Az élet olyan szép.. - mondják sokan - De valóban olyan szép?
Az ember tele reménnyel, hittel, bizakodó és roppant naív. Amíg ez így van az élet felhőtlen és valóban mondhatni : szép.
...Aztán jön az első pofon, amikor rádöbbensz, amiben addig hittél: nem, hogy nem volt igaz, nem is létezett.
Kitárulkozik előtted egy olyan ajtó, aminek létezéséről korábban fogalmad sem volt s most előtte állsz, nem tudod elképzelni sem mi lehet a másik oldalon, de nincs választásod.... BE KELL LÉPNED!
Ahogy átérsz a fehér fény megfoszt minden józanságodtól és taszít előre a kietlenbe, de valójában lépésről lépésre érzed, hogy erősödsz és nincs mi megállíthat mert egy valamid maradt, amit nem vehet el tőled senki: a reményteli szíved.
Valahol azt olvastam, hogy a szív olyan mint egy fa. Egy dús lombozatú fa, de amint a fának letörik egy ágát az elkezdi hullatni a levelét, mint ahogy a megtört szív elkezdi veszíteni reményét. Az idő múlásával a levelek egyenként szállingóznak alá így a reménycseppek is potyognak a szívből megszabadítva a fájdalomtól. Vajon a csupasz "fa" még nevezhető fának? Hisz minden fa-jellegét elvesztette. Akkor jogosan merül fel a következő kérdés az ürességtől kongó szív nevezhető - e reményteli szívnek? Mert hát belőle is kiszállt valami, ami éltette azelőtt.
A válasz igen:
Bár ahogyan a fa sosem lesz teljes hisz ágavesztett, az új hajtások ellenére a törés nyoma örökre ottmarad így a szív is szerethet újra de sosem fejelt, amit elvettek tőle, pótolni nem lehet.
A fent említett dolgok miatt az ember átértékeli a világot. Minden apró dolgot mit korábban észre sem vett most csodának tart legyen az akár egy kósza felhő az égen vagy egy levegőbe dobott kislány mosolya, kit apukája óvó karja igyekszik mihamarabb újra közrezárni vagy egy padon ücsörgő idős néni és bácsi, akik mit sem tőrödnek az idő elszaladt felettük nyomot hagyva bőrükön, de kezeik még ifjúkorukban összefonódott és megfogadták nem eresztik el bármi is történjen.
Bár az én ágaim is letörték s talán már csak egy reménylevél csüng a fán, ami kitartóan ellen áll a viharos szél cirógatásának, de lassan ő is megadni látszik magát, de ha ilyet látok még is szépnek találom az életet. Hogy miért?
Mert szüntelenül remélek......