Most mikor már itt hagytál minket,
Búcsúra se nyitva szád, s a földbe temetted szíved,
Sírva mondom ki nevedet!
Mondd miért mért tetted ezt?
Egy hideg kőhalom maradt belőled,
Ennyi maradt tőled.
Virágokat viszek sírodra,
Vigasztaló szavakat megbocsátást kérek.
De te csak fekszel kopórsódban némán,
Üvegesen nézel csakis, csakis én rám.
Arcodat fekete fátyol takarja,
Holtodban sem hagylak nyugton,
Szívem feltámadásodat akarja.
Lehetetlent kérek
Tudom!
Zokogva borulok fekete testedre,
Eldobom a virágot....
Mért hozok ilyet egy élettelenre?
Törnék zúznék tehetetlenségemben,
Akármit megteszek,
Csak hozzalak vissza épen.
Öleleve szorítalak magamhoz,
Elmondok egy imát,
S ott maradok veled éjszakákon át.
Megtalálnak mindkettőnket vérbefagyva,
Kiutat kerestem s felfedeztem,
Én itt voltam lenn s te fenn voltál a magasban.
Mostmár együtt kergetünk pillangókat,
S vidáman kérdezem: Na és hogy vagy?