HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 9

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47182

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2007-06-22

Fritz kalandjai: A laktanya udvarán I.

A LAKTANYA UDVARÁN



Az emberi emlékezet megbízhatatlan rossz műszer, óva intelek benneteket, hogy ráhagyatkozzatok. Biztos előfordult már veled is, hogy képtelen voltál visszaemlékezni közeli fontos dolgokra, hiába törted a fejed, hogy is volt, miképp is történt. Megesik az ilyesmi. Más alkalommal, erőlködnöd sem kellett, élesen, tisztán vetült eléd, egy, a régmúltban történt, apró, jelentéktelen esemény.

Röpke pillanatig még áll a kép, aztán, mint amikor megnyomják a videó lejátszó gombját, peregni kezd a film.

Látom magam előtt Fritzet és a többieket, ahogy nyakig sárosan kúsznak a 02-esen, ezen a lapos kegyetlen magaslaton, hátukon a hátizsák a pokróckoszorúval, oldalukon a gázálarc, könyökhajlatban a fegyver. Vezényszó harsan, felugranak, futnak.
Éles lövészet Kisgyőrben, a hőmérséklet mínusz húsz fok, apró-szemű hókristályok záporoznak az égből, a katonák orra- füle vöröslik a hidegtől -,,Cél az álló mellalak alsó széle közepe,, -hangzik a parancs, megszólalnak mennydörgő hangon a karabélyok, s kétszáz méterre elől, a zöldre meszelt, emberi felsőtestet formázó táblák a földre zuhannak. Az egyik azonban nem, az még ott áll, fitymálva a veszélyt. Nem sokáig, ismét felugat egy fegyver, vijjog, csattan, és ez a célpont is lehanyatlik. Érkezik Miskolcról a hadtápos kocsi, osztják az ételt, halászlé és túrós-csusza a menázsi aznap, rettenetes halászlé ez, kanalunkkal kell betörnünk a jeget a csajkában, hogy hozzájuthassunk. Áldott Béla kisfiús arca hamuszürke, vonásai torz vigyorba rándulnak, négykézláb mászva idétlen mozdulatokkal talpra kepeszkedik a lapos kőről, amin ült, és földhöz vágja a kanalát. Fritz ránéz, egymásra merednek, majd, mintha megtébolyodtak volna, elkezdenek röhögni, el-elfúló, szűnni nem akaró röhögéssel.
Őrszolgálat fenn Tetemváron, ezen az ezerszer elátkozott dombon, ahol még ivóvíz sincs, a fél-kilométerre lévő artézi kúttól 25 l-es tejeskannákban hurcoljuk, télen elgémberedő újjakkal.
Tetemvár.
Tetemvár, ahol az egyik srác szuronnyal leszúrta a pajtását. Mi történt, máig nem tudódott ki, játszottak, egyikük kezében az alma, a másik a szuronyt markolja, nem tudod eltalálni, lefogadom, -mondja ez, dehogynem, feleli a másik, szúr, megbotlik, s nem az almát találja el hanem a bajtársa szívét.
Tetemvár, ahová egyszer, egy alkonyi órán felkaptatott a Lenke, és a kerítés közeléből, a bokrok közül beszólt a Hajagos honvédnak, mert ezt a szerencsétlen balfácánt vezérelte oda éppen a balsorsa, odaszólt valamit, mint amit máskor is szokott a srácoknak: -"gyere pofikám digi-dugizni"-vagy valami ilyesmit, hiszen hát, honnan tudhatta volna, hogy a kopaszok aznap adják az első őrszolgálatot, s ez a nagy marha gyerek itt kopasz a javából. De a Hajagos az volt, rohadtul kopasz és baromira be volt szarva, s a szolgálati szabályzat előírásinak megfelelően három méterről a csaj fülébe üvöltött: -állj ki vagy, állj vagy lövök, -és kétszer egymás után beledurrantott a levegőbe. A Lenke ájultan esett össze, a lövésekre kivonult a készültség, telefonon riasztották a Petőfi -laktanyából az őrszázad teljes személyi állományát. Fertályórán belül szirénázó katonai gépkocsik vették körül a környéket, átfésültek mindent, még egy kisegér sem tudott volna előlük elbújni, de senkit nem találtak csak egy halálra rémült, félig-kómás kurvát a kerítésnél. Az öregkatonák három hosszú hónapon keresztül fingatták a Hajagost, ennek a snájdig örömkatonának épp úgy meg kellett tanulnia, hol lakik a magyarok Istene, mint nekünk mindannyiunknak, akik nem önként vonultak be a seregbe. A rengeteg eszével ugyanúgy mosta a folyosót, mint mi, sőt, a WC-t is ő mosta. Hiába, az öregek nehezen tudták megemészteni, hogy elriasztotta Tetemvárról a kurvákat.
Roham a 02-esen, teljes menetfelszerelésben, gázálarcban, a gázálarc üvege bepárásodik, hiába kenegettük szappannal, ahogy azt az öregkatonák tanácsolták, az övékével persze nincs gond, ők már tegnap este kiszerelték a szűrőbetéteket, így most vidáman szivornyázzák a kinti levegőt. Kopasz létére Fritz rohan a csapat élén, már csaknem fent jár a hegytetőn, hogy honnan van ennyi energiája nem tudom, ordítanak neki, roham lefújva, nem hallja, vakon és süketen rohamozik tovább. Végül a hadnagy előveszi a pisztolyát, és a levegőbe lő, a durranásra a Fritz föleszmél, megtorpan, lecibálja csatakosra izzadt fejéről a gázálarc gumimaszkját, liheg, jól látszik, hogy még a fülén is veszi a levegőt, egy szál maga van fenn a gerincen, alatta szétszóródva hever a század a deres mezőn.

Újabb roham, most se látunk semmit, miért is látnánk, feküdj, föl, repülő, lapos kúszás, géppuskatűz jobbról, géppuskatűz balról, szuronyt szegezz, roham előre rajta, -álljon meg bassza meg, mit csinál,- ez Fritznek szól, -vegye le a gázálarcot és nézzen mán körül. Fritz letépi, és elhűlve látja, hogy a nagy zűrzavarban hátrafelé rohamozott, szuronya hegye alig egy arasznyira meredezik a vezénylő tiszttől. Ez üvölt: -katona, bassza meg, jelentkezzen kihallgatásra, megértette!
Harmadszor vernek fel álmomból ezen az éjszakán, újra meg újra riadó van, ordítanak, mint a sakál, -kifelé a tetű kopasz mindenségit neki, mozogjanak emberek, törgye magát a tüzelőállásba, megtámadták a laktanyát! Süvít a szél, porzik a hó a bokrokról a kerítés egész hosszában: ,,maguk balfácánok, mit ácsorognak ebben a baromi golyózáporban,- feküdj!,, A fagyott hó égeti a bőrt, akár ha izzó vason hasalnánk, vékony zsávolyban vagyunk, a vatta-szerelést nem volt időnk felvenni, Úristen már húsz perce fekszünk a fagyos földön, nem, ezt nem lehet kibírni, ezek az állatok, ezek a hóhérok lemészárolnak minket. Az egyik haver talál magának egy árkot, vagy mit, belehemperedik, hogy legalább a szél ne érje, de ráfázik, mert a gödör alján víz van vékony jéggel a tetején, a jég beszakad a srác súlya alatt, ruhája egy röpke perc alatt csonttá fagy, amikor feltérdel, kétségbeesetten kiabál, egy őrmester lép melléje és visszaparancsolja a gödörbe, csont-kemény és zörög, amikor jó másfél óra múlva ölben bevisszük.
Vad pergőtűzzel lövünk egy elhagyatott tanyát valahol a 02-es mögött elterülő kopár dombok egyikén. Elhajítjuk a kézigránátokat, amelyek csak nyavalyás ártalmatlan puffancsok, de éppen akkorát durrannak, mintha igaziak lennének: "r o h a a a am", -süvölti a hadnagy, fölugrunk, legázoljuk a gyönge léckerítést, és közben vaktölténnyel össztüzet zúdítunk az ablakokra és az ajtóra, aztán egyszerre csak megmerevedünk, a lakatlannak vélt házikó ablakában két halálra rémült ráncos arc tűnik fel, egy öregember és a felesége, ezek szegények nyilván azt hiszik, hogy kitört a harmadik világháború: -,,maguk barmok,,- kiabál a hadnagy, -,, mit csinálnak, ezt nem viszik el szárazon, garantálom,,.
Gyakorlat a gázkamrában, az őrmester bevág közénk egy füstölgő konzervdobozt, amiből ömlik a könnygáz. Gázálarcaink nem működnek rendesen, az egyikben a szűrőbetét a rossz a másik túl bő a harmadiknak ki van repedve a gumimaszkja. Szememet elönti a könny, fuldokolva köhögök, a Dombi Öcsi pánikba esve sikoltozik, letépi a gázálarcot, földre veti magát, szája habzik. Dörömbölünk, rugdossuk az ajtót, Úristen, jöjjön már végre valaki. Az őrmester kinyitja a kémlelő ablakot: -na mi van? Mutogatunk a görcsben vonagló epileptikus haverra, legyint, nem érdekes ki fogja bírni.

Fut a hajó a csendes vízen, az evezőcsapások zaja fölver egy vadkacsa családot. Elől úszik a mama, mögötte a picinyei, nagyon igyekeznek, s két pillanat alatt eltűnnek a folyópartot szegélyező vénségesen vén fák vízbe nyúló ágai, gyökerei között. Fritz még egyet húz ballal, hogy a belógó bokrot kikerülje , a kielboat orra engedelmesen kifordul, Fritz most már mindkét karral egyforma erővel húz, belefekszik az evezőkbe ahogy kell, repül a hajó a sodrással szemben.
Emlékképek. Élesek tiszták. Jelentéktelenek.

De vajon ki dönti el, mi jelentéktelen és mi nem?



Szemerkélő, jéghideg, csontig hatoló ónos-esőben hajtották fel az embereket a vonatra a Keletiben. Én is ott álltam közöttük, katonaládámat szorongatva, dideregve a hidegtől és a nedvességtől. A lépcső felé tolongva nem volt bennem más csak értelmetlen, tompa üresség. Megpróbáltam összeszedni magamat, megpróbáltam gondolkodni a helyzeten, erőt meríteni abból, hogy visszaemlékezek fontos dolgokra, de nem sikerült, olyan volt a fejem mint a tapló, s a szívem helyén nagy érdes vasgolyó feküdt, mázsás súllyal feszítve belülről a mellkasomat
Lökdösődve, tipródva bezsúfolódtunk a szerelvénybe, éles sípszó hangzott elölről, a kocsisor lomhán megmozdult. Társaim az ablakokban lógtak, hogy utolsó istenhozzádot mondjanak szeretteiknek. Engem nem kísért ki senki, magam akartam így, nem volt miért tolonganom. A Marosi Kati és a Keglevich Eszter szívesen kijött volna, szegény Eszter egyenesen kétségbe volt esve, amikor a leghatározottabban nemet mondtam. Jobb volt így. Tudtam, hogy életemnek egy korszaka most lezárul, és nem akartam magammal vinni semmit. Miskolc -felé zakatolva, később, a többi vad kamasz között sikerült kicsit felengednem. Nótáztunk, üvöltöztünk, integettünk a peronon ácsorgó lányoknak, ahogy a szerelvény lassítva áthaladt egy-egy állomáson. Isten igazából nem tudtuk felmérni mi vár ránk, de, még azt se, mennyi ideig fog tartani. Szóbeszéd járta, hogy 2 év négy hónapról 2 évre szállítják le a kötelező sorkatonai szolgálatot, ám ez annyira bizonytalan volt, mint a kutya vacsorája. A 2 év -így előtte állva túl hosszúnak és kilátástalannak tűnt, nem volt értelme latolgatni ezzel kapcsolatosan bármit is.

A Tiszai-pályaudvarig meg sem állt a vonat. Néha csak vánszorgott, máskor meg úgy robogott, mintha seggbe lőtte volna az ármány. Az állomásépület előtt zöld ponyvával letakart tehergépkocsik vártak ránk. Baljóslatú látvány volt az esőben, szívesen elcseréltem volna egy meztelen nőre. Ordítozó, csont és ezüstcsillagos katonák csoportokba osztottak bennünket, elől vezényszó harsogott: -gépkocsira.
Fölmásztam a platóra s leültem egy dagadt srác mellé, aki ízes hozzáértéssel szidta valakinek a fel és lemenőit.
-Ezek a rohadékok, ezek a szatírok nem engedték meg, hogy felhívjam a mamámat,- rebegte rám nézve, mintegy magyarázatként, mert, hogy én ültem éppen mellette, -pedig csak annyit akartam neki mondani, hogy minden rendben van, és hogy...
-És, hogy...és, hogy. Egy seggfej vagy, szépapukám, épp hogy! Ezt akartad a mamáddal közölni, nem?
-Mért lennék az? A mamám azt mondta....

A dolog annyira komikus volt, hogy szorult helyzetemről elfeledkezve hangosan felröhögtem.

-De hülye vagy kisfiam. Katonának visznek, ha nem vetted volna észre, nem piknikezni. A mamáddal beszélnél hülye állat, hogy elrebegd, mi van az ő pufók kis kedvencével?
-Nyald ki -mondta utálkozva a dagi és kiköpött.
Engem erre elfutott a pulykaméreg. Ez az idióta, korpulens, embernek alig látszó tárgy volt az utolsó csöpp a pohárban aznap. Magam sem tudtam, mit teszek, nekiestem és két kézzel, mint a cséphadaró verni kezdtem azt az undorító dagadt pofáját, úgy szedtek le róla a többiek.
A ribillióra előkerült egy csontcsillagos. Aszott képe volt, mint egy múmiának, fekete, mint a szén. A szemei merev rezzenéstelen tekintettel tapadtak rám. Kígyó bűvöli így az áldozatul kiszemelt állatot.

-Hogy hívják magát?

Megmondtam a nevemet.

-Tegye hozzá, hogy őrvezető elvtárs, -ripakodott rám, -ha nekem jelent.
-Bocsánatot kérek, de én még nem ismerem a rendfokozatokat, én még soha nem voltam ezelőtt katona, -suttogtam félénken, és fogalmam sem volt, hogy abban a pillanatban egy nagy klasszikustól idéztem éppen. De tényleg. A Vanek Úr, én voltam, teljes mell-szélességgel, ha nem is tudtam róla. Szerencsétlenebb hülye nem akadt a században.
Nem válaszolt, csak fixírozott néhány kínosan hosszú pillanatig, aztán csendes, tagolt hangon rettenetesen rángatózó arccal ezt mondta: -megjegyeztem magamnak.
Két kurta szó volt, semmi több, de ez a két szó előre vetítette a sorsomat.
A teherautók végigrobogtak a városon és bekanyarodtak a Petőfi laktanya elé.
A sorompó fölemelkedett, a gépkocsioszlop begördült. Egy nagy, gusztustalan hodály előtt megálltak a kocsik, -később kiderült ez a tiszti étkezde. No, nem mintha azzal akartak volna kedveskedni, hogy a tisztekkel étkezhetünk együtt, erről egyébként is lemondtam volna, de, gyanítom más alkalmatos építmény, ahol az összes bevonuló egyszerre elfért volna, nem akadt laktanyán belül. Elhangzott a parancs: -,,gépkocsiról,,! Betereltek minket egy tágas terembe, ahol hosszú asztalok sorakoztak. Az asztalokon pléh poharakban valami gyanús lé gőzölgött, a tányérokon kenyér és öklömnyi tepertők. Nem volt szabad az ételhez nyúlni, amíg egy arany váll-lapos tiszt a színpadi emelvényen engedélyt nem adott rá.

-Leülni, -jó étvágyat elvtársak!

Undorodva nyúltam a pohárhoz, de a pohár fala forró volt, felmelegítette a kezemet, s a benne lévő katonakávé édes és finom, noha volt egy kis émelyítő mellékíze.

-Brómot tesznek bele, attól ilyen, -súgta mellettem egy srác óvatosan, -hogy ne álljon fel a farkunk.

Az uzsonna, vagy minek nevezzem, elköltése után minden asztaltól kijelöltek két-két embert, hogy szedjék össze és mossák el a tányérokat és a poharakat. A mosogatás a szomszédos helyiségben zajlott, a csapokból jéghideg víz folyt a hosszú vályúkba, s a puszta kéznél több nem állt rendelkezésre ehhez a művelethez.
Amikor kész lettünk, előkerült az arany váll-lapos és hosszú beszédet mondott arról, hogy mit vár tőlünk a nép. Beszédének részleteire már nem emlékszem, de a lényege az volt, hogy ha a szolgálatot nem a katonai eskünek megfelelően teljesítjük, akkor számolhatunk azzal, hogy főbüntetésként a dolgozó nép megvetése fog minket sújtani életünk végéig. Mellékbüntetés: hadbíróság, börtön, akasztás és főbelövés.
Amikor a szónok idáig ért, csaknem felröhögtem, de a baloldalamon ülő szomszéd, aki az imént a brómozott kávéról beszélt, még idejében lepisszegett.
-Megvesztél, -mormogta a fogai között. -Ezek az ürgék itt nem értik a tréfát. El se kezdődött katonai pályafutásod, és máris a Futkosón találod magad.
-Honnan tudod ezt ilyen pontosan, -kérdeztem súgva. -Csak nem te vagy itt a beépített tégla?
-Marha, -felelte alig hallhatóan. -A bátyám most szerelt le. Mesélt egyet s mást. Ha jót akarsz, tartod a szád.

A ceremóniát követően az újoncokat kivezényelték az udvarra. Hosszú procedúra vette kezdetét, a több száz jelenlévő neveit egyenként olvasták fel a szemerkélő esőben, megnevezve a századot, ki hova kerül.
-Jelen, -ordítottam én is, amikor sorra kerültem és elhangzott a nevem, -úgy ahogy az előttem állóktól hallottam.
-Őrszázadba! -kiáltotta a beosztást intéző tiszthelyettes. -Lelépni!!
-Honnan, -néztem körül meglepetten, mert azt hittem, hogy izgalmamban felhágtam valamire, egy kőre, járdaszegélyre. Újdonsült barátom azonban, később kiderült Áldott Bélának hívják, oldalba taszajtott, hogy induljak már, s helyettem s a nevemben nagyot rikoltott.
-Értettem!
-Őrszázadba hozzám! -hallottam az újabb parancsot elölről, s kifurakodván a tömegből, megpillantottam a kiáltozó katonát, az emberemet, ugyan az a rusnya fazon volt, akivel az állomásépület előtt korábban már sikeresen összeakaszkodtam. Ő is megismert, persze, hogy meg.

-Vigyázz, -süvöltötte, amikor a közelébe értem, akkora hangerővel, hogy ijedtemben csaknem seggre estem.
-Mire, -kérdeztem önkénytelenül, első rémületemből épp hogy felocsúdva.
Dehogyis akartam én kötözködni őkelmével, de hát olyannyira mamlasz voltam, annyira zöldfülű, hogy azt hittem, arra akar figyelmeztetni, hogy rám esik valami.
-Ne pofázzon vissza, maga szarházi kopasz, - üvöltött rám,- s álljon vigyázz állásba, ha azt parancsolják magának, mert rögtön kóterba vágatom.
Bár nem tudtam, mit takar az a kifejezés, hogy " kóterba vágatom" -olyan vészterhesen hangzott, hogy jobbnak láttam, ha kussolok és vigyázzba állok.

-Egy embernek feküdj!

Térdre ereszkedtem, hogy teljesítsem a parancsot, de még félig sem voltam kész e kényes, nagy odafigyelést igénylő művelettel, amikor rám ripakodott:

-Vágja magát hasra katona, a keservit magának. Lapos kúszás!

A fekete őrvezető megkúszatott az egész újonc zászlóalj előtt.
Kínban, bajban lévő emberek hajlamosak elfelejteni saját gyötrelmeiket, ha mások még nagyobb szenvedésén kéjeleghetnek. Az újoncok hangosan hahotázva, vadul röhögtek rajtam, ahogy civil ruhámban, az esőtől ázott aszfalton, mint egy pondró mászom a lábuk alatt. Kegyetlen rossz érzés volt, csak egy hajszál választott el attól, hogy felugorjak, és puszta kézzel megfojtsam a kínzómat.

Egy hang tartott vissza, egy ismerősen csengő hang.

Néma őrjöngésem közepette, ez az ismerős, szívemnek kedves-leány hang szólított meg váratlanul:

-Ne tedd!

-Ne tedd, -mondta a hang halkan és szelíden, és azzal, hogy szólt hozzám visszahozta számomra a rég letűnt világot, azt, amelyről azt hittem, hogy már nem létezik.

A mocsokban hemperegve belém sajdult, hogy talán mégsem szűnt meg, mégsem tűnt el örökre, valahol nagyon messze, valahol nagyon távol meg van még, s talán egyszer eljuthatok újra határaira.

- Ne tedd! - hallottam halkan és mégis kristálytisztán a hangot, s fogaimat összeszorítva kúsztam tovább, amíg az őrvezető meg nem engedte, hogy felálljak, s nyolcszáz ember gúnyos röhögése közepette beálljak a sorba, az őrszázadba kijelölt katonák közé.

Csak a jó ég tudja, mennyi ideig tartott a hercehurca a laktanya-udvaron, végül századonként elvonultatták az embereket a fürdőbe, meztelenre vetkőztünk és lezuhanyoztunk. Fürdés után kifele menet az ajtónál előre kellett hajolni, -bokafogás- ordította valaki, s egy sör-hasú ezüstcsillagos szolgálatvezető hátulról félmaréknyi fehér port vágott a tököm alá: katona lettem.

A beöltözés a következőképpen zajlott:
A kövér, harcsabajszú őrmester, mert hát hamarosan kitudódott, hogy ezt a rendfokozatot viseli, két ördögi segítőtársával egy hosszú asztal mögött állt, mögöttük polcok sorakoztak, telizsúfolva fakó-zöld zubbonyokkal, nadrágokkal és különböző más felszerelési tárgyakkal.
No már most, amikor betolongtunk a terembe, ezek hárman elkezdték az asztal mögül a fejünkhöz vagdosni a cuccokat, s iszonyatosan ordítoztak közben, mint a pokol ördögei: mozogjon katona, gyerünk már a tetű kopasz mindenségét a világnak, miért nincs már kész, egy percet adok, - és így tovább.
Kapdostuk szaporán a levegőben szálldosó ruhadarabokat, derékszíjakat és csizmákat, s valahogy, úgy ahogy sikerült, felöltöztünk. Az eredmény siralmas volt, mondhatni tragikomikus.
A mellettem álló égimeszelőnek a nadrág a lábszára közepéig ért, zubbonya ujja a könyökénél végződött, a sapkája viszont az orráig esett be a fejébe, egy kövér gyerek nem tudta összegombolni elöl a köpenyét, voltak, akik felemás bakancsban parádéztak, s az egyik srácnak csak a fél lábára jutott csizma. Végignéztünk egymáson, és röhögni kezdtünk. Én sem jártam jobban a többieknél, a negyvenes lábamra egy negyvenötös csizmát kaptam, s a nadrágomat a hónom alatt kellett összefognom, mint ama legendás Kapitánynak, aki a monszun tombolásában, málnaszőrt ivott, és kavarta. P. Howard-i volt a társaság valóban, nem lehetett nem röhögni magunkon. Röhögtünk is, teli szájjal, amíg egy iszonyatos ordítás belénk nem fagyasztotta a,......bocsánat, majd kimondtam , hogy mit.

-Elöljáró! Vigyázz!

Az arany váll-lapos lépett be, én ezt a laktanya parancsnokának néztem, később kiderült, hogy tényleg az volt. Néma utálkozással nézett ránk, amin nem lehetett csodálkozni, egy csapatnyi, sápadt, fáradtságtól gyűrött arcú, pörsenéses, bibircsókos kamaszt látott maga előtt szedett-vedett szerelésben, többé már nem civilek, de még nem is katonák. Szó, ami szó elég hányingert keltő látványt nyújthattunk.
A tiszt, ezredes volt, hosszú ujjával ránk mutatva hármunkat kiszólított: - maga, maga és maga ott, lépjenek ki!
Az égimeszelő, a kövér és én voltam a kiemelt. Peckesnek hitt lépésekkel előre masíroztunk az asztalhoz, ahol az ezredes állt.

-Hátra arc vezényelte,- s mi megfordultunk, szembe a többiekkel.

-Elrettentő példaként nézzék meg ezt a három jómadarat - recsegte. - maguk azt hiszik, hogy a cirkuszban vannak? Azt a rézfánfütyülős akármijét neki! Öt percet adok, hogy úgy nézzen itt ki mindenki, mintha katonák lennének, de ha csak egy tized másodperccel túllépik az öt percet, szégyenszemre maguk lesznek az újonc zászlóaljból az elsők, akiket lebüntetek! Elkezdeni!

Nem részletezem a következő öt perc zűrzavarát, elég annyi, hogy kétségbeesetten, veszekedve, verekedve cserélgettük egymás között a ruhadarabokat, nem sok sikerrel. Hogy csak a magam példájánál maradjak: a 45-ös lábbeli helyett sikerült szereznem a lábamra egy 39-est, ez persze kicsi volt, ám közben, egy óvatlan pillanatban valaki elcsaklizta a jó, méretes köpenyemet, s így végül be kellett érnem azzal, ami megmaradt, ami viszont a földig ért, de legalább eltakarta különböző méretű surranóimat.
A beöltözéssel elkészülvén, az épület előtti térségen kettes oszlopba fejlődtünk és az őrvezető pattogó vezénylése mellett átvonultunk az udvaron egy földszintes, lapos épület elé, amelyről kiderült, hogy lakóhelyünkül fog szolgálni. A körlet előtt, -mert így kellett hívni, -bálából rakott szalmakazal, sodronyos vaságyak, és zsákvászonból készült, durva szövésű matracok álltak halomban.
Ládámat a földre helyezve, nekiláttam én is, a szalmazsákok tömésének, a vaságyak hurcolásának és a többi szívet-lelket melengető mulattságnak. Vacsorára babgulyást kaptunk, forró volt jól esett. Álomtalan álomban aludtam reggelig. Hajnalban falakat rengető üvöltözésre ébredtem: -jó reggelt elvtársak, ébresztő föl, az épület előtt kettes oszlopban, hang nélkül, félmeztelenül sorakozó!
A ,,jó reggelt elvtársak,, ébresztővel vette kezdetét az én -,,hosszú menetelésem,,- ami bizonyos értelemben a mai napig tart.

A bevonulást követő napokban, hetekben bizony sokszor repült be a gólya a körletbe. Ez úgy történik, hogy amíg mondjuk az újonc század a vigyázz-menetet vágja az alakuló téren, vagy a rohampályán jeleskedik, a század-ügyeletes és a naposok , ezek természetesen öregkatonák, felborogatják a kopaszok ágyait , szekrényeit, kiszórják cuccaikat, beleértve a fogkeféket és a pipere-cikkeket is a körlet közepére. A század holt-fáradtan megérkezik, elhűlve nézünk körül, mi volt itt, bombatámadás, nem, dehogy, csak a gólya repült be, mert az olyan, hogy berepül, ha nincs más dolga.

-Öt perc múlva körletszemle!- hangzik a parancs, -gyerünk emberek, bukjanak rá a fókára, s mi legott nekiesünk a rendcsinálásnak, ami persze nemhogy öt, de tíz perc alatt sem sikerülhet, ám ebből nincs gond, csak a gólya repül be újra.
A szalmazsáknak -,,sarkosnak,,- kellett lenni, nyálaztuk, rágtuk, hogy a derékszög létrejöjjön, s meg is álljon, a törölközőket háromszögbe hajtva előírás szerint az ágyra tettük, ügyelve arra, hogy ,,elvágólag,, álljanak. Ha nem volt eléggé -,,sarkos,,- az ágy, vagy nem álltak kellőképpen -,,elvágólag,,- a törülközők, a szekrények, és a csizmák az ágyak alatt, jött a gólya, s nem volt rest, berepült a beste madara.
A lassan pergő hétköznapokon alaki és harcászati gyakorlatokkal múlattuk az időt: menetelés, fordulások helyben, és menetben, vigyázz-menet és a többi. A vigyázz-menetet bizonyos fokig még élveztem is, és azt hiszem ezzel a többiek is így voltak.
Kettes oszlopban a század, vállunkon a fegyver, oldalunkon a gázálarc, a tölténytáska, a kulacs és a gyalogsági ásó, kanál a térd alatti oldalzsebben, a bal láb nyújtva felemelkedik, majd döngve a betonra csattan, ezt követi a jobb, dübörögve verjük, -bassza oda katona! -Itt most már nem egy csapat trehány civil bóklászik, katonák vagyunk, lépteink alatt döng a föld, feszes, erőt sugároz. Menetel a század, szárnyal a nóta.


,,A laktanya udvarán,
a század már együtt áll,
hullik a piros rózsa.
De sok csinos barna lány
A kapuba vár reánk,
Búcsúzik utoljára"

Minden stimmel, csak a rózsa nem akar hullani az Istennek sem, helyette hull a hó, s mire bevonulunk ebédhez, úgy nézünk ki, mint a hóemberek, és amikor a csizmát lehúzzuk este, hólyagos a láb, véres a kapca, de mese nincs másnap újra verni kell. Verem is, ahogy csak bírom, akkora dühvel, hogy az angyalok az égben ijedten bújnak a bárányfelhők habos fodrai mögé, s ahogy verem, mintha a lelkemből verném ki mindazt ami eddig voltam magamnak, az önhitt civil ficsúrt, aki azt hitte ő érte van ez a világ teremtve, és körülötte forog. Bámulják a kiscsajok az izmait a strandon, és vele, egyes-egyedül csak vele akarnak rázni a bulin, s amikor odaszól nyeglén a haveroknak, -csá kölkök, osszátok szét, akkor ő a KIRÁLY.

Hamar leesett a tantusz, hogy nem vagyok én itt semmi, csak egy szar kopasz. S mit tesz szar kopasznak lenni? Azt, hogy kapcarongy vagy, vécékefe. Rád ordít egy csontcsillagos, -fusson fel ezzel a géppuskával, harcos, és nézze meg fenn vagyok e azon a dombon? Tisztelegsz: értettem, kérek engedélyt a parancsot teljesíteni! Ennyi vagy, fikarcnyival sem több!

Miskolcon, az őrszázadban jaj volt azoknak akik érettségiztek. A szolgálatvezető őrmester már az első nap felsorakoztatta a századot és megkérdezte melyikünknek van érettségije. Hárman jelentkeztünk, kiléptetett mindhármunkat.

-Hozzák ide a fogkeféjüket, -parancsolta. -Mától maguk pucolják a vécét. A saját fogkeféjükkel, de ragyogjon ám, mint a seggem partja, megértették?!

A hang nem szólalt meg többé, nem volt szükség a segítségére, nem akartam már senkit megverni, az őrvezetőt se, az emberemet, pedig ő napról napra újabb kínzásokat eszelt ki. Ha valakinek takarodó után még a csizmáját kellett kefélni, az a szar kopasz biztos, hogy én voltam, és amikor vasárnap este a század a kultúrteremben az "Angyal" kalandjait nézte a tévén, egyvalaki, teljes menetfelszerelésben lapos-kúszott a folyosón, s az a valaki is én voltam. A napok és a hetek iszonyatos lassúsággal vánszorogtak tova, egy-egy nap, éveket jelentett. Fásult közönnyel vettem tudomásul az új világot, ami körbevett, kívülről szemléltem magamat, egyszerre undorított és mulattatott az, az alak, akivé lettem, fakó-zöld- gyakorlóruhás, sápadt, sovány újonc, akinek a kezéhez hozzánőtt a felmosórongy és reggeltől estélig mossa, mossa a folyosót, mint Ágnes asszony a véres leplet.

/Folytatása következik/



Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Regisztrált:
2006-06-11
Összes értékelés:
707
Időpont: 2007-06-26 19:23:12

Tragikomikus! Tényleg nem tudom, sírjak-e vagy röhögjek... A nagybácsim mesélt hasonló katonasztorikat, szent borzadállyal. Mindenesetre a világ legértelmetlenebb dolga lehetett a sorkatonaság...
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2007-06-25 17:40:29

Köszönöm, matyi, hohy elolvastad. Ez egy kitalált történet, én nem írok önéletrajzot. Kicsit túlteng a fantáziám. Persze voltam katona és élményeimet felhasználom a történetekben. Utólag visszagondolva azt hiszem bárki irigyelhet, aki nem volt katona, az ilyen emlékek meghatározóak. Olyasmi, mint pl egy olstálykirándulás, amelyiken eltéved a társaság, kitör a vihar, belezuhannak a szakadékba és a rablók kifostják őket. Az ilyesmire szívesen emlékezik vissza később az ember, mert: KALAND!!!
Köszönöm mégegyszer és örülök, hogy tetszett!!!
Szia: én
Alkotó
Regisztrált:
2007-01-26
Összes értékelés:
233
Időpont: 2007-06-25 16:56:57

Ha másért nem, az emlékek miatt érdemes volt katonának lenned. Bár nem irigyellek a veled történtek miatt, élvezettel olvastam soraidat. Kösz az élményt.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) A hősök őse az ősök hőse című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Ugrándozó című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Ugrándozó című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 2. című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Félelem címmel a várólistára

oroszlán bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)