Még álmodom, hogy selymes réten andalgok,
Lábam alatt a fű, mint puha bársony, hajlong.
Vállam a válladhoz ér, kezem kezedben,
Elmerültünk az érzéki szerelemben.

Két szemed kék égboltként borul fölém,
Karjaid rejtő csalitként fonódnak körém,
Arcod tüze napsugárként ragyog le rám,
Szád forrása mohón keresi a szám.

Még álmodom? Nem ez már régen nem álom,
Már évezredek óta Te vagy az álmom.
Lassan úsztunk egymás felé a semmiből,
Mire megszülethettünk a szerelemből.

És mint vad vackán nyüszítő kölykét,
Úgy védem kettőnk bimbózó szerelmét.
Te pedig engem óvsz a langyos széltől is,
Ne kerülhessen közénk rút, gyilkos tövis.

Mert akik szeretnek, és boldogok együtt,
Rút irigyek veszett hada veszi körül,
És ahol tudnak, ártanak, és pletykálnak,
Tűzokádó, köpködő sárkánnyá válnak.

De Te csak hajtsd a vállamra fejedet,
És ne erezd el reszkető kezemet,
Együtt álmodjuk tovább szerelmünk álmát,
Sose halljuk meg a pusztító ármányt.