A nő egyedül akart lenni. Teljesen és végleg. Hát most sikerült. Majdnem túl jól sikerült."Nincs szükségem rád." Csak ez zúgott most is az agyában. Először nem akarta érteni, aztán nem tudta értelmezni. Később már nem hitte el.
Nincs szüksége rá! Neki nincs szüksége rá! Pedig sokáig csak rá volt szüksége. Akkor is, mikor mindent megcsinált önállóan, mikor a férfi még jól volt, deli, ereje teljében. Akkor is rá volt szüksége, rá, a nőre. Simogatására, főztjére, a tiszta ruhára. Mindenre, ami ő volt. Amikor meg az a baleset érte, könyörgött neki a férfi, hogy hagyja el, belőle már úgyse lesz többé ember. De ő nem ment. Nem érezte tehernek a férfit. Hosszú évek soráig ápolta, fürdette, etette, öltöztette. Akkor is, mikor a férfi képtelen volt beszélni. Aztán hosszú idő óta ez volt az első mondat, ami elhagyta az ajkát. Először nem is értette. Később rákérdezett. Sosem kapott választ, a férfi csak némán ingatta a fejét. "Nincs szükségem rád." A szemében először mintha ott lettek volna az okok, aztán üresek lettek az egykor vakító kék szemek. Ő meg csak ült ugyanolyan némán az ágya mellett, mint régen, de képtelen volt otthagyni. Nem és nem. Csak ma. Mikor a férfi a baleset óta először felkelt. Néhány tétova lépés után összecsuklott, mint egy rongybaba, de félre lökte a nő segítő kezét, megpróbált önállóan felállni, s csak azt az egy mondatot ismételgette makacsul, egyre dühösebben. Hát legyen úgy, ahogy akarja. Ekkor vette be azt a doboz nyugtatót. Nem tudja ki hívta a mentőket. Nem érdekelte. Tényleg be akarta fejezni. Sértett volt, sebzett, csalódott és dühös. Hol rontotta el? Valóban ezt érdemelte? Ennyi év után? Így kellett lennie?! A gyomormosás után kómás álomba zuhant. Hallotta, hogy susmutolnak feje felett a nővérek, de nem érdekelte. Most itt fekszik a hófehér ágyban, egy négy ágyas kórteremben egyedül. Odakintről friss szellő árad be, karjába ütemesen csepeg az infúzió. Sosem adta fel. A férfi mellett se. Kitartott vele idáig, ápolta, óvta, szerette. Most sem adja fel. Imbolyogva, az infúziós állványt maga után húzva ellépdelt az ablakig. Kinyitotta, s a levegő tavasz illata orrába csapott.
Állt és nézett lefelé. 6. emelet, pszichiátria. "Érdekes"- gondolta. "A pszichiátria mindig a földszinten volt. Köszönöm, uram!"- sóhajtott, majd kihúzta a tűt a karjából. Felállt az ablaknál felejtett székre. "Nincs szükségem rád!".... Kicsit előrehajolt, mint aki a friss levegőből akar szippantani, s mintha egy láthatatlan kéz lökte volna, némán kibukott az ablakon.