XII. SZERETNÉM A HUDIKOVÁT MEGÉRINTENI



A Bisztra felé vezető bekötőútra a Besztercebányát Breznoval összekötő műútról lehet rákanyarodni, a leágazás a Potbrezova helységnévtábla, és a vasgyár irdatlan füstös-fekete épület-tömbje után hirtelen bukkan fel az autós előtt. Aki a Chopok déli oldalára megy síelni, az jól teszi, ha már a gyár kerítése mellett, ahol a piros betűs "Slava" felirat kopott-büszkén ékeskedik, a már szinte olvashatatlan "za kommunizm, za mír" fakó foszlányaitól balra, -elkezd lassítani. A bekötőúton továbbhaladva először az iparvágányt keresztezi az ember, aztán újabb üzem-épületek következnek, majd végre kifut az út ebből a nyomasztó Potbrezovából és széles kanyarokkal nekivág a fenyőerdővel beborított hegynek. Pár kilométer, s egyszerre csak itt a falu. Egy szem utcája szeszélyesen kanyarogva követi a völgy ívelését. A házak többsége régi parasztház, az ütött-kopott léckerítések fölött fentről az útról látszódnak a szegényes, alacsony pitvarok, ámbitusok, melléképületek. A régi házak közé beékelődve azért feltűnik egy-egy modern, szörnyűségesen ízléstelen villa is, utastársaink gyakran kiáltanak fel meglepetten: "nézd, csak, de gyönyörű" és mutogatnak kifelé a kocsiablakon. Jobb és baloldalon, a házak mögött meredély fut fel, a meredély szélén óvatosan egyensúlyoznak a fák, teljes gyökérzettel, meggörbült ujjakkal kapaszkodnak a kövecses talajba, hogy le ne csússzanak. A falu utolsó háza balra a mítói leágazás előtt Hudikova háza. Ami azon túl van, az már csak a kocsma, és a kocsmát körbevevő egyéb gazdasági épületek.
Elérjük Hudikova házát, s dr. Völgye, -már vártam- énekelni kezd.
"Szeretném a homokórát megállítani, szeretném a Hudikovát megérinteni"
Amit mond, vágyálom, Hudikova hetven, hajlott hátú, ráncos képű, fogatlan. Nem lehet megérinteni. De, szép volt úgy saccendkábé 50 évvel ezelőtt, takaros, és dr Völgye ezt az ötven évvel ezelőtti menyecske Hudikovát szeretné, gondolom, ha ez lehetséges volna. Persze nem lehetséges, mindannyian tudjuk. Sem Hudikova nem tud 50-et visszapörögni az időben, sem a Völgye, más-más okokból, persze, s a doktor egyébként is túl sok pálinkát ivott, éppen csak, hogy teljék valamivel az idő sápadt-álmos Budapesttől az Alacsony-Tátráig.
Dr. Völgye fújja, semmivel nem törődik, sem a múló idővel, sem a tünékeny pálinkával: "szeretném a Hudikovát megérinteni, szeretném az emlékeim elfelejteni"

...A hét közepétől már a Deresre jártunk fel sízni, oda vittük fel a csoportot a méteres buckák közé. A Kiskorú és két barátnője, teljesen kezdők mindhárman, az én csoportomba tartoztak, s Tále szelíd lankáin az első napokon elsajátították a legszükségesebbeket. Vagány, vitorlázós lányok, ismerem őket régről. Egyszer, az egyik nyáron a kalózzal futottam ki a szemesi mólóból, s fél-széllel Földvár felé vettem az irányt, amikor szél felől egy dragon ért utol. Magas árbócával, óriási vásznával kifogott minden brízt a rongyomból, a hajó szinte megtorpant alattam. Bosszúsan kaptam oda a fejemet, kik ezek? A kormánynál és a dekken lányok ültek. Három lány, anyaszült meztelenül. A kormányos szőke, s barna a két mancsaft ott fent az árbóc tövénél. Boldogan vigyorogtak, élvezték a jól sikerült tréfát, hogy beboríthattak 30 négyzetméternyi nagyvásznukkal. Oly szép volt a délután, olyan derűsen sütött a nap, ráhangolódtam én is bugyborékoló jókedvük felém gyűrűző hullámaira.
-Nem kell odaátra még egy mancsaft, -szóltam fel a cocpitból a fokról fokra elhúzó sárkányhajó fedélzetére. -Ha szükséges, keményre tudom ám spanolni az árbócot!
-Köszike, kedves vagy, -vigyorgott rám a kormányos. -De majd szólj, ha nagyfiú leszel. Mert most úgy látom, nagyon-nagyon kis fiú vagy.
Nevettek, beljebb húzták a foksottot, és fodrozódó farvízzel elvitorláztak mellettem. Csilingelő hangjuk még sokáig szállt a víz fölött...
Innenst eredt az ismeretség. A szőke lány, a dragon kormányosa volt a "kiskorú",- vele ellentétben két barna társa "nagykorúnak" számított, egy-két évvel idősebbek voltak Kiskorúnál, alig túl a harmincon.
Úgy hozta a sors, hogy mi tanítottuk őket síelni, s a Kiskorú az én csoportomba került vala.
Hát, ha volt valaha a havas lejtőkön kezdő, akit ügyetlennek, bátortalannak, nyafkának lehetett mondani, akkor Kiskorút bízvást annak lehetett. Alig kezdett kanyarodni, a léc éppen csak megindult alatta, ő máris lehuppant a hóba és sírva fakadt. Bíztattam, álljon fel, a fejét rázta.
-De hát itt nem maradhatsz, -förmedtem rá végül. Néhány óra múlva sötét lesz, jönnek a medvék és megesznek.
Mondhattam akármit, konokul hallgatott. A csoport néhány buckával lejjebb türelmetlenül várta, hogy befussunk, és induljunk tovább. Mindenki tudott már kanyarodni és fékezni, a Kiskorút kivéve. Első tanítványom volt, akivel csődöt mondtam. Tanácstalanul álldogáltam felette. Mit tegyek. A hátamon csak nem vihetem le a hegyről? Ebben a válságos pillanatban az egyik régi mancsaft-társ, azt hiszem ezt a lányt Anikónak hívták, felkiáltott hozzám:
-Üsd a botoddal a fenekét!
Megriadtam.
Üssem a botommal a kormányosa fenekét? Mire bíztat engem ez a jótét lélek?
-Verjed, mert meg nem mozdul, ha nem vered! -kiabálta Anikó.
S akkor eszembe jutott Komáromi, hogy csapott rá az én kezdő lányom fenekére valamikor, az idejét sem tudom már mikor, lenn a Kalatuwkin, a síliftnél. A kép brutalitása felviharzott visszanéző szemeim előtt. Terpeszben áll Komáromi a drótkötélpálya mellett, brutálisan ütlegeli a kezdő lány fenekét a síbottal, és üvöltözik vele: "nem megmondtam, te liba, hogy ne ülj rá a korongra? Nem megmondtam, hogy tartsd magad egyenesen?!"
Mondott egyebet is Komáromi, nem szívesen emlékszem vissza, miket, de a történeti hűség kedvéért, és azért, hogy az olvasó teljes keresztmetszetében lássa Komáromit, a történéseket, és megértse a drámát, ami majd fölvigyázó szemei előtt ki fog bontakozni, idéznem kell őt.
"Hol van az edződ?" -így kiáltott a sítanár a kezdő lányra. "Itt kellene lennie annak a kurvapecérnek, de neki csak az apácákon jár az esze!"
Én akkor a szerelem lépes-mézén éltem, eléggé el nem ítélhető módon Klára nővérbe voltam szerelmes, akivel naponta váltogattuk a leveleket a zárda közelében lévő fekete szikla, az "Ördögujja" sziklaüregében. Ez egy másik történet, megírtam valahol máshol. Na mindegy, a szerelmes ember hülye ember, lelke gyámoltalan, s gyenge, nincs felvértezve az ilyen alattomos támadásokra. Komáromi persze nagy ívben tett az én érzékeny lelkemre, és megismételte: "csak az apácákon jár az esze annak a kurvapecérnek!"

Kiskorú ott vonaglott előttem a hóban, piros sísapkája alól kikandikált selymes szőke haja. Klárára gondoltam, reménytelen szerelmemre, arra, hogy lehettem olyan balfácán, hogy pont egy apácába zúgtam bele. Felkaptam a botomat és rávágtam Kiskorú fenekére. Nagyot kiáltott, s meglepetten nézett rám fektében. Én meg, mint aki eszét vesztette, ütöttem, vertem, ahol értem. Levertem rajta a Klárát is, a Komáromit is. Illetve, hát, a saját butaságomat vertem le őrajta.
Ijedt tekintettel kászálódott fel. Csak tíz botütés kellett, s fel tudott állni. Attól kezdve nem volt baj vele. Jött a csoporttal, mint a kisangyal. Kosodrevinánál dr. Völgye ért utol minket.
-The Great Nord Man! -kiáltott rám, a szállingózó hóesésben. -Látom dottore, parrírozik a csoportod!
Lejött velünk végig, tette a szépet a másik mancsaftnak, az ő nevére nem emlékszem.

Vége volt a napnak, s lenn a kocsmában, ahol az út eléggé elágazik Bistra és Mito felé, végső kenyértörésre került sor köztem és a Komáromi között. Úgy indult, ahogy máskor is, békésen iszogattuk a jóféle szlovák sört a pult mellett. Komáromi nagy hangon volt, mondta a magáét, a szokásos Hámori-történetekkel traktálta a társaságot. Öten, hatan lehettünk a söntésnél, a legszűkebb mag, a vitorlázós lányok, Völgye doktor és én.
Kicsit untam a banánt, ezredszerre mesélte el, hogy előző télen a "testvérem" kiadta magát a síoktatók főnökének, s neki, mármint Komárominak kellett szívnia, mert a Hámori mindig részeg volt, és piros képpel és felálló szerszámmal hajkurászta a német lányokat a lejtőn. Aztán témát váltott és az apácák kerültek szóba, vagyis az én "sztorim". A kedves doktor igen jól szórakozott rajta. Én nem. Szótlanul megittam a sörömet és kimentem a boltból.

Soha többet nem síztem együtt sem a Komáromival, sem a Völgyével.

A Great Nord Man attól kezdve külön utakon járt.