XI. ORRVÉRZÉSIG

Figyelem, kedves olvasó, figyelem! Most egy kísérleti novella következik.
"Kísérleti novella következik!", -kiáltom, s már látom, hogyan kapják fel néhányan a fejüket: hát az, meg mi fán terem?
A kérdés jogos. Aki át mond, mondjon bét is. Belátom, meg kell magyaráznom, mit értek "kísérleti novella" alatt.
Egy rövid történetet többféleképpen is el lehet mondani. /A rövid történet a novella./ Itt van pl. a távirati stílus: Doktor Völgye addig síelt a Mátrában, míg az orra vére el nem eredt, stb" Lehet úgy előadni, mintha az ember naplót írna: "198 -akárhányban én a Komáromi és a Völgye a Statisztika buszával felmentünk a Mátrába sízni. Dr. Völgye 8.30-kor a pálya tetején, mielőtt nekivágott volna a lejtőnek, hátrafordult, és a következő kinyilatkoztatást tette: "na, fiúk, akkor most orrvérzésig" Én nevettem, mert tréfás beszólásnak tartottam ezt a beszólást, s Komáromi is nevetett, nyilvánvalóan ő is tréfás beszólásnak tartotta. Hámori nem nevetett /Hámori is ott volt/, Hámori komolyan vette Völgyét. "Orrvérzésig", -kiáltott hát ő is, és felemelte a botját, hogy mindenki számára világossá tegye e tárgyban meg nem alkuvó álláspontját. Estére elfáradt a társaság, csak Völgye nem. Mi hárman /én, a Komáromi és a Hámori/már a pálya szélén lévő büfé előtt gyülekeztünk, hogy igyunk egy jó pohár, finom, fűszerezett forralt-bort, amikor rohanva jött a lécein balról, a csúszólifttől a Völgye, orra vérzett. "megyek még egy menetet", -intett oda nekünk futtában. És, nem várt senkire, ment, bár az orra vérzett és a síliftet közben már leállították, úgy hogy gyalog kellett végül visszamásznia."
Lehet cifrázni: "az ég kékje úgy borult rá a havas hegycsúcsra, mint ahogy gyermek borul rá anyja emlőjére". Lehet erotikus hasonlatokat használni /ezek nagyon hasznosak, sokan meg se veszik a könyvet, ha nincs benne egy kis erotika/: a széltől tépett magányos óriás-fenyők, olyan délcegen álltak a pálya szélén, mint megannyi, dugásra kész hatalmas obszcén fallos. Lehet költői finomságokat belecsomagolni, és esztétikai magasságokba emelkedni egy-egy részlet ecsetelésénél: "A férfi Balogh Rózsa ölébe hajtotta a fejét, míg a busz Gyöngyös felé száguldott, s a szerelem kivirágzott ifjú szíveikben", és ugyanezt a jelenetet meg lehet örökíteni brutális nyersességgel: Komáromi Balogh Rózsa ölébe hajtotta a fejét, míg a busz Gyöngyös felé száguldott, kefélni akart Rózsával, s azt akarta, hogy a lány ezt észrevegye"

A példákból érzékelhető, ugyanaz a történet másképp hat, ha egyszerűen, sallang mentesen mondom el, vagy, ha így vagy úgy kicifrázom. Ne felejtsük el, hogy -a novella-műfaj a pillanat-felvétel világa. Áll valaki a képen félmeztelenül, és fejszét tart a kezében. A novella, -végletekig leegyszerűsítve, ennyi. A regényben ugyanerről a jelenetről sokkal többet tud meg az olvasó, mindent, még azt is, amit nem kéne: megtudja fát akart-e vágni az illető, vagy csak agyon akart valakit csapni és ha agyon akart valakit csapni, miféle sorstragédia húzódik e mögött, egymásié lettek-e a szerelmesek a végén, igen egymásié, 8 gyerekük született, s 62 unoka.
/Ezt én nem így írtam volna meg, én, regényemben, a konfliktus közepén tettem volna ki a pontot, nyitva hagyván a kérdést, egymásra találnak-e, vagy se, és az én regényemben a főhős nem találta volna meg a kardját, s az olvasó nagypapa koráig találgathatná, most akkor a meg nem írt folytatásban mi történt, meglelte-e végül?/
Visszakanyarodok a "kísérleti novellához". Nos, én, az én "kísérleti novellámban" azt szeretném kipróbálni, hogyan hat két egymástól nagyon eltérő, mondhatni, egymást "ütő" stílus összevegyítése. Az egyik stílust az egyszerűség kedvéért nevezzük "irodalmi stílusnak", a másikat "útszélinek", más szóval "alpárinak", -egy csapszékben így mesélnék el a történetet két kisfröccs között ingázva. Régóta izgat már, mi sül ki abból, ha a mondat egyik fele ilyen, a másik fele meg amolyan. Azért izgat, mert a való életben is folyamatosan egymás mellett létezik, egymást át, meg áthatja a fennkölt és az alpári.
Kérdés, a kérdés.
A visszaigazolás, persze indirekt módon az olvasótól érkezik majd, ha megveszi a "művet", vette a lapot, ha nem, akkor meg nem. Na, majd kiderül, lássuk a medvét!

Szval, 1988-ban egy téli napon, ez a nap szombat volt, mert a Statisztikai Hivatal sí-busza mindig szombaton ment a Mártába, a Keleti Károly utca és a Mechvárt tér sarkán vártuk, hogy a járat beálljon a parkolóba. Én voltam ott, kőkeményen, és a Völgye, ismerősök és ismeretlenek társaságában, topogtunk és kopogtattuk a léceket a járdához, hogy csináljunk valamit. Sztem a Komáromi és a Hámori akkor még nem voltak velünk, ők később csatlakoztak. Doktor Völgye, statisztikus, és egyetemi tanársegéd, a lefagyott járdára köpött és azt mondta: bameg, mekkora gáz, hogy ez a rohadt busz soha nem tud időben ideérni bele fagyasztják az emberbe a art"
Aztán megjött végre a busz és mi beszálltunk és akkorra már, ha jól emlékszem, Komáromi és a Hámori is befutott. Komáromi leült egy komoly, barna lány mellé, akit Balogh Rózsának hívtak, letelepedett a belső székre és alig hogy elindultunk, hanyatt dobta magát, két hosszú lábát kivágta középre a székek közti olajos padlójú folyosóra, a fejét meg kőkeményen belenyomta a Rózsa ölébe.
Miért tette vajon?
Mert kefélni akart Rózsával /ő mindig, minden lánnyal kefélni akart/ és ezt ily módon kívánta a komoly, barna statisztikusnő tudomására hozni.
Balogh Rózsa első ijedtségében csak hápogni tudott aztán, pár másodperc múlva, amikor magához tért, ráripakodott Komáromira, hogy azonnal keljen fel az ő öléből.
Válaszul a banga gyerek még mélyebbre fúrta fejét a lány két /izmos/ combja közé, s, ahogy a busz zötyögött, Komáromi feje is lötyögött Balogh Rózsa /izmos/ ölében. A tarkó buja domborulata, az a bizonyos kiálló csont a nyakszirt felett, pontosan a hajlatba esett, ott verődött, ott izgett mozgott fel és le, jobbra és balra. Lehetett látni, hogy olvad fel fokról fokra a szigorúság Rózsa kőkemény /gránit-kemény/ arcán, ahogy Komáromi feje verte a lába közét.
Völgye kaján képpel figyelte a másik oldalról, mi történik, s amikor a statisztikusnő szája szélén az utolsó szigorú, mély vonás is eliminálódott, egy ilyet mondott: "élvez már a kiscsaj"
Gyöngyösnél már meg volt főzve Balogh Rózsa, s mire Mátrafüredre értünk, talán ennél is több történt. /Elélvezett/

Galytatőn, fenn a parkolóban dr. Völgye hozzám hajolva azt súgta a fülembe: / /, persze sokkal hosszabban és zaftosabban adta elő, s igazat kellett adjak neki.
Hámori is beszólt: /"........................."/, -ez is ült, aztán kipakoltunk és beöltözködtünk.

A fák a pálya szélén úgy álltak a szitáló, nyirkos ködben, mint megannyi, dugásra kész hatalmas obszcén fallos, amikor a starthelyre siklottunk. Én indultam elsőre, mögöttem a Komáromi, Komáromi mögött a Völgye, s leghátul Hámori. /Ekkor hangzott el az ominózus mondat dr. Völgye szájából: na, akkor orrvérzésig/
Komáromi már a felső szakaszon megelőzött /a pálya meredeken indul, aztán ellaposodik, majd megint meredek lesz, és ismét lapos/, s ez kőkeményen gáz volt, dobtam is egy hátast. Ment a verseny egész álló napon át, az volt a kérdés, ki a legjobb, egymás után hajtottuk a meneteket. Balogh Rózsát nem láttam, merre sízik, azt gondoltam, átment a jóval szelídebb Dózsa pályára, a túloldalra, s később kiderült tényleg ez történt, de ez már csak este, hazafele a buszban, ahogy a statisztikusnő Komáromi fejét dédelgetve ölében, elmesélte.
Telt az idő, miért ne tette volna, rohanvást közeledett a szürkület, és a zárás ideje. Mielőtt a lift leállt volna, mi hárman, a Komáromi, a Hámori és én, kimentünk a bódéhoz forralt bort inni. Elegünk volt már a szakadatlan fel-le csúszkálásból, /felfelé is csúszni kellett, ez a húzólift lényege, a végtelenített drótkötélhez kampókkal rögzítik magukat a sízők, és a talpukon vonszolódnak felfelé/, és szomjasak is voltunk, finom, forró, fűszerezett forralt borra voltunk szomjasak.
Ekkor vágódott ki a liftből Völgye, vérzett az orra, botjával lökte magát, hogy jobban gyorsuljon a léce. Odaintett nekünk: "megyek még egy menetet"
"Leállítják a felvonót, te asz" -süvöltött Komáromi, Völgye azonban csak siklott tovább, gyanítom észre se vette, mit mondott a sítanár.
Jó sokára került elő, elkotródott akkorra már mindenki a tetőről, csak mi álldogáltunk ottan, Völgyét várva a lelakatolt bódé előtt.
Úgy bukkant elő a sötétből, mint egy részeg kísértet, imbolygott és fújtatott és tenyerében hozta vérző orrát.

-Megmondtam nektek, /bameg/, -mondta erősen lihegve, -hogy orrvérzésig fogok sízni. És nézzétek!

Ujjai közül sötét lé csurdogált, lefolyt a hold csalóka fényében derengő hóra és szétterülő foltokat hagyott rajta.

Ennyi a történet, mert hát kérem, ez egy extra rövid novella. Én megtettem a magamét, most te jössz, kedves olvasó: Értelmezd százféleképpen, rágódj rajta, elállt-e dr. Völgye orrvérzése, mire Pestre értünk, megkefélte-e Komáromi Balogh Rózsát, ivott-e még otthon este a Hámori e sorok írójával egy jó pofa sört, /ezt kivételesen elárulom, ivott/, hogyan kerültünk a Statisztika buszára, miért voltuk olyanok, léhák, amilyenek voltunk /felsejlő társadalom-politikai háttér, mélylélektan, meg miegyéb/, mi kötött össze minket négyünket, s vajon meddig tartott ez a barátság?

De egy kérdésem van hozzád, nyájas olvasó, s ha válaszolsz dobok egy hátast kőkeményen, izgalmasabb, jobb-e így a történet, hogy semmi nem derül ki, minden csak felsejlik, a szereplők mintegy a ködből lépnek elő, s oda távoznak, vagy az lett volna jobb, ha elvarrom a szálakat?

Na, most te dobj egy hátast!