindennek vége!

Hogy menekültem meg álmaimban?
Felébredtem? Igen, most is ezt kell még tennem.
De nem is alszom, így nem végződhet!
Előbb le kell hunynom szemeimet... utána!

Nem megy, sehogy sem, ez valami vicc?
A hajam hosszú, a szemeim már sötétek,
Ilyen voltam, de most mi lesz velem?
Felébredhetek még egyszer? Csupán csak egyszer!

Úristen, mi lesz velem, s másokkal?
Kik szerettek, kik gondoskodtak régen rólam?
Nekik már minden hiába lenne?
Igen, pontosan, ahogy nekem is, nektek is...

Nem szeretnék újra itt feküdni,
És úgy tűnik nem is kell majd többet.
Csak a látványtól kiráz a hideg,
Hát még ha belegondolok abba, mi történt!

Ez már tényleg a vég, ez is biztos.
Szemeim csukódnak, de ezt már nem akarom,
Ördögi játék részese vagyok,
Ahonnan nem kerülhetek ki többet élve.

De élnem kell, nem hagyhatom mindezt!
Kinyitom a szemem, látom még a szobát,
S ez lenne az utolsó pillantás,
A többi már csak homályos a nagy sötétben.

Még szerencse, hogy egyedül vagyok,
Senkit sem bántok meg legalább közvetlen, okozok rossz perceket,
Legfeljebb majd az az átkozott jövő marad meg,
Ahol fájdalmat okozok, de addig, míg nem találnak meg - nem!

Ismerős érzés ez, álomszerű,
Valójában más szót használnék, ha lehetne...
Érzem, hogy vérzem, és itt sincsen tű.
Míg ti csak bámultok, én itt hagyok minden kedveset...