Amikor szavam lelkedbe markol,
Szív és ész egymással harcol,
Nem tudom kizárni azt ami van,
Nem bírom megtagadni sehogyan.

Képtelen vagyok..., pedig képesnek tűntem,
Érezni egy időre teljesen megszűntem.

De mikor szemedben újra azt láttam,
Kedves fényt, amit már többé nem vártam,
Kerestem a szavakat mindenhol körbe,
Kétségbeesetten zuhanva a földre.

Tekinteted, dárdaként fúródott belém,
Bódult álmából ismét ébred a remény.

Kellemes érzés és az okát is tudom,
S bár kicsit félek... mégis akarom,
Rád tört az érzés, az ami rám is???
Ereimben a vér felforrt máris.

Kérem még, hogy élni segíts...
Szavaiddal kicsit enyhíts.

Elveszve a napban és percben,
Végzetem most még csak sejtem,
Kusza gondolatok hálózzák be lelkem,
S képtelen vagyok eligazodni bennem.

...
És tudom...
...

Nehéz a vágy, s a tettek súlya,
Ha jobbnak látod... hát ölj meg újra...!!!