Átizzadtan ébredtem az éjszaka közepén, kiszáradt torokkal, erős szívdobogással. Ha behunytam a szemem, még láttam, mit hagytam magam mögött, honnan sikerült kimenekülnöm. Nem akartam rá emlékezni de emlékeznem kellett, nem volt vége az álombeli történetnek, és tudtam, hogy nem hagyhatom megoldatlanul, vissza kell még mennem. A sötét lakásban sem éreztem biztonságot, átnyúlt az álombeli üldöző, és mintha csak arra várt volna, keljek fel, hagyjam ott a vackomat, majd menekülés közben elkap, és akkor végem. Fázott a lábam, ahogy a konyha kövére léptem, folyattam kicsit a csapot, és két nagy pohár vizet is magamba döntöttem. Nem kapcsoltam fel a lámpát, nem akartam senkit sem zavarni, gyorsan visszabújtam a paplan alá. Nagyon nem akaródzott újra visszatérni álombeli életembe, de nem igazán volt más választásom, valójában attól féltem, ha itt maradok, valami utánam jön, és akkor senki sem lesz itt, aki vissza tudná tartani.
Visszaidéztem az álomképeket, amiket sikeresen otthagytam néhány perccel ezelőtt. A leghalványabb érzésem sem volt arra, hogy ezen a helyen megfordultam-e valaha. Szürkén kavargó égbolt alatt kietlen sziklás, árkos, gödrös vidék, mint egy elhagyott bánya, nem messze apró levelű fák tömege, sötétzöld, mozdulatlan lombokkal. Nem vagyok egy botanikus, a levelek formájából akácfélére gondoltam először, de a levelekből hiányzott az a puhaság, amit a fa tüskéi ellenére produkált. Féltem az erdőtől, emlékeztem rá, hogy néhány perccel ezelőtt valami onnan űzött ki ide, és nem tudtam, azért, mert itt könnyebb ellenfele lehetek, vagy talán azzal, hogy itt kint vagyok, megmenekültem? Végignéztem magamon, és a meglepetéstől földbe gyökerezett volna a lábam, ha van. Egyáltalán nem láttam a testem, mintha nem is lenne, jó, a saját fejünket, nyakunkat tükör nélkül nem látjuk, de én sem a törzsem, sem a kezem, sem a lábaim nem láttam, ugyanakkor valószerűtlenül éreztem a mozdulatok megszokott tónusait. És láttam, hallottam, éreztem a szagát környező világnak, a légmozgást vagy nem éreztem, vagy nem is volt. Nem létező tüdőm azonban továbbra is ösztönös ritmusában cserélte bennem a levegőt. Kövek gördültek körülöttem, nem láttam, de éreztem, valami vagy valamik felém mozdultak, mintha csak arra vártak volna, szokjam meg az ittlétet, ismerjem fel, hol is vagyok. Felemeltem a lábam, hogy nekilóduljak, de hiányzott a mozgás látható visszajelzése, ahogy lenéztem, még csak egy pici torzulás sem utalt arra a térben, hogy jelen vagyok, és mozdulni kívánok. Az egyensúlyom sem vesztettem el, ez meglepett, de legbelül tudtam, hogy nem a megszokott fizikai világ kötöttségei korlátoznak. Fel fogok emelkedni, ha a másik lábam is felemelem. Nem esek seggre, nem dőlök el, mint a zsák, fel fogok emelkedni, aztán siklani fogok, csak ne menjek túl magasra. A gördülő kövek zaja sem érdekelt már, arra összpontosítottam, hogy ha végrehajtom a tervem, ne érjen semmi kellemetlen meglepetés. A másik vélt lábam is felhúztam, és lassan siklani kezdtem, kicsit feljebb emelkedtem, hogy a nem létező lábaim kiegyenesíthessem, és függőleges helyzetben állva siklottam a levegőben. Csodálatos érzés volt. A kövek taposásának zaja mögöttem felerősödött, visszanéztem, és láttam, hogy maguk a kövek mozognak, alakot öltenek, meghatározhatatlan formájú, de egyértelmű egységet képező organizmussá állnak össze. Hirtelen kékes-fehér fénynyaláb tört elő ebből a valamiből és sisteregve, hihetetlen sebességgel csapott el mellettem. Villám, jutott eszembe, elektromos kisülés. Nem hiszem, hogy túléltem volna ha elkap. Annak ellenére éreztem ennek az igazságát, hogy nem volt, legalább is számomra érzékelhetően nem volt halni való testem. Megéreztem, hogy ahogy visszanéztem, a mozgásom megállt és lassan süllyedek. Valahonnan, talán régi álmaimból beugrott, hogy ha most megijednék, megtörne a varázs, és menthetetlenül lezuhannék, erre pedig abszolút nem vágytam. Mély levegőt vettem, a nyugalom hullámai elöntöttek, és újra nekiindultam, hangtalanul siklottam ebben a teljesen ismeretlen világban.
Furcsa módon tűnt el körülöttem a tér. Tudtam, hogy nem valós közeg, amiben mozgok, nem éreztem, hogy a légmozgás, amit óhatatlanul keltenem kéne magam körül, simogatna, vagy egyáltalán át kéne törnöm valamin, mégis érzékeltem a mozgásom. Annyira lekötötte a figyelmem a közvetlen tapasztalás igénye, hogy amikor újra el akartam magam helyezni ebben a világban, ráébredtem, hogy a semmi közepén lebegek, illetve lehet, hogy siklok, csak semmi viszonyítási pontot nem találtam. Most valóban megijedtem, felötlött bennem az űrhajós általam elképzelt rémülete, amikor ellöki magát a járművétől, leszakad a világmindenség egyetlen stabil pontját jelentő hajójáról, és távolodni kezd, irányíthatatlanul távolodni a biztonságtól, a saját világától, a legkisebb eséllyel sem arra, hogy a következő évezredben valahol megkapaszkodhat, és a végtelen egy pontjaként az örökös magány vár rá. Ez a rémület kezdett rajtam eluralkodni. Nem tudtam a valóságot megfogni, nem éreztem, hol az a pont, amiben megkapaszkodhatnék. Kétségbeesetten kerestem magam körül valamit, amihez köthetem egyáltalán magam, ami visszavezetne az én régi világomba. Hirtelen távvezetékeket pillantottam meg, sehonnan sem induló, távolba vesző távvezetékeket, de ha léteztek, valakik valahonnan céllal húzták, csak fel ne akadjak rajta. Ahogy közelítettem, mögöttük ismerős világ rajzolódott ki, zöld fűvel borított dombok, fák, majd hátrébb egy régi bérház belső udvara, két emelt magasságával mintha az eget támadta volna. Igen, már ég is volt felettem, felhők, szél, jóleső szellő, kezeim, lábaim, és a vonzó, félelmetes gravitáció, a valószerűtlen szédülés minden örömével. Ez a saját álmom volt már, valahonnan hazaérkeztem, most már csak arra kellet vigyáznom, ne essek nagyot...
Úgy döntöttem, bármennyire intenzív volt bennem az éjszakai élmény, ezt most senkivel nem beszélem meg. Miközben a konyhában álltam és melegítettem a kávémat, arra gondoltam, mi lenne, ha felemelném a két lábamat. Elmosolyodtam, biztosan óriási perecelnék, meg sem tudnám magyarázni, miért tettem, a fizika az fizika. Mégis megmaradt bennem a repülés vágya, nem a gépen ülő, vagy ejtőernyőn lebegő légi utazás vonzott; a szabad, általam irányított siklás a levegőben, minden félelmével és minden biztonságával. Nem bíznám magam gépekre, selyemre, kötelekre, szárnyakra, csak semmibe venném a tömegvonzást, milyen csodálatos érzés, hogy is magyarázhatnám el annak, aki nem élte át soha.....