A falusi friss levegő, baromfik szaga,
Csapja meg az orrom az illat maga.
Verandán ücsörgő asszonynép, pipázó urak,
Öreges kertek, bennük kerekes kutak.

A napra lehet nézni, de rám nem nagyon,
És van egyfajta erős alkoholszagom.
A szokások, nagyon kétoldalú életformák azok,
Felemelnek az égig, vagy csinálnak belőled rabot.

Egy kis vendéglő felé veszem az irányt,
Ameddig odaérek, meggyújtom a pipát.
Testemnek ételt, lelkemnek italt kell adni,
És közben a fejemben rendet rakni...

Belépek a fogadó ajtaján, illatokat érzek,
Felmérve a helyet, jobbra, balra nézek.
Megvagyunk! Ott egy szimpatikus asztal,
Ha ez így megy tovább, nem élek panasszal!

Leadom a rendelést a húsra és a sörre,
Zsugaparti is megy, beszállnék egy körre.
De nem teszem, mert hozzák az adagot,
Úgyhogy mohón megeszem az első falatot.

Ilyen finomat még nem ettem, kérem!
De ha mégis, már nagyon-nagyon régen.
Sörrel leöblítem az utolsó harapást,
Mintha benzinnel locsolnék le egy farakást.

Ha már lelocsoltam, hogy értelme legyen,
Égő cigarettámat, a számba teszem.
Hagyom, hadd melegítsen a belső tüzem,
Közben figyelem, hogy a világ mit üzen.

A kocsmáros asszony, ki nehezebb nálam,
Odalép egy asztalhoz, hol ülnek egy páran.
Az egyik vendég felkiált: - A mindenit,
Hozza már a piám, a kurva Istenit!

Hallottam én is, hogy már kérte párszor,
A birkák se tudják mindig, mit akar a pásztor.
Az Istenes dolgot amazonunk szívére vette,
És irdatlan erővel vendégét szájba teremtette.

A pofon erejétől a fizikai törvények szerint,
Padlót fogott az ember, mielőtt kapott volna megint.
Isten nevét a szádra ne vedd! - kocsmárosné rikolt,
Részeg ember a padlón fetreng, azt se tudja mi volt.

Ha nem akarom vérző orromat a törött kezemmel törölni,
- Gondolja a szerzet - el kell mennem, mert be fog pörögni!
A gondolatot gyorsan tett is követte,
Csak úgy csapódott az ajtó mögötte.

Én, ki vándorlok, a békét szeretem,
Ha tehetem, a bajt sose keresem.
De nem hagyja nyugodni lelkem a dolog,
Küzdök az igazságért, szívem érte dobog!

Bár minden ember más világban él,
Saját törvényei uralják, életre kél
Amit Elhisz, valóság lesz abból,
Maga elé épít, és nem lát a faltól.

Magyarázd a megkeseredettnek; az élet szép!
A vaknak; a fű színe zöld, az égnek kék!
Az ateistának; Jézus a Mester!
Vajon, elhiszik majd egyszer?

Én még elhiszem, hogy nem kár a szóért,
Próbálok tenni valamit a jóért.
Lehet, hogy ez csak az én igazságom, de harcolok érte,
Védeni fog a harcban a megtapasztalás vértje

Valamiért úgy érzem, hogy ezt el kell mondanom,
A gondolataimat szóban folytatom,
És nagy levegővel elkezdtem, ahogy az ilyet szokás,
Elkezdett dőlni belőlem, akár a vízfolyás;