Ott lehettél volna,
Ahol a magasröptű gondolatok
Megállnak szuszogva,
Néma csönddel körbehintve
Zajos termőföldjük közepét,
S feledve szavaik, mondataik
Világrengető lényegét.
Ott lehettél volna,
Amikor a kicsi, zöld emberek
Végigfutottak a sivatagon pusztítva,
Tűzzel játszva,
Értelmetlen szavaikat sötét
Homlokukba zárva.
Ott lehettél volna,
Amikor kinyílt az a kapu,
Melyen nevetve léptek haldokolva
Be az élő szervezetek,
Mint állatok, s mint emberek,
S mint állatemberek.
Ott lehettél volna,
Ahol én álltam fuldokolva
A pódiumon, s mindenki
Lélegzetvisszafojtva várta,
Hogy mondjak valami szépet,
De tüdőm nyálam áztatta.
Ott lehettél volna,
Ahol ezüstfényű hajnal cirógatta
Harmatos virágok fejét,
S atyáink atyái mesét,
Igen, hőskölteményt mondtak
Atyáik atyáiról a
Rét közepén fehér ruhában állva,
A tömeget körbejárva.
Ott lehettél volna,
Mikor végre rögbe másztam,
Szent dalokat énekelve,
Nevedet kövekbe vésve,
Hogy a jövő szeme lássa,
Oly sok helyen jártál volna,
Ha nem csupán szavad szállna
A távoli völgyből ide.
Ott lehettél volna,
Ahol én voltam,
Mikor álmomban
Finom léptekkel selymes
Homokban jártál,
S ott lehettél volna, ahol
Soha, soha nem voltál.