A köd egyre sűrűbb lett, de Jancsi csak ment előre rendületlenül. A szíve zakatolt, és jéghideg veríték lepte az egész testét. Ólomsúlyúnak érezte a lábait, de tudta, előbb-utóbb kijut az erdőből. "Ó, mért is nem hallgattam a mamámra! Megmondta, hogy soha ne menjek az erdőbe. Pláne éjszaka. De... de hiszen nem is jöttem be. Vagy mégis? Bárcsak emlékeznék! Jajj, mi ez?" Valami állat visíthatott fel mellette, és amúgy is túlterhelt szíve most még nagyobbat dobbant. Elkezdett futni, aztán megállt, és fülelt. Mi elől is fut egyáltalán? Lépéseket hallott nem messze mögötte közeledni, erre feladta a gondolkodást. Ilyen sötétben inkább elkerülni akarta azt a valamit, nem megismerni.
Ahogy törtetett előre, egy új hang ütötte meg a fülét.
- Segíts! Segíts!
A hang rendkívül vékonyka és rendkívül reszkető volt. Jancsi szíve szerint továbbment volna, és a hang tulajdonosára hagyta volna, hogy segítsen magán, de a lelkiismerete megállította. Ahogy rendületlenül közeledni hallotta mögötte a lépéseket, nagyon utálta a lelkiismeretét. Ez is akkor viszi a szószba, amikor nem kéne.
- Hol vagy? — suttogta a hangocska irányába.
- Itt, a bal sarkad mögött, a lapulevél alatt — felelt a hang kevésbé reszketősen. Jancsi fölemelte a lapulevelet, és egy tenyérnyi kis lányt látott a földön. A lánykát halvány derengés vette körül. Az egyik lába beszorult egy faág alá, és nem engedte fölállni. Jancsi gyorsan kiszabadította, és felvette a tenyerébe.
- Köszönöm. Most siess tovább, kérlek! Mutatom az utat.
A lépések nagyon közel voltak már, úgyhogy Jancsit se kellett kétszer biztatni, szedte a lábát, ahogy tudta. Ágak csapódtak az arcába, göröngyökön botladozott, de minden erejét megfeszítve menekült a lépések elől. A lányka kényelmesen elvackolta magát a tenyerében, és kinyújtotta a fájós lábát. Jól beszorulhatott, mert egyre jobban bedagadt.
- Nagyon fáj? — kérdezte Jancsi együttérzőn két zihálás között.
- Kicsit. Nem vészes. Most már mindjárt odaérünk. Itt fordulj jobbra, aztán be a barlangba!
- Koromsötét van! Honnan tudod, hogy itt nincs valami rémeee... áááá!
Rövid zuhanás, majd egy hosszabb csúszás után földet értek. Jancsi fájón dörzsölgette a hátsó felét, miközben körülnézett. Az ilyen zuhanásokból sosem volt valami jó. Nem is értette, hogy a filmeken hogy csinálják azokat a nagy eséseket a szereplők. Neki már egy csontja se lenne ép.
A barlangban, ahova értek, nem volt már sötét, halvány derengés világította meg. Azt azonban nem lehetett látni, hogy honnan jön a fény, ami egyenletesen beborította a barlangot. Talán azokból a kis lényekből jött, akik nagyon hasonlítottak a Jancsi tenyerén heverő lánykához, és szerteszét álltak körülöttük. Kíváncsian bámulták Jancsit, de nem jöttek közelebb.
- Köszönöm, hogy megmentetted a lányomat, Alvinát. Ezért cserébe teljesítem egy kívánságodat. Jól fontold meg, hogy mit kérsz! — lépett hozzá egy lény, aki valamivel nagyobb volt a többinél.
- Öööö... ööö... hát... azt hiszem... igen... khm... én... szeretném érteni az állatok nyelvét.
Jancsi mindig szerette volna tudni, mit gondolnak az állatok. Mondjuk róla. Az emberek véleményét elég jól ismerte már, és remélte, az állatok több jót látnak benne. Talán őket nem érdeklik olyan kínos vonások, mint a pattanások, az elálló fül vagy a nyökögés. Mindig is úgy érezte, hogy a macskája, Misi a legjobb barátja. Misi legalább nem kacagott rajta.
- Hm... ez nehéz. Ilyet nem ér kérni. Sajnálom, de ezt nem tudom megcsinálni. Kérj könnyebbet.
Na, ez az ő formája. Itt a nagy lehetőség, erre mégsincs. A lény megsajnálta, és elgondolkodva folytatta. Persze, ha mondjuk, csak egy állatot szeretnél érteni, azt meg tudnám oldani.
- Mármint egy fajtát, vagy egy darabot?
- Természetesen egy darabot. Egy egész fajtához nincs elég hatalmam. Azt csak a sógorom tudja.
- És ha vele beszélnék? — lett végre valami gyakorlatias gondolata Jancsinak. Itt volt az ideje. Ennyi év után...
- Sajnálom — nézett sértetten a lény, — de nem az ő lányát mentetted meg. Velem kell beérned. Nos, mit kérsz?
- Akkor azt, hogy ööö... a macskám, Misi beszédét értsem.
A lény szemében aggódás és szánalom villant meg.
- Biztos vagy benne? Nem szeretnél inkább egy másik macskával csevegni?
- Ööö... nem, nem. Misi jó lesz.
- Hát legyen. Sok sikert és szerencsét!...
A lény intett egyet a kezével, mire Jancsi lába alatt megnyílt a föld, és újabb zuhanás következett a semmibe...