Éjben csillogó szemed fénye érint,
villámok villannak és mégsem félek,
mellettem állsz, szívemből tűzként vért szít,
pezsdülve dalol lelkem, mert éltet lényed,
s mert arcod csodaszép napként ragyog,
minden pillanatért halk imát dúdolok,
szárnyakat kap magányom, hisz itt vagyok;
csak te szólsz, csak te élsz, nincsenek démonok;
s mert az elmúlt perc alkonyba tart,
követ téged, lélegzet után kapva,
most szívem végtelen magányba hajt,
mert vörös halált halt az öröm napja.

Vérzik bíbor virágok közt szálló lelkem,
mert távol ő, kit mindenhol kerestem.