HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 18

Tagok összesen: 1886

Írás összesen: 49107

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-11-18 17:49:15

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: MimózaFeltöltés dátuma: 2007-06-24

Táncmagány

A busz hátsó felében ült, az ablak mellett. Fáradtan meredt kifelé. Haja kontyba fogva, kissé ziláltan állt, de ez nemhogy elrontotta arcának angyali szépségét, hanem még gyönyörűbbé tette. Fehér ruháján átsejlettek törékeny alakjának körvonalai.
Érezte, hogy lassul a busz, az út menti fák egyre lassabban tünedeztek el mellette, majd egészen lelassult, és megállt. A puszta közepén levő megállóban egy fiú szállt fel, és bár alig volt valaki a buszon, a lány mellé vágódott le, és odaköszönt neki.
- Hello, szépség!
A lány továbbra is kifelé bámult, nem válaszolt a fiú kihívására.
- Köszöntem. Nem hallod? - kérdezte kis várakozás után, most már indulatosabban. A lány megint csak nem reagált, és ez végképp feldühítette a fiút.
Megragadta a vékony karokat, magához fordította a lányt, és eltorzult arccal kiabált hozzá:
- Ha kérdezlek, válaszolsz! Érted?! - üvöltötte, a most már felé forduló, de közönyös arcba - Mondj már valamit!
Mikor most sem kapott választ, felállt, és dühödten a jelzőre csapott, hogy a következő megállónál leszálljon. Mielőtt kinyílt volna az ajtó, még hátrafordult, és gyáva dühében odaüvöltött a nyugodt arcú lánynak: - Picsa!
Egy idős hölgy végre beleavatkozott:
- Hát nem látod, hogy nem hall az a szegény lány? Szégyellhetnéd magad!
A fiú - egy darabig úgy látszott - tétovázott, hogy megüsse-e az öregasszonyt. Végül úgy döntött, hogy jobb lesz, ha eltűnik. Gyorsan leszállt a buszról.
A lány pedig szokott közönyével fordult el a szánakozó tekintetek elől.

A barátja ismerte annyira, hogy tudta, Balázsra semmi sem hat ösztönzőbben, mintha a kíváncsiságát keltik fel. Éppen ezért határozott úgy, hogy nem tár fel semmilyen részletet, és épphogy csak annyit mondott, hogy a harangozó utcai régi botanikus házban valami nagyon érdekes dolgot láthat délutánonként.
A fiú eleinte bosszankodott rajta, hogy miért nem tudhat meg részleteket. Aztán beletörődött, és úgy döntött, hogy ellátogat a Harangozó utcába. De mivel a büszkeségét nem tudta elnyomni a kíváncsiság sem, csak a harmadik napon kereste fel az elhagyatott házat.
A nagy fakapu a ház falával egy vonalban volt, és résnyire nyitva hagyták. Nem volt tilos bejárni ide, de senki sem ápolta az egykor egzotikus növényekkel teli kertet, ezért a dzsungel-zöld térből alig maradt valami, csak néhány szívós cserje tartotta magát. Másutt pedig a hiányzó cserepek helyén beszivárgó esővíz öntözte a növényeket.
Az első benyomás kissé nyomasztóan hatott Balázsra, de elhatározta, hogy körülnéz, ha már eljött. A bejárattal szemközti fémlépcső felé indult, az emeletre, ahol üvegházak voltak elkülönítve. Itt meglepően ápoltnak tűntek a szobák, és nem volt olyan kihalt a növényzet, mint egy szinttel lejjebb. De máskülönben itt sem volt semmi különös, amire számított.
Mikor végigjárt minden külön üvegezett részt, bosszankodva elindult visszafelé, azzal a biztos tudattal, hogy átvágták. A felső szint hátsó részében szintén vezetett lefelé egy lépcső, és Balázs úgy döntött, hogy inkább ott megy le.
Mikor az alsó szintre ért, a lépcső nem ért véget, és a korlát sem szakadt meg, hogy el tudjon menni. Épp át akart bújni alatta, mikor halk zene ütötte meg a fülét. Lentről jött. Kíváncsian indult tovább, lefelé.
A pince mélyebben volt, mint ahogy számított rá, és akkora területű volt, mint a másik két szint. Leghátul fény terült szét, és hangosabb volt a zene is. A fiú most már végképp nem értette, ki jön le zenét hallgatni ide. Ahogy közeledett a fény felé, egyre inkább a meggyőződése lett, hogy valaki bulit rendezett, mert annyira hangosan szólt a zene, hogy a néhol üvegből álló falak berezegtek. Arra gondolt, hogy a jövő kedden levő születésnapját ünneplik meg előre, és egészen izgatott lett.
Széles mosoly terült el az arcán, de hamarosan lehervadt, mert mikor közel ért, látta, hogy nemhogy nem neki rendezték, de még buli sem volt. Egyetlen egy ember volt a kis szobában, ami a földtől egy méterre üvegből volt, de csak a fiúval szemközti oldala.
A hang itt már-már elviselhetetlen volt, olyan dobhártyaszaggatóan szólt. Balázs értetlenül nézte a halványsárga ruhában táncoló törékeny lányt. Szeme csukva volt, egész teste hullámzott, keze pedig kecsesen követte a mozgását. Annyira természetes és mégis különleges volt, hogy a fiú döbbenten figyelte, és egészen beleszédült. Magával ragadta a látvány, és a tüdejében lüktető zene.
Aztán csend lett. A levegőben még érezni lehetett a vibrálást, a fül még nem szokott hozzá a némasághoz, az apróbb neszeket meg sem hallotta volna. A táncos a térdére rogyott, és még mindig lehunyt szemmel, kimerülten szuszogott. Balázs nézte őt, és megremegett. Nem értette, honnan az az erő, amely a lányból árad. Hátrálni kezdett, mert nem szerette volna, hogy észrevegyék.
A lány lassan kinyitotta a szemét, de tekintete homályos volt, mintha még nem eszmélt volna rá a környezetére. Kipillantott az üvegfalon, egyenesen Balázsra, de semmi jel sem utalt arra, hogy észrevette volna. Kint nem világította meg fény a fiú alakját, így rejtve maradhatott.
Egészen addig hátrált, amíg a felvezető lépcsőhöz nem ért, és abban meg nem botlott. Nagy csörömpöléssel esett hanyatt, a fémlépcsők sokáig zengtek még, miután felszaladt rajtuk.
A lány lassan feleszmélt, és érdeklődve nézett a feljáró felé, amit teljes sötétség fedett el.

A Harangozó utca szűk volt, a házsorok között éppen csak annyi hely volt, hogy két biciklis elférjen egymás mellett, ha összetalálkoznak. Néhol padok álltak a házak tövében, ide ültek ki délután a nyugdíjasok beszélgetni és kimenekülni a lakás hőségéből.
Balázs az egykori botanikus házzal szemben ült, és feszült arckifejezéssel várt. A lány hamarosan kilépett az ajtón, kezében egy kicsi vászontáskával. A balettcipője lógott ki belőle. Egy nyugodt oldalpillantással szemügyre vette a fiút, aztán továbblépegetett.
- Várj egy kicsit! - szólt utána Balázs, és mikor a lány ügyet sem vetve rá továbbment, bosszankodva utánaszaladt.
- Várj már! - kiáltotta a háta mögül. Erre megtorpant, és kíváncsian visszafordult, de nem szólalt meg.
- Ne haragudj, hogy zavarlak, csak...azt hiszem, jobb, ha elmondom, hogy láttalak lent táncolni. Nagyon...tehetséges vagy. Nehogy azt hidd, hogy leskelődök utánad, véletlenül találtalak meg, és arra gondoltam, jobb ha tudod. Nem is ezt akartam mondani. Ne haragudj, tényleg. De esetleg...eljöhetnék megnézni még egyszer?
Miközben beszélt, a lány egyszer sem nézett a szemébe, végig a száját figyelte. Arcán eleinte ijedtség tükröződött, majd elpirult, és mikor Balázs befejezte, lehajtotta a fejét, és félénken nemet intett.
- Értem, akkor remélem nem haragszol. Nem zavarlak többet, de igazán gyönyörűen táncolsz. Ne hagyd abba! - tette hozzá, és csalódottan elindult az ellenkező irányba. Hirtelen a lány hűvös kezét érezte a vállán. Visszafordult, és értetlenül figyelte, amint a lány széles kézmozdulatokkal mutogat. Rádöbbent, hogy jelbeszéddel próbálja megértetni magát.
- Nem értem - mondta Balázs, és egészen elszomorodott. Hirtelen egy kicsi tégladarabot vett a kezébe, majd a lányéba tette, és artikulálva mondta:
- A nevedet. Írd le a nevedet!
A lány nem mozdult.
- Holnap itt leszek! - mondta bíztatóan Balázs.
Erre leguggoltak mindketten, és a porban szép kerek betűkkel lassan kibontakozott egy név a tégladarab nyomán: ALINA.

Másnap délután a pincébe vezető lépcsőket ugyanolyan határozottan tette meg a teljes sötétségben, mint mindig. A leghátsó szobába érve felkapcsolta a villanyt, és áthúzta a cipőjét. A régi lemezlejátszóhoz ment, és elindította. Elgondolkodva állt előtte. Hirtelen megfordult, lekapcsolta a villanyt, és csak aztán hangosította fel a zenét, amennyire lehetséges volt.
Megérezte az ismerős lüktetést. Egész mellkasát átjárta, és bár nem hallott semmit, vak füle átengedte a levegő rezgését a fejébe, és mintha egy különös gép lenne, a ritmust önként átalakította a testet mozgató megtagadhatatlan paranccsá. Boldogan adta át magát neki, de ezúttal nem teljesen őszintén.
Folyton az motoszkált benne, hogy hiába kapcsolta le a villanyt, a fiú lehet, hogy itt van, és figyeli. Nem bízott az ígéretében. Ez az érzés mégsem volt kellemetlen. Talán nem ismerte volna be magának sem, de boldogan játszott el a gondolattal, hogy ő is itt lehet. Figyelte a saját mozdulatait, ma "kifelé" táncolt, nem magának. Dühösen vette észre, hogy épp ezért nem is megy olyan jól. Erőltetett volt, és nem tudta követni a lüktetést. Felkapcsolta a villanyt, és lehalkította a zenét, ezáltal megszűntette önmaga számára.
A földre ült, és lihegve, homlokráncolva nézett ki az üvegen. Nem volt kint senki. Haragudott magára, amiért büszkeségét és függetlenségét - amelyet olyan nehezen tudott éltetni a sok szánakozás és néha gúnyolódás ellenére - most feladta egy ostoba fiú miatt, akiről semmit sem tud, és nem is tetszik neki. Nem ismerte volna be, hogy valami nagyon megfogta benne. Kételyek között indult vissza a nyári napfénybe, ma korábban a megszokottnál.

Balázs már ott ült a padon, és önfeledt mosoly sugárzott fel az arcán, mikor megpillantotta Alinát. A lány is mosolygott, bár kissé hűvösen. Kisétáltak az utcából, és a Főtérre értek ki. Alig volt pár növény, szürke, csupa beton nagyvárosi tér volt. Egy padra telepedtek, és Balázs rögtön a lány szépségébe merült, és közben lázasan kutatott a zsebeiben.
Alina figyelte őt. Egy kis könyvet húzott elő. Rögtön felismerte. Egy jelbeszédet magyarázó könyv volt, tele hibákkal. Szinte használhatatlan volt, de azért értékelte a fiú lelkességét. Beszélgetni kezdtek, ahogy tudtak. Egészen könnyen ment, úgy tűnt, hamar összehangolódtak. Jókedvük volt, néhányszor nevettek is, olyan jóízűen, ahogyan egyikükkel sem esett meg régóta.
Egyszer csak elhallgattak. Balázs kérlelni kezdte a lányt, hogy mondjon egy szót, mert hallani szeretné a hangját. Alina dühösen nézett fel, és sértetten méregette a fiút. Tudta, hogy nevetségessé válna. Nem egyszer járt már így. Nem tudta kiejteni a szavakat, mert nem halotta, hogy mit mond. Néha egészen mást mondott, mint amit szeretett volna. Erre sohasem tudták megtanítani.
A fiú látta a dühöt, de nem vette tudomásul, és tovább kérlelte.
- Csak egy szót! Kérlek, miért nem teszed meg? - mondta mosolyogva. Ez végképp felingerelte a lányt. Tudta, hogy vagy itt hagyja a fiút ezért a kis szemtelenségért, vagy örökre vele marad, és felad mindent, amit eddig keserves erőfeszítéssel kivívott.
A korábbi ismeretségeire gondolt. Másokat sosem érdekelt, hogy mit szeretne mondani. Elég volt nekik, hogy le tudja olvasni a szájukról az ő szavaikat. És most itt volt Balázs, aki őszintén érdeklődött iránta. Ez végképp megijesztette, és félelemmel töltötte el.
Bizalmatlan volt a világgal szemben, mert nem ismerhette annyira, mint az, akinek minden érzékszerve ép. Viszont épp ezért mögé látott. Megérzett olyan dolgokat, amiket más nem foghatott fel. És ez túl nagy ajándék volt ahhoz, hogy megossza mással, vagy hogy majd évek múltán elnyomja ezt a képességét a nyugalom, és a biztonság, amit a fiú mellett érezhetett volna.
Felállt, most már nyugodt arccal. A fiú is követte, de Alina tiltón maga elé tartotta a kezét. Így álltak egy darabig. A nap elment, szürke felhők takarták el. Apró, meleg esőcseppeket kezdtek könnyezni. A legelső, amely aláhullott, Alina arcát érte. Ő pedig leengedte a kezét, és messzire hátrált. Mikor a fiú tett egy lépést, elszaladt.
Sokáig látszott vékony kis alakja, a sárga szoknya eszeveszetten libegett utána. Balázs megértett valamit abból, ami a lányban ment végbe. Egészen addig állt ott, a pad mellett, lemerevedve, amíg sokára, késő délután el nem állt az eső.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Regisztrált:
2007-04-10
Összes értékelés:
467
Időpont: 2007-06-29 22:34:32

Szépen megfogalmazott történet. A cím olyan "fura" - örülök, hogy nem tartott túl sokáig távol az írásodtól. Én is gratulálok:

Kuvik
Alkotó
Regisztrált:
2006-06-11
Összes értékelés:
700
Időpont: 2007-06-26 18:59:57

Nagyon szépen, szinte belülről mutatod be a fogyatékosok világát, érzéseit. Picit talán túlmagyaráztad, mégis megfogott a történet. Gratula! :)

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

eferesz bejegyzést írt a(z) Szívek temetője című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Szél hátán fellegek című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Rózsalakodalom című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Óh világ, ébredj! című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Semmi című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) éghető anyag című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Semmi című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Lesz-boszi című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Semmi című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit alkotást töltött fel penészírtó címmel a várólistára

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Elmúlás című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Elmúlás című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) éghető anyag című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) éghető anyag című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Hang-jegyes című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)