HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 12

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47188

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2007-07-22

HB kalandjai: Apácák

VI. APÁCÁK

Azon a napon a kezdőket a Kolotuwkira vittem föl. A felső végén elkeskenyedő, U alakú völgyet, ami a magasba törő, sziklás ormok tövéig nyúlik fel, Kuzsnyicéből indulva 2-3 kilométeres gyaloglással lehetett elérni, az út öreg fenyő-erdőben kaptat fel a hegyre. Átkeltünk a patakon átívelő rozoga fahídon. A fák közé érve megnyújtottam lépteimet, a csoport mögöttem leszakadt. Nem nyugtalankodtam miattuk, eltévedni azon a szakaszon nem lehetett, embereim egyébként is jól ismerték a terepet.
Egyre-másra hagytam el a szálingózó csoportokat, magyarok, németek, csehek vonszolták magukat felfelé, nyögve és izzadva súlyos terhek alatt, sílécek a vállon, hátitáskában a sícipő és egyéb úti-holmi: termoszok, kulacsok, szendvics, tartalék pulóver. Apácákat értem utol, némán, lehajtott fejjel feszültek neki az emelkedőnek. Elhaladva mellettük, így köszöntem: laudetur Jesus Kristus, és az egyik idős nővér visszaköszönt: inaeternum amen. Továbbsiettem, elhagytam őket. Az ösvény kiszélesedett, tágas folyosóban szaporáztam előre. Izzadtam, pedig fagyos szél vágtatott végig a völgyön. Jobb voltam mindenkinél, igen, ez megmaradt a múltból, olyan volt, mint valami kényes, becses örökség, cifra, semmit nem érő holmi: se felfele, se lefele nem előzhetett meg soha senki!
Léptek surrogása hallatszott mögülem, jó-ideje figyeltem már őket. Megigazítottam a léceket a vállamon, és hátrasandítottam. Ki az a halandó, gyarló földi féreg, aki ugyanúgy bírja a hegymászást, mint én?!
Egy fiatal lányt láttam apácaruhában, talán tizennyolc, ha lehetett. Kivált rendtársai csapatából, sietős léptekkel haladt, arca piros volt a széltől és az erős gyaloglástól. Talán őt is a sportteljesítmény hívságos evilági ideái ragadták meg. Csökkentettem az iramon, engedtem, hogy felzárkózzon. Miért tettem? Meg nem tudnám mondani. Az embernek vannak néha megmagyarázhatatlan, gázos intuíciói. Mostani eszemmel azt gondolom, helytelenül cselekedtem, az ember utólag persze mindig okos. Ha akkor beleerősítek és hátam mögött hagyom, ma nyugodtabbak lennének az álmaim, nem kísértene egy kedves arc, egy mosolygó szempár, egy légiesen finom nőalak.
Mellém ért, rám kapta tekintetét, majd ismét az utat kezdte figyelni a lába előtt. Engem, mintha villám csapott volna meg attól az odavetett pillantástól! Egymás mellett haladtunk, három, négy méter volt köztünk a távolság. A rendtársak elmaradtak a kanyar mögött. Megszólítottam. Mondom: nem voltam egészen a józan eszemnél. -Dobzse ráno!
Magyarul válaszolt, csodák csodájára magyar volt!
-Jó reggelt.
Egy ideig egyikőnk sem szólt. Mentünk, ropogott az éjszaka esett, bokáig érő friss hó a talpunk alatt.
Egyszer csak,- megmagyarázni a dolgot, hogyan történt nem tudom, -hiszen hát ki tudja, mi, hogyan és miért történik ebben a világban, beszélgetni kezdtünk. Semmiségekről, csupa lényegtelen dologról. Nagyon hideg van, sok hó hullik mostanában, túl erős a szél, talán később lecsendesedik. Megkérdeztem, hogy került ide, erre az eldugott helyre, valamit válaszolt, elütötte a kérdést: "hosszú sora van annak", s én nem akartam erőltetni. Később a könyvekre terelődött a szó, kiderült nagyon szeret olvasni. Innentől kezdve maga volt a bűbáj, úgy merült bele az irodalmi témákba, úgy ficánkolt bennük, mint delfin a déltengeri habokban. Élénk beszélgetés zajlott közöttünk, az apácalány nagyokat nevetett egynémely fejtegetésemen, melyekben /én, műkedvelő, agyafúrt együgyű/ írókat és műveiket parodizáltam.

A rendház, ahova igyekezett, komor, fekete erőd, a kolejka drótkötélpályája alatt fekszik, megközelíthetetlen vadonságban. De sokszor láttam a himbálózó kabinból téglalap alakú sötét tömbjét lenn a völgy mélyén az elmúlt években! Eltűnődtem néha ilyenkor, vajon milyen lehet az élet e szörnyű falakon belül? A fantáziám elragadott. Megpróbáltam elképzelni az apácák mindennapjait. Reggel felébrednek, imádkoznak, kimennek a mosdóba és a hosszú kővályúknál, jéghideg vízben megmosdanak. A vizet a patakból hordókban hozza fel az öszvérfogat. Kitakarítják fűtetlen cellájukat, fát hasogatnak az udvaron, majd a kápolnába sietnek, s délig zsoltárokat énekelnek. Mise, ebéd, ebéd után csendes ájtatosság. Délután 2-től négyig a rendtartás szerint szabadfoglalkozás, a nővérek olvasgatnak, ájtatos beszélgetéseket folytatnak egymással, vagy kimennek sétálni a behavazott udvarra. Fél öttől szentségimádás, aztán újra házimunka: krumplit kell pucolni a konyhán, meg kell reparálni az ólak kerítését, be ne járjon a róka, kire, mi jut. 7 órakor nagymise, majd vacsora. Vacsorától lefekvésig szent énekeket énekelnek.

-Vajon lehetséges-e bűnbeesni ezen a szent helyen, -töprengtem kajánul, idétlen, égetésre érett bogumil módjára. -Valószínűleg vétkeznek ők is, hiszen ők is csak emberek, még ha jó úton járnak is, oda tartanak, ahová én soha el nem juthatok. Nekik is lehetnek hibáik: apró emberi gyarlóságok, lustaság, féltékenység, káröröm, torkosság. De hát ezek nem bűnök. A falakon belül csak bocsánatos bűnöket lehet elkövetni, -véltem- -halálos bűnöket nem! --Mi, idekinn a Komáromival masszívan gyűlölhetjük egymást, / meg is tesszük, s ez sajnos kőkeményen halálos/, én őt az ő bunkóságáért, ő engem az én bunkóságomért, a szentéletű kedves nővérek odabenn nem engedhetnek meg maguknak ilyen luxust !
Így tusakodtam, míg a kabin délceg fenyők csúcsát súrolva tovalibbent.
-Ha az egyik nővér akár csak egy rosszalló pillantással megbántja testvérkéjét, a másikban már bocsánatot kér tőle, a harmadikban pedig szalad és meggyónja. Közel van Isten, és Isten földi helytartója.

-Az imádságos nappalok után azonban sóvárgó éjszakák jönnek, -jutott eszembe egy másik nap. -Vajon nem kísérti-e meg őket a test ördöge, álnok kígyó, éjnek idején lopakodva a cellák kőlapjain, bebújva a durva szövésű takarók alá?
A monostor udvaron csupa fiatal nő nyüzsgött, felnéztek, amikor elszállt felettük a kabin, láttam az ovális szláv arcokat, apró cipellőket láttam topogni a hóban. Vajon nem képzelegnek-e ezek a lányok elalvás előtt, imáikat letudván férfitestekről, fülledt, forró éjszakákról?
Ha mégis, akkor pokol küszöbe a zárda! Csókokról álmodozni, megbánni, meggyónni, elfogadni a feloldozást és Krisztus testét, s aztán a következő éjjelen újra szeretkezni képzelet-szülte szeretőkkel, éveken, évtizedeken keresztül, míg a megváltó vénség ki nem öli belőlük a test parázna, vétkezésre serkentő nedveit!

Bal kéz felől ormótlan fekete szikla tűnt fel, amit én stílusosan, imént körvonalazott gondolataimmal egybevágóan, de legalább is azokkal kétségbeejtő módón harmonizálva már korábban "Ördög ujjának" neveztem el. Havat taposva elértük az "Ördög ujját" Az "Ördög ujja" csavarodott görbe csücske a monostor irányába mutatott. A lány megállt, megtörölte arcát. Nézett rám fénylő szemekkel.
-Itt most elválnak útjaink. Én balra megyek.
-Balra, -csodálkoztam. -De hát arra nincs is út!
-Van, -mosolygott szelíden. -Istennek mindenfelé vannak útjai. Betemette a frissen esett hó, de én tudom, merre kell mennem.

Álltunk egymással szemben. Tökre gáz volt. Tudtam, ha most eleresztem, soha nem látom többé. Agyam, mint a motolla pörgött. Mit mondjak neki, amivel visszatarthatnám, mit találjak ki? A pillanat örökkévalóságnak tetszett. Mögöttünk a szikla, a szikla mögött magas fenyők, a fenyők között behavazott ösvény. A lány szeme fénylett, mint a dél keresztje.
-Hogy hívnak, -kérdeztem.
-Klára vagyok, -mondta. -Szólítson Klára nővérnek.
Elnevettem magam. Olyan mulatságos volt, hogy egy lányt, aki fele annyi idős, mint én, nővéremnek nevezzek.
-Nem tegeződnénk?
Gondolkodott, homlokán felhő futott keresztül. Aztán mégis azt mondta: "nagyon fura lesz, nem szoktam hozzá."
Megkérdeztem segíthetnék-e, valamiben, nincs-e szüksége könyvekre, folyóiratokra, egyéb dologra.
-Ott benn nekünk mindenünk megvan, -mutatott az erdőn túlra, amerre a zárda torz épülettömbje rejtve feküdt. -Azt hiszem azonban, a könyveket elfogadom
-Van nálam kettő, az útra hoztam, -derültem fel. Már kiolvastam őket. Ha akarod, holnap odaadom.
Beleegyezően bólintott. -Jó. Hagyd itt a szikla alatt.
Odavitt az "Ördög ujjához" és megmutatott alul a talpánál egy széles repedést. -Ide beteheted. Majd, ha erre tudok jönni, elviszem.
-Nem találkozhatnánk inkább, hogy személyesen...?
-Nem. Holnap nem jöhetek ki.
-Akkor ideteszem majd.
-Köszönöm, -mondta és mosolygott, és, mintha az ég kékje nevetett volna rám.

A csomag, amit a hóna alatt szorongatott, ebben a pillanatban leesett a hóra. Postai küldeménynek néztem, nagy barna boríték volt, kusza írás a felém eső oldalán. Egyszerre hajoltunk le érte, mezítelen kezünk találkozott a boríték felkunkorodó, gyűrött szélén. Jéghideg volt a keze. Fogtam, amíg ki nem egyenesedtünk.

Sarkon fordult, elindult, be egyenesen a fenyvesbe. Álltam a nyomban, amit topogva tapostam magamnak az elmúlt percekben, figyeltem, hogyan távolodik alakja, fekete kereszt a fehér havon. Amikor a szélső fához ért, anélkül, hogy lépteit lelassította volna, visszanézett. Sután emeltem a kezem, hogy intsek, de Klára nővér a következő pillanatban eltűnt a fenyő mögött.

Így kezdődött a mi irreális kapcsolatunk az én eleve kudarcra ítélt, tök gáz szerelmem. Mert talán mondanom sem kell, szerelmes lettem Klára nővérbe, mostani eszemmel tudom, hogy az lettem! Még soha nem találkoztam ezzel az érzéssel. Olvastam róla, hallottam róla, de fogalmam sem volt róla, mi fán terem.... Most bezzeg már tudom! A szerelem a halál völgye, fogcsikorgató örök sírás és jajgatás, égő, eleven tűz, kárhozat és megváltás, angyalok eledele, égi öröm, szétáradó édes fény, tündöklő kegyelem, bárány tisztasága, Isten dicsérete.

Másnap elvittem a könyveket és elrejtettem a szikla-repedésben. Rövid, pár soros levélkét is mellékeltem, jó szórakozást kívántam, és hasonlókat. Harmadnapon arra mentem és lehajoltam az "Ördög ujja" szikla-üregéhez, hogy ellenőrizzem, elvitte-e a lány a küldeményt. Összehajtogatott papírlapot találtam benne. Levél volt Klára nővértől. Köszönte a könyveket és felhívta a figyelmemet Thomas Mann "Varázshegy" című regényére, amelyet nemrég fejezett be, s amelyik neki nagyon tetszett. Negyedik nap újabb levelet vittem fel a sziklához. " Én is olvastam a Varázshegyet, nekem is tetszett, találkozhatnánk-e, hogy megvitassuk?"
Ötödik nap, izgatott voltam, mint egy félbevágott giliszta, mit válaszol a lány, jócskán megelőztem a kezdő csoportot, szinte futólépésben tettem meg az utat föl a Kolotuwkiig. Hiába szaladtam tüdőmet kiköpve, a szikla repedése üres volt, és az, azt követő napokban, a hétvégéig szintúgy. Vasárnap váltás volt, hazautazott a csoportom. Kora reggel kimentem Kuzsnyicébe, felmásztam az "Ördög ujjához" de ismét csalódnom kellett. Délben a konyhában beszélgettem szállásadónőnkkel, Ludmillával, s őt óvatosan kifaggatva megtudtam, hogy a zárdabeli nővérek a Morskie Oko felé kivezető út mellett lévő kicsi fatemplomba járnak le déli nagymisére. Már futottam is. Ludmilla elhűlve nézett utánam, tán azóta is találgatja, miért siettem én annyira, azon a fagyos vasárnapon templomba menni. Végigrodeóztam az utat a Rondóig, s onnan fel, a fatemplomig. Már ment a szentmise, amikor megérkeztem. A tömegben utat törve /prosze pana, prosze pani, -morogtam jobbra-balra a padsorok között, a híveket lökdösve/ előre siettem az oltárt a hívektől elválasztó fakorláthoz. Az orgona mellett oldalt apácák kórusa felelgetett a kántor hangjára. Klára nővér közöttük volt, jobbszélről a harmadik lány ő volt. Abban a minutumban észrevett. Rám emelte szép, fényes szemét, hosszan néztük egymást.
A szivárvány ékes íve feszült közénk, -mondhatnám arról az édes percről, de ez elég gázosan hangzana egy félművelt, lírai finomságokra érzéketlen sí-edzőtől. Elég az hozzá, hogy a szentmise alatt hatszor sikerült lopva egymásra pillantanunk. Olyan boldog voltam, mint még soha. "Istennel találkoztam ma", ismételgettem magamban, míg a nővérkék a szánkóikba beleszálltak, én pedig a kocsimba szintén bele. És valóban azt éreztem, hogy a lány kapocs Isten és én közöttem, amikor láttam őt, amikor hallottam őt megérintett egy földi világon túli világ káprázatos ígérete.
Megvártam, amíg a három szán elhalad mellettem. Klára a középsőben ült, nevetgélve beszélgetett társnőivel, nem nézett felém. Már majdnem elhaladtak, amikor visszafordult, és egy töredék-másodpercre megajándékozott sugárzó mosolyának gránátalmájával. Kőkeményen bedurrantam attól a mosolytól és még aznap újabb levelet írtam neki.

/Tudom, tökre gáz, hogy az egyik helyen azt mondom: "a szivárvány ékes íve feszült közénk", a másikon meg azt: "kőkeményen bedurrantam", de szeretném tudatosítani a nyájas olvasóban, hogy én a történet idején csak egy faragatlan, bunkó tréner voltam, aki összeolvasott ezt azt, s aki, most, utólag nem tudja eldönteni, hiteles lesz-e elbeszélése, ha azokat az érzéseket, gondolatokat, amelyeket akkor nem tudott megfogalmazni, de olvasmányait felidézve felismert, most utólag nagykeservesen mégis papírra vetvén szembesíti a ténylegesen beszélt nyelv földhözragadt, s nem túl szívderítő sallangjaival. Talán hiteles lesz, az olvasó bölcsen tudja, hogy az emberek többsége képes fennkölten gondolkodni, de csak keveseknek adatik meg a képesség, hogy ezeket a fennkölt gondolatokat úgy adják vissza, hogy nem röhögik ki érte őket. A "gázos" kifejezésekkel ezért mintegy hasonszőrű olvasóim kegyét kívánom megvásárolni, ne derüljenek rajtam túl harsányan, maguk is kerülhetnek egyszer hasonló helyzetbe./

"A legvarázslatosabb az a Varázshegyben, ahogy Hans Castrop és Madame Chauchat egymásra találnak" -írtam a levélben. " Hónapok óta ismerik egymást, nap, mint nap összefutnak az étteremben, és máshol, és mégse ismerik egymást, mert ez az ismeretség arra korlátozódik, hogy a férfi nézi a lányt, s a lány olykor-olykor viszonozza pillantását."

"Hans Castropnak nem lett volna szabad belemenni ebbe a játékba" -válaszolt másnap Klára nővér. "Tudta, hogy a nő férjnél van. Szerintem Madam Chauchat is hibázott,... bár az is igaz, hogy a tiltott gyümölcs a legédesebb"

A levélváltás a legnagyobb örömömre folytatódott. Általában a reggeli kivonulásnál ejtettem szerét, hogy az "Ördög ujját" felkeressem, de volt olyan nap is /például a csütörtök/ amikor a déli pihenőidőt kihasználva pattantam meg a csoporttól, hogy a levelemért lemenjek a sziklához. Kezdőim ügyesek voltak, szépen fejlődtek, a hét közepére már odáig jutottak, hogy az ekézést elhagyva párhuzamos lécekkel kanyarogtak lefelé a völgyön. Komáromival egyre több bajom volt, egyszer a botjával vágott rá egy kezdő lány fenekére, aki kiesett a húzóliftből, s amikor odasiettem és kérdőre vontam, miért veri az én kezdőimet, így válaszolt: hol voltál, te kurvapecér, amikor itt lett volna a helyed, megint az apácákon jár az eszed? A problémák ellenére, mióta Klárát ismertem, majdnem szerettem Komáromit, -ilyesmire képes a szerelem.
Alig vártam a vasárnapot, és a szentmise nem okozott csalódást: nyolcszor tudtunk titkon egymásra tekinteni. A sikeren felbuzdulva a hétfői levelemben újra megpendítettem a témát: jó lenne találkozni, és beszélgetni. Másnap nem kaptam levelet, s a hét többi napján is hiába kotorásztam a szikla-üregben. Mérgemben nem mentem el vasárnap a misére, a következő héten pedig az apácák nem voltak ott a kicsi fatemplomban.
A rákövetkező hétfőn, felhagyva a duzzogással, újra írtam. Mintha mi sem történt volna, folytattam a gondolatmenetet, ahol abbahagytuk, - Thomas Mannál

"Isten ajándéka a szerelem? Vagy az ördög kísértése? Én azt hiszem, az előbbi. A testi vágy szerintem a lélek túlhabzása. Nyilvánvaló, hogy, amikor a szerelmesek együtt vannak, szellemek találkozásáról van szó. A szerelmes nem azért szereti kedvesét, mert kívánja, hanem azért kívánja, mert szereti. Hans Castrop farsang éjszakáján Madame Chauchat sejtjeiről, vérköreiről áradozik, József Attila a vesék buzgó kútjait emlegeti. Mi ez, ha nem test és lélek egysége?"

"A test vétkei alól egyedül a lélek adhat felmentést" -válaszolt Klára nővér. "De azért egyetértek azzal, amit a dalszöveg mond:
A lelkednek hiszel, de a testedben élsz, a lelkedhez menekülsz, ha a testedtől félsz. Megrémülsz tőle, ha a tested megkísért, de nem adnád oda semmiért az érzést, amikor a test a testhez ér".

A következő napon bámulatos meglepetésben volt részem, a nővérek kijöttek a hegyoldalba szánkózni! Klára is velük volt. Én éppen a szendvicsemet majszoltam a felvonónál, amikor észrevettem. Nagy, kétszemélyes ródlit húzott maga után, s vidáman integetve egyenesen felém tartott. Lihegve ért fel, arcát megcsípte a fagy, a szél. A többiek még jóval lejjebb jártak ormótlan hótaposóikban. Azt hittem, álmodom, az egészet. Leült a szánkóra és mesélni kezdett. Úgy beszélt hozzám, mintha minden nap találkoznánk, és minden nap kitárgyalnánk a világ dolgait. Dehogy tudnám ma már felidézni, miről mesélt. Egy-egy részlet maradt csak meg, foszlányok: egyik nővértársa kitépett egy lapot az imakönyvéből, borsófőzeléket kaptak vacsorára pizsivel, nagyon finom volt, bent jártak a városban betegeket látogatni, az elől haladó szán a Rondónál, ráfutott a bucka szélére, felborult, szerencsére senki nem sérült meg.
Felértek a többiek is, körbe vettek bennünket. Mindenki mondott valamit, lengyelül, németül, oroszul, angolul, és nevettünk, mert nem értettük egymást.
Pár perc telt el így kedélyes beszélgetéssel, aztán a csoport elszéledt. Ráültek szánkóikra és sebesen siklottak lefelé a sípálya kijelölt területén kívül, a meredek hegyoldal legszélén
Klára rám nézett, szeme ragyogott, mint a betlehemi csillag.
-Szánkózunk mi is?
-Persze, hogy, -vágtam rá.
Ebédszünet volt, otthagyhattam a csoportot. Felmentünk egészen addig a részig, ahol a völgy összeszűkül, és jobbra kanyarodik. A táj, pop art a festő-vásznán, pompás színekkel, és fantasztikus ákombákomokkal kedveskedett. A szurdok felett fent a magasban szélfútta fehér sziklák álltak őrséget, fejüket, vállukat belefúrták az ég kékjébe, alattunk a végtelen hómezőt, apró fekete pöttyök tarkázták, síelők, szánkózók laza csoportjai. Fekete linea volt a felhúzólift pályája a völgy baloldalán, s messze, távol, hegyek karéjában lent, sötétkék fenyvesek széles tükre hintázott.
Klára ült előre, én mögé ültem. Nekem dőlt, átfogtam a derekát, aztán már siklottunk is...
Csodálatos nap volt, de csak egy nap volt és nem ismétlődött meg soha. Búcsúzóul megfogta a kezemet és megcsókolt az arcomon. Ment lefelé a többiekkel, minden lépésnél visszafordult és integetett. Ezt a képet, míg élek, nem fogom elfelejteni. Húzza maga mögött a szánkót, lépdel a liftkezelő háromszög alakú bódéja mellett, sötét haja a fityula alól kibomolva lobog a metsző szélben. Hátrafordul, rám nevet, felemeli a karját és int.

Teltek a hetek, benn jártunk a február közepében. Reménykedtem és tervezgettem, mikor látom őt újra. Az egyik nap, felfelé menet a Kolotuwkira, összetalálkoztam az idősebb nővérrel, akit a lányok rend-főnökének néztem, Hozzácsapódtam, beszélgetni kezdünk. Angolul társalogtunk, de én lengyel szavakkal is kevertem a magam beszédét, lengyelül majdnem olyan jól tudok, mint angolul, vagyis majdnem sehogy. Azért elboldogultunk egymással. Felvetettem, szívesen megtanítom a lányokat síelni. Persze, az motoszkált bennem kőkeményen, hogy újra találkozhatok Klárával. Nem volt ellenére az ötlet. Ellenvetéseit /nincsen felszerelésünk, stb./ percek alatt leszereltem, nyugodjon meg nálunk, -síoktatók vagyunk-, vannak tartalék lécek, és minden, ami kell. Megírtam Klárának, mire jutottam a főnöknővel, és arra kértem, szervezze meg vasárnap délutánra a "sí-tanfolyamot" A válasz már másnap megjött: "jó ötlet, beszélek a lányokkal" De arra a hétre már nem sikerült összehozni. A vasárnapi szentmisén négyszer nézett ki rám a kórusból, s ez a négy odavetett pillantás totálisan boldoggá tett. Alig vártam, hogy újra vasárnap legyen. Minden nap írtam neki, de csak szombaton kaptam viszont-választ. Az a pár sor leforrázott. "Ne haragudj, de a lányok végül úgy döntöttek, hogy inkább a Morszkie Okohoz megyünk. Itt bent a nővéreknek nem sok pénze van, a társaság fele nem tudta volna megfizetni a tanfolyamot, és a kölcsön-felszerelés díját. A kirándulás meg ingyen van. Még egyszer kérlek, ne haragudj, hogy így alakult."
Dühös levelet írtam. "Ki mondta, hogy fizetni kellett volna érte? Ha egyszer meghívtalak benneteket, biztosak lehettetek abban, hogy nem a pénzetekre utazom"
"Félreértettük egymást" -jött a válasz néhány nap múlva. "Most már olvad a hó itt lent, ti is a magasabban fekvő részeken síeltek, úgy, hogy idén már nem tudjuk nyélbe ütni. De jövőre is lesz tél, s remélem, jövőre nem beszélünk majd el egymás mellett"

A következő napokban már nagy nehézségekbe ütközött, hogy az "Ördög ujjához" felmenjek. Olvadt mindenütt. Az erdei út sáros, latyakos volt, botladoztam az ormótlan, nehéz sícipőben a hófoltokból előbukkanó köveken. A csoport nem várt rám, elmentek a kolejkával, s amikor fenn a tetőn összefutottunk, Komáromi rám ripakodott: itt tipródik a csoportod, hol vagy megint, te kurvapecér?!
Hanem, hát azok a kitérők feleslegesnek bizonyultak, Klára nem írt több levelet, hiába reménykedtem nap, mint nap. Kétség és remény között hánykolódott csólnakom. Beteg lett? Felfedezte valaki a rejtekhelyet, s kiszedi leveleinket? Főnöknője rájött kapcsolatunkra? Most visszafelé jártam meg az utat, a magas mennyországból le, a legmélyebb bugyrokba. Mert, hát mi is a szerelem? A nap minden édes-keserű pillanatában rá gondolni, folyton-folyvást vágyakozni, megszomjazni és nem inni, megéhezni és nem enni, vele élni, vele halni, enni inni, élni halni.
Megjártam az utat visszafele, Isten dicséretétől, bárány tisztaságától, tündöklő kegyelemtől, szétáradó édes fénysugártól, angyalok eledelétől vissza a kárhozatig, az égető pokolbéli tűzig, a halál völgyéig...

A patak a rozoga fahíd alatt szélesen dagadva száguldott, Kuzsnyicében megolvadt a hó. Utolsó előtti hetünket töltöttük Zakopánéban. A hét elején tettem még egy kétségbeesett kísérletet.
"Megkapod leveleimet?" -írtam Klárának. -"El tudod olvasni őket?"
Kedden vittem fel az összehajtogatott papírdarabot az "Ördög ujjához". Másnap levél várt a szikla-hasadékban. Oldaltáskámba dugtam a lezárt, megcímzetlen borítékot, gondoltam, majd a pályán alkalmas időpontban elolvasom. Szívem hevesen dobogott. A Gorickován síztünk aznap, odafenn a nagy hegyen nyoma sem volt a völgyekben tomboló tavasznak. Déltájban, amikor a csoport elfáradt, csináltam egy-két száguldós menetet, lángolt a vér ereimben a változástól, a reménytől. Az egyik menetben, még a felső szakaszon, a fenyőhatár felett, megálltam egy szikla árnyékában, a pálya szélén. Kivettem a levelet a táskából, feltéptem a borítékot.
"Igen, megkapom, és el is olvasom őket," -ez állt benne "Ne haragudj, hogy mostanában nem írok, de nagyon fáradt vagyok esténként. Készülök az avatásra, rengeteget kell tanulnom. Ugye megbocsátasz nekem?"
Hangokat hallottam közeledni, alig volt időm, hogy a levelet az oldalzsebbe gyömöszöljem. Kaltenbrunner megviselt, örvendező feje bukkant fel a szikla mögül, nyomában Komáromi taposta a havat.
-Hát itt vagy? -kérdezte örvendezve Kaltenbrunner. -Már mindenütt kerestünk.
-Hol lenne máshol ez a kurvapecér, -kontrázott rá Komáromi. -Bebújt ide és a farkát veri.

Nem írtam több levelet Klárának, és a misére se mentem el, sem azon a héten, sem a következőn. Számomra az ügy befejeződött. /Soha nem fejeződött be./

Tudom, most a sztori végén az olvasó valami csattanós, oda nem illő poént vár, olyasmit, amit megszokott tőlem a "Testvér hol vagy?" történeteit olvasgatva.
Valami olyasmit, hogy "a sör a kocsmában jól esett."
Fájdalomtól megtört szívvel tudatom, ezúttal nem áll módomban efféle csattanós poént az írás végére biggyeszteni.

Hanem azt azért hozzáteszem, hogy a sör a kocsmában tényleg jól esett.


Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2007-10-30 17:30:48

Amit itt leírtál /és ami sztem a teljes "igazság"/ megérdemelne egy önálló cikket. Talán fel lehetne nyitni néhány ember szemét. Talán néhányan elkezdenének gondolkodni. Kéne valami jó kis blikflangos cím (Polémia egy kételkedővel, stb.) és fellökni a cikkek közzé.
Engem lenyűgözött. A lexikális tudás is és az "ihletettség" is. Köszönöm, hogy ennyi időt szántál rám, tévelygőre.

Szia: én
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2007-10-28 17:51:40

Nagyon érdekes és megyőzőnek hat, amit írtál. De az ember azért ember, hogy kételkedjen és vitatkozzon. Kiérdemelte ezt az előjogot magának, amikor ízlelte ama bizonyos gyümölcsöt. Tényleg! Isten miért is rakta oda azt a két fát? Tudta, eleve tudta, hogy kísértésbe esünk, azt is tudta, hogy megbotlunk. Ez lett volna hát a szándéka? Ha igen, akkor egyúttal azt is eleve eltervezte, hogy majd jól megbüntet minket? Szép kis sztori!
Bcs, hogy okoskodok, de látod, semmi nem egyértelmű. Vagy a mi /az én/ véges kis elmém ennyire bugyuta?

Szia, és ne haragudj: én
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2007-10-28 08:43:23

Szia! "Én" nem én vagyok, -ezt le kell szögeznem, a "síedző" csak egy kitalált figura. /Bár én is dolgoztam síedzőként és vannak élményeim erről az életmódból. /Amit a Bibliáról írsz, meggyőzőnek tűnik. Azt mondog és ez igaz, hogy az Ószövetségben emberek beszélnek Istenről, az Újszövetségben, pedig Isten -saját magáról, ezért van az eltérő kép. Jól értelmezem, amit mondasz? DE, gondolj bele! Azért van egységes szerkezetben az egész B, mert "összeszerkesztői" úgy gondolták, az Ószövetségről szóló részek is "isteni" eredetűek, a Szentlélek közbejötte által. Nos, akkor sarkítva: egyik isteni Személy mást mond nekünk, mint a másik isteni Személy?
Azért nekem ez egy kicsit bonyolult. Tudom, nem kell mindent érteni, mégis...
Szia, és bocs a polémiáért.
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2007-10-27 15:43:41

Gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással..., tudod. Szóval, sztem Klára nővér ugyanúgy vétkezett, mint a síedző. De talán megbocsáttatnak bűneik...
A Bibliáról: az Ószövetségről is az a váéeményed, hogy Isten ember iránti szeretetéről szól? Nem tudom. Van ott jó néhány történet, ami úgy tűnik, hogy a pgányok bosszúálló Istene kegyetlenül megbünteti az engedetlen Embert. Mintha az Ószövetség és az Újszövetség nem ugyanarról az Istenről szólna. Azt mondják, a B. magától a Szentlélektől eredetezhető, -ő fogta a szerzők tollát. Miért van akkor ez a "kettős" Isten-kép?
Na, ehhez nem értek. Köszönöm, hogy elolvastad, örülök, hogy tetszett Neked.

Üdvözlettel : én
Alkotó
Regisztrált:
2007-01-26
Összes értékelés:
233
Időpont: 2007-07-25 15:17:19

Ajánlom figyelmedbe az Énekek énekét. A világirodalom egyik legszebb szerelmes verse. Megleled a Bibliában.
Szenior tag
Regisztrált:
2006-06-11
Összes értékelés:
707
Időpont: 2007-07-24 17:13:25

Nagyon tetszett ez a történet. Megható volt a különös távkapcsolat az apácával. Végig veled reménykedtem, és megjártam a pokol-mennyország lanovkát. Kívánhatsz ennél többet egy műtől? Szerintem nem. :)))
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2007-07-24 15:14:55

Nem tudom Matyi, nem tudom. Ezek csak...gondolatok...valamiről, aminek emberi ésszel nem lehet a végére jutni!
Egyébként, azt hittem, vitatkozni fogsz majd velem, fejemre idézve, mit mond a Szentírás. Bár a Biblia tudtommal sehol, egyetlen sorában sem beszél szerelemről.
Alkotó
Regisztrált:
2007-01-26
Összes értékelés:
233
Időpont: 2007-07-24 08:26:29

Igazad van. Már megint.
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2007-07-23 20:22:09

Mi a különbség egyik vagy másik között? A pokol az pokol. Pokol egyébként nem létezik, mint "intézmény" csak pokoli helyzetek. Aki minket teremtett, akinek gyermekei vagyunk nem engedi fiait, lányait elkárhozni. Miért, Te ezt tennéd, bármelyik gyermekeddel is, mégha nem is tartja be, amit számára előírsz? Dehogy!!! Isten se teszi, mert Isten jobb mindenkinél, Ő maga a SZERETET. És a szerelem a szeretettel egy tőről fakad. Isten ajándéka, úgy kell fogadnunk...
Szia : én
Alkotó
Regisztrált:
2007-01-26
Összes értékelés:
233
Időpont: 2007-07-23 18:54:02

A tiltott gyümölcs mindig édesebb - lásd Ádám elcsábulását. A kötelezővé tett szeretet megkeserít. Az egyik "jutalma" a másvilági, a másiknak az evilági pokol. Teológusok segítség!
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2007-07-23 17:37:19

Csakhogy nyitva maradt a kérdés, a fejemben is /kitalálok ugye valami neo-fiktívet/ -hogy szabad-e szeretni? Szabad-e szeretni, ha úgy egyébiránt a Biblia, meg a Tízparancsolat tiltja? Coelho Piedrájának az alapkérdése is ez, csávókám igent mond erre a kérdésre, legalább is a történet vége ide tendál. Most akkor mi az ábra?
Költők, írók, de nagy hazugok vagytok!
Nem tudom, nem tudom. Egyszer ezt még meg kell oldanom...
Szia: én
Alkotó
Regisztrált:
2007-01-26
Összes értékelés:
233
Időpont: 2007-07-23 15:32:19

Csalódtam volna benned, ha a történet végén Klára novicia - nem nővér! - nem vállalja a felszentelést, hanem lelkében lángra lobbanva beáll síoktatónak. Így volt jó, hogy vállalod az csábító ördög szerepét, te pedig - száműzetsz a kocsmába. (in aethernum, - "én pedig a kocsimba szintén bele" - ejnye!) Tetszett amit írtál.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

szilkati bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 4. című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

Bödön alkotást töltött fel Jose Martinez vitorlázós történetei 4. címmel

Hayal bejegyzést írt a(z) A szerelem hét napja című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Életünk, halálunk... (Ennyi?) című alkotáshoz

Árvai Emil bejegyzést írt a(z) Életünk, halálunk... (Ennyi?) című alkotáshoz

Árvai Emil bejegyzést írt a(z) Életünk, halálunk... (Ennyi?) című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel A veréb és a varjú címmel a várólistára

Hayal bejegyzést írt a(z) Szerethető... című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Fekete lombok alatt című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Titkos út című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Október című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Majmok hajója című alkotáshoz

efmatild bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)