Egy téli reggel elmentem a tóhoz,
s néztem, hogy a jégen sok gyermek játszadoz.
Láttam ahogy a hógolyót meggyúrják,
és nagy csatában a hóvárat feldúlják.
S minden téli reggel azt kívántam:
bár itt lennél velem!
Tudtam, hogy örök-távol vagy tőlem.

Majd egymagamban szűk kis utcán jártam.
Egy surranó hangnak kedvesen így szóltam:
"Jer' közel kedves, hagy lássam szemed,
és hagy öleljem át szép didergő lelked."
S akkor észrevettem, hogy árny volt csak
mi lángra lobbantott;
saját magamon nevettem nagyot.

Mert tudtam én jól, hogy nem létezel te,
csak a finom lelked elveszett szelleme.
Majd' minden árnyék kacagott szívemmel,
s rám nézett akkor egy szomorkás hóember;
szén volt szeme, oly égőn fekete,
mint szívemben a bú;.
Nem csak én vagyok ilyen holt sorsú.

Szűk utca végén egy kőkereszt fénylett,
tudtam, hogy a tél és minden téged temet,
és nevetésem sírásba csendült át,
térdem söpörte az út fehér por havát;
És azt kiáltottam: "Ó, Istenem!
fagyassz meg engemet!
Hagy kapjak én is mellette helyet!"

S jött a téli este, elhalt a zsivaj.
Csak egy néma testet ostromolt a vihar.
Hó takart be engem fehér lepellel,
lelkem korcsolyázott a tavon lelkeddel.
Így lett e szép nap az utolsó is,
s nevetve öleltél.
Boldogan siklott lelkünk, mint a szél.