Mostan kövér sonkákról álmodom.

Legszebb a szélső. Sok-sok szeletet
e sonkából vágatnék most magamnak,
éhes hasamnak, kit úgy szeretek.
Kis falatokat, zsíros cupákokat kérnék,
s egy illatozó, selymes nyeletet.
És akarok még sok másforma sonkát,
kicsit, közepest, hosszút, kereket,
és kellene még sok száz és ezer,
és kellene még aztán millió:
gyöngén-füstölt, pác-ízű, extra-bőrkés,
jól zsírozott, elomló, szívvidító,
és kellene magát szeletelő,
és enyhén sózott és nyers is, de bárány,
(rég fűszálak közt halkan bégetett ő
augusztusi délkor a lombok árnyán).
És akarok még marhás-finomat,
és borjúsonkát, gondosan pácoltat,
és akkor ennék, mindig-mindig ennék.
Rágnék gyorsabban, majd lassan-lassabban:
kiélveznék én minden falatkát ám,
csócsálnék, nyelnék, forgatnám a számban.
És el nem unnám, egyre-egyre ennék
egy húsraktárba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, ó, gazdám, de boldog.

Kitölteném velük a bélletem.