MÁSODIK SZEMESZTER 1955 TELE


1.


Volt egy dolog, amit nem értettem. Tettem már róla említést korábban, egy kézlegyintéssel elbagatelizálva a kérdést: a fiú és a lány között az ideológiák határvonala mentén áthatolhatatlan fal magasodott. Kész ténynek vettem, leírtam: igen, kettejük között ott volt a fal! Közép-Európában 1955-ben ez konzekvens. Konzekvens? Miért lenne az? Töprengek. Felteszem Csetényi Barnának is a kérdést. Vajon tényleg ilyen erős válaszfal volt abban az időben az a különbség, hogy Vadmacska Isten-hívő és reakciós, Szemerédi János pedig Isten-tagadó és haladó szellemű kommunista? Amerikában ilyesmin soha nem problémáztak a fiatalok, igaz, Amerika mindig szabad ország volt.
Csetényi Barna hosszan néz rám. Azt gondolja, látom a szeméből, milyen bugyuta fickó is ez az amerikai-magyar író, még ezt sem érti! Jön a lány /nem a Bea, a Beát egy ideje nem látom, ez egy másik lány, nyúlánkabb Beánál és kacérabb, most is, ahogy fixíroz, ajjaj!!/ leteszi a tálcát a kávéval és az ásványvízzel az asztalra, felém vág huncut szemével.
-Uram, -mondja Csetényi Barna, -hat évesen, mit látott maga a világból?
Jönnek-mennek az emberek a kávéházban, s ahogy nyílik az ajtó az új vendégek érkezésekor, megcsap a kinti hideg. Az regény születésének ideje utolérte a cselekmény folyásának idejét: január van 1984-ben, amikor az anyagot gyűjtöm a munkához, s 1955-ben is január van. A két január nem sokban különbözik egymástól, szürkék, fagyosak, ilyenek a januárok.
-Barát a barátnak ellenségévé vált abban az időben, -bólogat Csetényi Barna. -Fiú feljelentette az apát, apa a fiát egyetlen rossz szó, egy cinikusnak tűnő félmosoly, egy félresikerült célzás miatt. Elég volt azt mondani például, hogy Amerikában több az autó, mint a Szovjetunióban, már rásütötték az emberre, hogy reakciós. Vagy utalni arra, hogy a gazdasági fejlődést jelző ráta nem minden. Hány olyan esetet tudnék elmesélni, amikor valaki, valami egészen kicsi apróság miatt tűnt el a süllyesztőben. Volt például egy magyar pilóta. A kinti magyarok köreiben szájról szájra járt a története. Vadászgéppel harcolt, védte az ország légterét. Azt tette, amire katonai esküje kötelezte. A háború után hosszú ideig nem kapott munkát, aztán egyszer csak valakinek eszébe jutott, hogy ez az ember tud repülni, és alkalmazták a magyar-szovjet légitársaságnál. Repült is 52-ig, vidáman repkedett ott fenn, szállította az utasokat. De egy vonalas irodakukac kihallgatta, amikor az egyik régi bajtársával éppen légi-csatákról beszélgettek, konkrétan arról, melyikük, hány ruszki repülőgépet lőtt le a régi szép napokban. Éjszaka vitték el. Azt mondák a feleségének, nem kell izgulni, csak egy kis baráti beszélgetésre invitálják a férjét. Összeverték, megrugdosták. Éveket töltött börtönben, anélkül, hogy egyáltalán vádat emeltek volna ellene. Figyel uram? Mert ideológiáról beszélek, vastagon, nem másról. Mi az, hogy "vonalas", azt kérdezi? Ezt sem tudja? Na, ja, maga gyerek volt, aztán pedig szépen megpattant innen a kedves családjával. A vonalas Kaposi úr azt jelentette, hogy valaki jól fekszik ott fenn,...hogy is magyarázzam, szóval, hogy be van vágódva a komcsiknál. Ég és föld volt a kétfajta mentalitás, a keresztény mentalitás és a kommunista mentalitás között s az eget és a földet soha nem lehet összebékíteni. A jó keresztények azt mondták: szeresd még az ellenségedet is. A kommunisták erre fel meghirdették az osztályharcot. Ha Hitlert kérdezték volna a háború után a zsidókérdésről, ide a rozsdás bökőt, azt mondta volna, álljon meg a menet, az egész csak elméleti kérdés volt, ideológia. A komcsik ugyanezt mondták, amikor kitelepítették értelmiségi családok százait: nyugi, mindössze eszmei, ideológia, harcról van szó, majd, ha győz a proletárforradalom, átértékeljük a dolgokat.
Na aztán, hogy megértse, itt van a főkérdés, a budai-pesti kérdés. A budai ember, már megbocsásson, hogy rávilágítok, különleges állatfaj. Pontosítok: a budai értelmiségről beszélek. Sajátos beltenyészet az egész. Csak egymás között házasodnak. Az Alsó-zöldmáli úton lakó mérnök elveszi feleségül a Felső-zöldmáli úton lakó pedagóguslányt, a pályakezdő fiatal orvos a Retek utcából a Rózsadombra udvarol egy ügyvédjelölt egyetemista lánynak Az ő szemükben a pesti ember nem szalonképes. Embernek ember ugyan, akit Krisztus törvényei szerint szeretni illik, jólfésülten, kenetteljesen szeretni, maga-mutogató, közprédává avanzsált szeretettel, de persze megfelelő távolságot tartva. Járt Ausztriában mostanában? Salzburgban például, vagy Heiligengblutban? Na ugye, gondoltam, hogy nem. Tudja milyenek ott a népek, hozzánk magyarokhoz? Megmondom uram. Szinte kenyérre lehet kenni őket. Magam előtt látom nyájas, bólogató képüket, szeretetteljes mosolytól elcsöppenő piros orcájukat. Kiül a szívjóság az arcukra. Bármiről elbeszélgetnek azok az emberrel, az időjárásról például. De egyszer telefonérmét kértem a szállásunkhoz közel fekvő boltocska kedves elárusítónőjétől, bajban voltam, elvesztettem ugyanis a pénzemet, irataimat, és fel akartam hívni az egyik barátomat segítségért. Tudja mit mondott? Azt mondta: Csetényi úr az érme nekem is pénzbe kerül. Keresse meg a magyar kirendeltséget itt van közel a Mozart platzon, ott majd tudni fogják, mit kezdjenek a maga ügyében. Hát ennyit a keresztényi, felebaráti szeretetről!
Fújt egy nagyot, legyintett, aztán folytatta. Lenyűgözve figyeltem, rejtély volt előttem Csetényi Barna, egyre kevésbé tudtam elmenni rajta.
-Többek között ez volt az egyik ok, ami miatt később Krisna hívő lettem. Beállhattam volna kommunistának is, illetve be is álltam, de ezt most nem mesélem el magának. Szemerédiék, az ifjúkommunisták mások voltak. Naív egyszerű, álszenteskedéstől mentes nemzedék. Élt bennük az ősi düh. A düh, a harag emberi érzés, Kaposi úr. János és elvbarátai tudtak szeretni és tudtak gyűlölni. Nem mosták össze a kettőt. Nem mondták a rosszra, hogy jó, nem ölelték keblükre áhítatos képpel, csalfa szívvel, hamis lélekkel ellenségeiket, hanem izzó gyűlölettel, akár igazságtalanságokat elkövetve, felvállalva harcoltak ellenük.
Visszatérve a budai-pesti problémára, a proli-értelmiségi problémára. Kassai Karolina budai értelmiségi család tagja volt, Szemerédi János pedig vérbeli, hetedik kerületi proli. Kettejük világképében még véletlenül sem akadt egyetlen egy találkozási pont sem. Komolyabb akadály volt Szemerédi János világnézete Kassai Karolina szemében, mintha például nős lett volna a fiú.
Dőlt Csetényi Barnából a szó, lassan elérkezett a vacsora ideje, de halvány jelét sem láttam, hogy észrevette volna.
-Szemerédivel más a helyzet, ezt az ő védelmében mondom. János, azt hiszem el tudta volna képzelni a kapcsolatot Vadmacskával a nézet-különbségek ellenére is. Nyitottabb volt, mint a Kassai lány, mint ember is nyitottabb, belső természetét illetően, gondolom, de az ideológia, amit képviselt, az is ebbe az irányba vitte. Úgy képzelte, sokszor beszélt nekem erről 56 nyarán és őszén, amikor barátságunk a körülmények behatására megerősödött, hogy képes lesz Karolinát átnevelni. Maradjon közöttünk: soha nem sikerült volna, Vadmacska rajongó lélek volt, sziklaszilárd hittel és meggyőződéssel, ugyanúgy, mint ahogy Szemerédi hite, és Molnár Zita meggyőződése is sziklaszilárd volt.
-Hogy jön ide Molnár Zita? -kaptam fel a fejem.
-Molnár Zita feleségem lett később, -mondta, -ezt már említettem önnek. -Kiismertem Molnár Zitát olyan alaposan, ahogy csak férj ismerheti ki asszonyát. Ej, ezek a rajongó húszéves budai lányok! Szerelmes voltam bele Kaposi úr, de neki csak Fodor Géza kellett, a hős, a mártír!
-Apropó, -jutott az eszembe valami. -Apropó! Arról tud valamit Csetényi úr, mi lett a kis Fodorral? Egyáltalán, ki lehetett, az a gazember aki feljelentette?

Unottan kavargatta a kávét. Átnézett az asztal felett, egyenesen a szemembe nézett.
-Mindenről pontosan tudok, -mondta. A kis Fodort én jelentettem fel.