HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 4

Tagok összesen: 1895

Írás összesen: 49460

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Fekete Miki
2020-01-03 12:36:33

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: ÁrnikaFeltöltés dátuma: 2007-11-07

Ember története

Tudta, hogy így lesz. Tudta, hogy érezni fogja, ha itt az idő.
Ha majd eljön érte a Halál. Vagy ő megy a Halál elébe.




Ember. Csak így nevezte magát. Kérdezhették a nevét, hiába. Oly hosszú ideje nem használta, talán már maga sem emlékezett rá. Állandó, kínzó harcban állt önmagával és mindennel, ami körülvette. Dühöngő őrült volt, ugyanakkor a legnyugodtabb is egyben, aggastyán és kisgyerek, bármiben lelkesülten hinni tudó és közben mindent, még a bizonyost is letagadó.

Gyönyörű, mély álomból ébredt a napon, melyet utolsóként kapott ajándékba a Sorstól. Ahogy ébredezett, úgy eszmélt rá lassan ma is, mint minden nap az őt körülvevő világra. Az álom és valóság közötti ellentétet, még sosem érezte ilyen élesnek. Tényleg ilyen lenne a világ? Ilyenné váltak az emberek? Annyi út közül, vajon mért ezt, a legundorítóbbat választottuk? Volt egyáltalán választásunk? És mint mindig most is elborzadt saját gondolatain. Inkább próbálta kiverni fejéből az egészet. Mi értelme van folyton ilyen kérdésekkel kínozni magunkat, ha úgysem kapunk választ rá soha? Elöntötte újra az ismerős düh, az ismeretlen iránt. Ezúttal nem csak futó érzésként, mint általában, hanem nyomasztó, egyre növekvő félelemként és haragként.

Utálta önmagát, amiért átlát a világon. Amiért néha már semmilyen szépséget nem bír felfedezni az életben. Utálta magát a benne égő tettvágy miatt, amiért nem tudja legyőzni korlátait, és valóra váltani álmait.

Ezen a napon nem bírt otthon maradni. Nem találta a megnyugvást semmiben, minden idegesítette, magában beszélt, néha tört-zúzott, elővette régi emlékeit, majd a sarokba vágta őket. Végül feladta és kiviharzott az ajtón.

A házból kilépve nem tehetett úgy, mintha nem venné észre az eső előtti táj kegyetlen szépségét. Orkán tekergőzött a fák között, s a szürke felhők szegélyén aranylott csak át a napfény. Baljós, mégis lenyűgöző.

Állt egy percig némán a küszöbön, majd meggyötört arccal indult tovább. Mit akarsz tőlem? Mit vársz tőlem? Mi a fenét akarsz???
Nem is vette észre, hogy már kiabál, bele a semmibe, maga se tudja kihez beszélve, és rohan, rohan az autó felé.
Hangosan vágta be maga mögött az ajtót, és elhajtott, vissza se nézve.


Nem tudta merre tart. Nem is érdekelte. Csak minél messzebb innen! Ki a világból! Ki az életből! Ki ebből a bolondokházából!
De hiába minden, önmagától nem szabadulhatott, bárhogy száguldott is.

Már sötétedett, mire feleszmélt önkívületéből. Egy erdőben járt az autóval. Csodálkozott, hogy még mindig egyben van, holott az utóbbi órákban szinte félálomban, elborult aggyal vezetett. Az úton egy szarvas lépdelt át előtte méltóságteljesen. Lelassított. Menj csak... Éljél... Keserűen felnevetett. Légy boldog... Te még biztos tudod, hogyan kell...

Sokáig bámult a szarvas után.

Kimerülten, erőtlenül, leállította a kocsit és kiszállt. Pár lépés után térdre rogyott. Na tessék, a lelki kínok hogy legyűrik az embert! Cinikus kacaj. Úgy tűnik, ennél mélyebbre már nem süllyedhetek. Tisztára ironikus lettem. És lám, már nem is érdekel semmi. Felőlem a világ...

Nem jutott gondolatai végére, mert előtte egy emberi alak bontakozott ki a sötétből.
Az eső is szemerkélni kezdett.
Az alak megállt előtte és némán bámulta.
Már nem is szemerkélt, ömlött nyakukba az eső.

Az idegen szakadt, szürke köpenyt viselt, rongyos szalmakalappal, ami árnyékot vetett az arcára. Aztán lehajolt, megragadta Ember karját, és talpra állította. Ő nem ellenkezett, végtére is akkor éppen minden mindegy volt neki. Az idegen pedig csak vezette, és vezette őt az erdőn át.

A barlang, ahová végül a zuhogó eső függönyén át beléptek, különös berendezéssel büszkélkedett. Közepén tűz lobogott, körülötte puha szőnyegek hevertek, a falaknál pedig sötét fából faragott könyvespolcok vettek közre újabb három ajtót. Egy szemközt, egy balra, s egy jobbra. Mintha egy másik világba léptek volna be. Kis asztalkákon füstölők illatoztak, s az eső hangja egyre jobban eltompult, majd elhalt.

Az idegen megállt a tűz előtt, és az egyik szőnyegre mutatott.
Ember leült.
Az idegen szintén helyet foglalt vele szemben.

Egy ideig ültek, és némán bámultak egymásra. Ember próbálta kifürkészni a másik arcát a tűz fényében. De hiába, a lángok és a kalap folyton kusza árnyékokat vetettek rá és mintha az arc az árnyjátékkal együtt örökösen változásban lett volna. Az egyetlen biztos pont két szeme volt, amely mozdulatlanul mélyedt Ember tekintetébe.

Apró, szelíd villanás, ahogy a könnycsepp a lángfüggöny előtt a szőnyegre hullott. De ő nem törölte meg a szemét. Már mindegy volt.

- Mesélj - mondta neki az öreg. Legalábbis most öregség és tapasztalat sugárzott a furcsa alak szeméből. - Mondd el a történetedet.

Szomorúság. Bénító, álmosító, gyilkos szomorúság. Ember nem érzett mást. Ez az érzés elmosott és kitörölt minden mást. Hogy is mondhatná el? Hisz olyan végtelenül abszurd minden.

- Kérlek.

- Nem lehet. Nem bírom. Egész életemben ezzel próbálkoztam, mért sikerülne éppen most? - szegezte a másikra tekintetét. - Hogy is tudnám elmondani? Neked? Egy ismeretlennek?!... Te talán el tudnád mondani? Te ki tudod mondani a kimondhatatlant? Mikor érzel valamit, őrjítően érzed, egész valódat átjárja egy érzés, amit egyszerűen képtelenség megfogalmazni?

- Már meg is tetted, fiam.

- Nem, nem értesz engem! Mint mikor... istenem, bár lennének új szavak erre, a régi elcsépelt frázisok helyett, amik meg sem közelítik az igazságot!... - Ember felsóhajtott, majd vett egy mély lélegzetet. Az idegen szemébe nézett, és a továbbiak szinte önként bukkantak fel torkából. - Legszívesebben átölelnéd a világot, ugyanakkor egyazon öleléssel össze is roppantanád azt. Gyűlölsz mindenkit, a legapróbb porcikájukig megveted őket, mégis értük imádkozol sírva éjjelente, az ő rongyos lelkük megmeneküléséért! Néha egyszerűen elfutnál... De nem lehet. Átkozottként be vagyunk börtönözve ebbe a földnek nevezett trágyadombba.

- Hová is menekülnél?

- Mit tehetsz, ha hívnak a csillagok? Ha felkapna a szél, de te otromba láncokkal a földhöz vagy kötözve? Hogy lehet ezt kibírni? Szétszakadok!

Az idegen csak nézte az előtte gyötrődő embert.

- Kibe kapaszkodsz, ha az egó mocskától ragad minden tenyér? Hol bújsz el a mindenhová ellátó gépszemek elől? Hogy kényszeríthetnéd orrodat, hogy ne szívja be a szennyet, mit egykor levegőnek hívtak? Hogy csináltathatnál olyan szemüveget, amellyel végre nem látnál át az embereken, nem látnád remegő, csontig fagyott lelküket, melyekre rémek és élősködők tapadnak haláluk órájáig?

Csend. Fürkésző tekintet. Tánc, a lángok emésztő tánca.

- És mit tehetsz, - tette hozzá végül Ember halkan, - ha rád néz egy földi csillag, amiben égi rokonainak fénye tükröződik? Mit tehetsz, ha utánakapnál, de a látszat megtévesztett, mert ez is csak ugyanolyan messze van, mint a többi...?

- Hát emiatt bántod magad, fiam? Szerelmes vagy?

- Nem!

Ember talpra ugrott, hogy kirohanjon a barlang kijáratán. A vallató szemek követték útját, érezte magán a másik tekintetét. A küszöbnél megtorpant, majd lassan megfordult.

- Már nem... - suttogta.

- Hová is futnál?

Ember megkínzott arccal meredt a könyörtelenre. Hisz előbb ecsetelte neki ő maga, hogy menekülni lehetetlen. Önmagunk elől főként képtelenség. Fáradtan visszalépett a szőnyeghez, és lerogyott rá.

- Ne kérdezz erről, furcsa vendéglátóm. Nincs értelme. Meg akarok halni.

A tűzbe bámult. Gyönyörűek ezek az ősi lángok. Ha belemerítené az arcát, csak lágyan körülölelnék őt, és bódítóan magukkal rántanák a végtelenbe. Tudta, hogy nem fájna. Mégse merte megtenni. Annyiszor elképzelte, annyiszor állt tőle egy hajszálnyira, hogy megtegye, de sosem merte végül. Ember, a gyáva. Csodás.

- Félsz?

- Rettegek.

- Mesélj tovább.

- Egyszerűen minden félelmetes. Az egész világ. Ahogy felnőttem úgy fordultak a tündérmesék gyilkos krimikbe, a szikrázó napsütés égető gyötrelembe, az emberek angyalarca kapzsi szörnypofákba.

Mikor megszülettem, zene volt minden. Új talányokat hozott minden ragyogó hajnal. Mindenki mosolygott, ha rám nézett, s én boldogan mosolyogtam vissza rájuk. Aztán a zene elhalkult, és az emberek egyszercsak nem énekelve szólaltak meg többé. Most már beszéltek, beszéltek és kiabáltak, vitatkoztak és ordítottak. Hazug szavakat suttogtak, hazug könnyeket sírtak. A zaj pedig egyre nőtt és nőtt. Hiába fogom be a fülem, mindig hallani fogom.

Az élet csodája káosszá változott. Kerestem a helyemet ebben a felbolydult kasban, ám megtalálnom nem sikerült. Ha éjjel kifeküdtem a mezőre a tücskök dalát hallgatni, hegedűjátékukat fűrészek és munkagépek zsibajának észlelte zavarodott agyam.

Csak néha tört át fénysugár a mesterséges sötéten. Aztán - merengett -, ahogy jött, úgy lebegett is lassacskán tova.

Ember szemei a múltba meredtek.

Az öreg pedig csak hallgatott.
És hallgatott.
És hallgatott.

- Igen, voltam olyan őrült, hogy beleszeressek! - vesztette el végül a türelmét Ember.

Vendéglátója csilingelő hangon felkacagott. Hirtelen fiatalnak látszott, apró gyereknek.

- Hisz belédlátok, üres a szíved, mint a szoba egy gyertya lángjának kialvása után, és legalább éppolyan sötét is! - nevetett Emberre.

Ember hirtelen nagyon dühös lett.

- Nem látsz te semmit! Azt hiszed, a szívben mérik a szerelmet? Bolond. Már nem érzem magát az érzést, jól látod. De ő bennem van, a részemmé vált. Ő az egyetlen, amit szeretek magamban. Amiért megérné tovább élni.

Amiért megérné tovább élni... Mikorra ezek a szavak elhagyták ajkát, már tudta, hogy ennyi volt. Ekkor értette meg, hogy hiába lenne értelme tovább élni, tovább küzdeni valamiért, ő már nem teheti. Ez a leköszönése az Élet színpadáról.

Nem félt, furcsamód megnyugodott. Kissé el is mosolyodott. Tudta, hogy így lesz. Tudta, hogy érezni fogja, ha itt az idő. Ha majd eljön érte a Halál. Vagy ő megy a Halál elébe.

- Hát, érzed... - csillogott a vele szemben ülő gyermek szeme is, a most hatalmasnak látszó szalmakalap alatt. - Érzed a fuvallatot, és suttogást, ami most már új tájakra szólít?

Ember csak mosolygott. Egy cseppnyit gunyorosan méregette vendéglátóját.

- Hát te lennél az - mormolta. - Te lennél a Kapus, a Határőr, a Révész? - Társának arca minden megszólítása után idősödni kezdett, barázdák szelték egyre inkább keresztbe-kasul. - Hádész vagy Szent Péter, nekem egyre megy...

- Valóban, fiam? - újra a bölcs öregember nézett vissza rá. - Nem hiszel hát bennem?

- Bocsáss meg. Ez nem neked szól, ez a fájdalom a világ ellen kiált. Hinni már rég nem tudok. Nem csak benned, semmiben sem. Kihalt belőlem a lelkesedés valami nagyobb hatalom iránt, a világ kiölte belőlem. Látod, már a tények sem ingathatnak meg.

Ez a világ másra sem hajt, csak erre. Hogy elveszítsük valódi értékeinket, és arctalan gépekké váljunk a nagy vezetők pénztől sikamlós markában. Nevetséges és céltalan, amit művelnek, de senki nem szólal fel ellenük, a felkiáltó hangokat elnyeli a pénzgyárak füstje. És egyesek ezt nevezik "civilizációnak". Hányingerem van tőlük.


- Nem tudok hinni benned. - mondta ki Ember újra keserűen, ám őszintén.

Az öreg nem szólt csak feltápászkodott a földről.
Ember szintúgy.

- Évezredek óta végzem békében a dolgom - nézett rá a Világok Őre -, sosem szólhattam bele a dolgok alakulásába. Ha jött valaki, egyszerűen beirányítottam őt a megfelelő ajtón - mutatott a három ajtó felé. - Most azonban megrengetted mozdulatlanságomat, fiam. Ezt már hiba volna tétlenül tovább figyelni. Látható, hogy az emberek nem figyelnek fel a jelekre, annyira belesüppednek mindennapi gondjaikba. Itt van például a hó, ez a gyönyörű, tiszta ajándék, mely, ha lehullott régen, békét hozott a halandók szívébe. Manapság mindenki átkozza - szomorodott el -, undorodnak tőle, lépten-nyomon szidják. Lassan, de biztosan sikerül is kiutálniuk a világból, mert a hó sem hullik önként olyan tájra, ahol minden eszközzel el akarják pusztítani őt. Pedig ha jön, legalább kis ideig elfedi az emberek mocskát. Emlékszem régen mennyit ültem a barlangom előtt, a havas táj csendjét figyelve...

- Ám téged, fiam, most nem akarlak ezekkel, a régi történetekkel traktálni. Dolgod van, ahogy nekem is. Nem fog kitörlődni emlékezetemből ez a nap, mikor eljöttél hozzám, minden ember szószólójaként, ha öntudatlanul is. Méltán viselheted nevedet.

- Most pedig menj, indulj utadra. A Halál elébe... - kacsintott Emberre. - Drima singor laman ode. Vezessen a felkelő nap fénye.


Ember nem érzett többé gúnyt az öregember iránt. Nem érezte a gyűlöletet sem a világ iránt. Valahogy leegyszerűsödtek a dolgok. Meg kell halnia, hát megteszi. Nem az ajtók egyikén lépi át a határt, neki saját ösvényt jelölt ki az Élet.

A Világok Őre megölelte őt, és Ember kilépett a barlangból.

Friss esőszag szállt felé a természetből. Most vette csak észre, hogy a barlang egy hegyoldalban bújik meg. A magaslatról ellátott a messzeségen is túlra, ahol a nap épp most bukkant fel a világ peremén.

Megbabonázottan nézte. Majd szinte önkívületben elindult lefelé a hegyről. A fák közé érve már nem látta a fényt, de abban az irányban folytatta tovább az útját. Nemsokára valami fémes vonta magára a figyelmét, s két szédítően magas fa között az autójára bukkant. Beült a volán mögé és vezetni kezdett. Előre, egyenesen előre. Mindig Kelet felé.

Lassan kiszélesedett előtte az ösvény, s egyre tágasabb úttá változott. Elhagyta az erdőt, végeláthatatlan mezők között száguldott. Nem nézte az utat, csak az egyre fényesebb és vakítóbb napkorongot. Szemében tükröződött a hajnal minden árnyalata, vöröstől egészen a halványliláig.

Egyre gyorsabban és gyorsabban haladt, mígnem a fények és színek, a mező és az égbolt teljesen összemosódott körülötte. Nem vette észre, hogy már egy másik valóságban jár, szeme töretlenül nézett az ébredő napba, ő pedig csak suhant, és suhant előre, fénygömbként ragyogó célja felé.


Vége

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Zöld Zsázsa
Regisztrált:
2006-05-31
Összes értékelés:
493
Időpont: 2007-11-14 19:11:08

Tudtam én, hogy Te vagy a Fantázia Nagymestere...! Várom további lebilincselő írásaidat! :)
Zs
Alkotó
Árnika
Regisztrált:
2007-11-06
Összes értékelés:
36
Időpont: 2007-11-11 10:37:46

válasz Zöld Zsázsa (2007-11-10 21:01:12) üzenetére
Köszi :) Nem érdemlek én ennyi dícséretet. Egyébként az a sor, azt hiszem nincs semmilyen nyelven, csak úgy jött :) Először latinul akartam írni, de nem tudok latinul, és a szótárban, amit találtam nem volt benne minden szó, szóval kitaláltam. :) Köszi mégegyszer!
Alkotó
Zöld Zsázsa
Regisztrált:
2006-05-31
Összes értékelés:
493
Időpont: 2007-11-10 21:01:12

Hűha.
Félelmetes képet festettél Az Emberről... de mennyire igaz! Lenyűgöző történet, nagyon megkapóan fogalmazol.
Ez a "Drima singor laman ode" milyen nyelven van? Nagyon jól hangzik, remekül megtaláltad. Tényleg minden szó a helyén van az írásban.
Gatulálok, Mesélő! :)
üdv
Zsázs

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

sailor bejegyzést írt a(z) Mással táncolsz című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Vaksors II fejezet (12/12) című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Kedvesemhez című alkotáshoz

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Megtehettem című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Megtehettem című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Mással táncolsz című alkotáshoz

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Megtehettem című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Megtehettem című alkotáshoz

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Megtehettem című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Vaksors II fejezet (12/12) című alkotáshoz

Klára bejegyzést írt a(z) Vaksors II fejezet (12/12) című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Vaksors II fejezet (12/12) című alkotáshoz

ElizabethSuzanne alkotást töltött fel Kedvesemhez címmel a várólistára

Bödön bejegyzést írt a(z) A lajtorja 28. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) A lajtorja című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2020 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)