HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 9

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47182

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2007-11-11

Anyuka és a szellemek 15


IV.




A Nagymama a kert közepén állt.
Ma kertnek neveznénk, mert nyáron virágok is nyíltak, zöldség, és köles is el volt vetve benne.
A cotage meredek tetejéről lecsusszant egy méretes hó-kocka, s odapottyant a pap lába elé.
Éjszaka nagy hó esett, vizes tapadó, korán jött hó volt az.
-Ellene mondotok-e a Sátánnak? -kérdezte a pap, rá se hederítve a hótömbre, amely majdnem agyoncsapta.
-Ellene mondunk, -válaszolták a jelenlévők.
-Ellene mondotok-e a kísértésnek? -A pap nem emelte fel a hangját, és nem tágított egy kurta-lépést se. Ő majd csak tavasszal fog meghalni, amikor a nagyvezír a fejét véteti Szávaszögön.
-Ellene mondunk.
-Hisztek -e Istenben?
-Hiszünk.
-Hisztek-e egyszülött fiában, aki megtestesült a Szentlélek erejéből Szűz Máriától, s emberré lett?
-Hiszünk, -mondták a jelenlévők.
-Ez a mi hitünk, -mondta a pap. -Pater noster. Gyere lányom, lépj közelebb.
A Nagymama oda ment a paphoz, s nagy bátran felnézett rá.
-Térdelj le, gyermekem.
Nagymama letérdelt.
-Atya, fiú és Szentlélek nevében én most tégedet megkeresztellek. Korsóból vizet öntött a fejére, nem sajnálta. -A neved ezentúl...ezentúl...-mi is a neved?
-Marica, -súgta Nagymama piros orcával.
-Úgy. Úgy. A neved, ezentúl: Marica legyen.
Felbomlott a vendégsereg zárt rendje, Mirjam, s a másik, a kaftános férfi Nagyanyához siettek, s csókokkal halmozták el mindkét orcáját. A pap is szeretettel ölelte át. -Nocsak, gyermekem, nocsak. Könnycseppet törölt ki szeméből.
A sokadalomban senki nem vette észre, hogy a francia legény sóbálvánnyá meredve áll a kicsiny gerenda-ház félig kitárt ajtajában. Támolygott, szemeit nagyra nyitotta. De aztán Nagymama, mintegy varázsütésre, megperdült és meglátta.
-Istenem a halott! -kiáltott fel.
Magában az első perctől "halott embernek" nevezte a lovagot.
Nem tudta akkor még, nem is sejtette, hogy egy év múlva gyermeket fog szülni ennek a halottnak, aki nagyon is eleven-virgonc lesz akkorira, azt meg pláne nem, hogy ez a gyermek Kuk-a ősapja lesz. Minden, ami történt velük, s ami majd történik az utódokkal, az a Sors könyvébe volt megírva.
De nem csak oda, nem csak oda!












V.






A vizsgaidőszak hátralévő három hetére Anyukához költöztem. Praktikus volt így, merőben praktikus. Jól kiegészítettük egymást. Nem zavart minket senki, még kócbaba-szobatársnője sem, aki időnként előkerült, egyéb időkben meg napokra eltűnt. Úgy éltünk, mint a régi házastársak, Anyuka fésűjét és fogkeféjét használtam, ő meg a pólómat, hálóingnek. Fesztelenül jött, ment a fürdőszobában, amikor zuhanyoztam, nem zavartatta magát, nevetett, amikor meglátta ágaskodó férfiasságomat.
-Ez a te bajod, Kuki, -cukkolt funcuri kis pofával, -ez a te nagy-nagy bajod.
Egyszer én is megpillantottam meztelenül őt.
Véletlen volt.
El akartam kerülni, hogy akkor menjek be a fürdőszobába, amikor ő fürdik, de, benn felejtettem az órámat előző este, s kellet reggel, mert futni mentem, s mérni akartam az időt.
Kopogtam az ajtón, nem jött válasz, csak a víz zubogott tovább.
Hangosabban kopogtattam, majdnem dörömbölés volt már az.
-Gyere be! -kiáltotta Anyuka, -mi van, mi akarsz?
-Benn felejtettem az órámat, -kiabáltam vissza. -Kell a futáshoz!
-Itt van a polcon, a tükör előtt, -hallottam Anyuka hangját.
-Érte mehetek?
-Hát persze, szamár.
Lenyomtam a kilincset, s beóvakodtam. Háttal a zuhanyzó fülkének a mosdóhoz sasszéztam, s az üveg-polcon, a piperecikkek közül előhalásztam az órámat. Tekintetem közben a tükörre esett, s a tükörben, a hátam mögött az átlátszó virágmintás függöny keskeny nyílásában megpillantottam Anyukát a vízsugár alatt. Fél-oldalvást állt, fejét feltartotta, verte a víz az arcát. Szeme csukva volt, két karja a tarkóján. Teste fénylett.
-Meg van az, az óra? -kérdezte a rózsa alól, anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna.
-Igen, -szóltam vissza hangosan, talán egy kicsit túlontúl is hangosan, -itt van a kezemben, megyek már.
Markomba szorítottam a ketyegő szerkentyűt, s hátat fordítva a fülkének, úgy slisszoltam ki, ahogy bejöttem.

Igen, tényleg úgy éltünk Anyukával, mintha házasok lennénk, -kivéve a szexet. Anyuka menyasszony volt, bármit csacsogott is az, az ütődött Kolczonay, és én, nagyon tiszteltem Anyukát. Különben is, én Kővári Lilibe voltam szerelmes, és a Szép Piroskába, felváltva hol az egyikbe, hol a másikba.

Egyik nap, esteledett már, kinn szálingózott a hó, elhatároztam, hogy megpróbálom óvatosan szóba hozni azt a dolgot, amit már napok óta akartam, de, amit Smaragdella, s Kun Béla halála óta nem tudtam szóbahozni. Anyuka a saját ágyán ült, felhúzott lábakkal pongyolában, körötte a jegyzetek, én az enyémen, ami nem is az enyém volt, hanem a harmadik lányé a szobából, azé, aki még az első félév elején felköltözött az emeletre, a barátnőjéhez. Anyuka félig lehunyt szemhéja alól lustán nézett át hozzám.
-Mit akarsz mondani, hülye állat Kuk-a?
Tudta, hogy mondani akarok valamit. Ez volt Anyuka.
-Semmi,,,izé,,,semmi különöset, csak még...csak még nem meséltem el neked, milyen volt a szellemidézés.
-Miféle szellemidézés? -Anyuka az eszét játszotta, átláttam a szitán.
-Hát, tudod, amit az erdészházban tartottunk, amelyikre egyébiránt hívtalak, de amelyikre nem jöttél el.
-Ja, tudom már. -Anyuka a kontyához nyúlt, megigazította a felső csatot. -A Főrend-féle összeröffenésről beszélsz.
-Igen, arról. Tudod milyen sokan voltunk?
-Sokan voltatok?
-Nagyon. Bubu is ott volt.
-Bubu is? Bubu csak e g y ember, te!
-Igen de ott voltak még a hármas csoportbeliek, meg a Muszkulusz, Falusi Lány, Tojáspipi, Tenyészállat.
-Tenyészállat is ott volt?
-Ott, persze, és a Nagy Szerszám is.
-Akkor tényleg sokan lehettetek!
Soha nem tudtam, mikor beszél Anyuka komolyan, s mikor ugrat.
-Jenő volt a médium, -mondtam.
-Jenő? Ki az a Jenő?
-Ő az Ismeretlen Hallgató. Síremléke lesz majd itt, az egyetem helyén a nagy aszteroid-robbanást követő kétezredik évben, és sírjára...
-Értem. Azt mondd inkább: megjelent végül a szellem?

Elmeséltem erre mindent, attól kezdve, hogy Főrend kiráncigálta Jenőt a tömegből, s az asztal közepére ültette, hogy jól láthassák, és jól hallhassák, egészen odáig, hogy bejött a szellem, belebújt Jenőbe, és válaszolt a hozzáintézett kérdésekre. Mindenről beszéltem Anyukának, csak Lili frivol közbeszólásáról, "kérdezd meg tőle, hülye, kivel kell kefélned, velem-e, vagy a Szép Piroskával", s a bunyóról nem.

-Szép, -bólogatott Anyuka, amikor befejeztem. -Nagyon szép. És, te Kuk-i, te mit kérdeztél a kísértettől?
-Én mit?
Ó, istenkém, mit mondjak most Anyukának?
Hazudnom kellett megint, mert az igazságot semmiképpen nem kívántam megvallani. Másodszor hazudtam Anyukának.

-Én,...semmit...mert mire hozzám értek, mire én kerültem sorra... már hajnalodott, kukorékolt a kakas, s a kísértetnek el kellett távozni, vissza a ...a kísértetszállásra....
-Vagy úgy! -Anyuka hamis arccal felnevetett. -Akkor most nagy baj van Kuk-a. Nem kaptál választ életed nagy kérdéseire. Nem gáz ez?
-Hogy lenne gáz, -mérgesedtem meg. -nem az volt a lényeg első alkalommal, hogy választ nyerek-e avagy sem, hanem az, hogy léteznek-e egyáltalán kísértetek? Léteznek, bebizonyosodott, s én bármikor újra kapcsolatba léphetek velük. Legközelebb majd jól kifaggatom őket.

Anyuka megmozdult. Fejét hátra hajtotta. Nevetett. -Tényleg? Hát ez nagyszerű.

-Nagyszerű is, -bólogattam buzgón. -Te is segíthetnél benne.
-Miben?
-A szellemidézésben, Anyuka, a szellemidézésben!
-Én? -Nevetett. -Szamár vagy, Kuk-i! Én nem tudok szellemet idézni. Szellemidézés ügyében fordulj inkább Főrendhez.

Nem hagytam magam. Hohohó!

-De, te azt mondtad nekem Anyuka, még a szellemidézés előtt mondtad, hogy meséljem el mi történt, s aztán te is fogsz mondani nekem valamit.
-Tényleg ezt mondtam volna?
Úgy tett, mintha nem emlékezne semmire. Anyuka nagyon makacs tudott lenni, ha nem akart valamiről beszélni, játszva kicselezett.

Bennem aznap este nagy volt a harci kedv, eldöntöttem magamban, nem adom fel, az utolsó csepp véremig küzdeni fogok. Elővettem megint annak a pénteki napnak a történéseit, kotyogtam, locsogtam, időt akartam nyerni, meg akartam puhítani Anyuka szívét. Mesterhorgász eteti olyan gonddal a reménybeli zsákmányt, ahogy én Anyukát próbáltam etetni.

-Tudod mit kérdezett Tojáspipi a szellemtől?
-Mit?
-Hát azt, hogy mi a legfontosabb az életben.
-Hogy, mi a legfontosabb az életben? S mit válaszolt erre az a tökelütött Jenő, akarom mondani, a kísértet?
-Azt, hogy az életben a halál a legfontosabb.
-Az életben a halál a legfontosabb? Miért?
-Falusi Lány is ezt kérdezte. Miért?
-Nos? -Anyuka várakozásteljesen húzta fel szemöldökét.
-A szellem azt mondta Falusi Lánynak: juss el odáig, s akkor megtudod.

Anyuka arcán felhő vonult át. Eszméltem én is. Ezt most nem kellett volna mondanom. Legszívesebben leharaptam volna a nyelvemet. Pár napja történt csak, hogy Smaragdellát és Kun Bélát elütötte a vonat. Árnyékuk közöttünk lebegett.
"Az életben a halál a legfontosabb. Juss el oda és megtudod..."

Odakinn közben teljesen besötétedett. Kigyúltak a fények Át kellett volna mennünk a menzára, hogy együnk valamit, de egyikőnk sem volt éhes. Lámpát sem gyújtottunk, csak ültünk a sötétbe borult apró kollégiumi szobában s néztük a kinti csillámokat. A havazás felerősödött, az erkély korlátján túl pici, hófehér szárnyú repülőgépek cikáztak a kandeláber ezüstös sugárnyalábjában. Liliputbeli repülőgépek...

-Ülj át ide mellém, -mondta Anyuka, s egy mozdulattal lesöpörte ágyáról a jegyzeteket.
Felálltam, megmasszíroztam elzsibbadt vádlimat, s átszeltem azt a három-lépésnyi távolságot, ami a két ágyat elválasztotta. Leültem Anyuka mellé.
-Add ide a kezedet, -kérte szelíden.
Oda nyújtottam neki, ahogy kérte. Megfogta, ölébe húzta.
Ha valaki az ablakból nézett volna minket, kétségkívül azt gondolta volna, szerelmespár üldögél a szobában, édes kettesben, Pedig, szó sem volt ilyesmiről. Mi csak barátok voltunk Anyukával, igaz, ez a barátság nagyon mélyen gyökerezett.
Éreztem, most valami fontos következik.

-Keresztétén születtem, -kezdte Anyuka halkan, -Keresztéte felsőn. Tudod hol van Keresztéte?
-Fogalmam sincs, -vallottam meg az igazat. Ha én tudnám, hol van Keresztéte, térképésznek mennék, nem mezőgazdásznak.
-A Rakacai-víztározótól keletre esik. Huszonöt, harminc kilométert kell autózni, nagyon rossz kátyús úton, a Cserhát szélén.
Hallgattam, nem tudtam hová akar kilyukadni Anyuka.
-A falu nyolc házból áll.
-Nyolc házból? -Ezúttal se mondtam ki azt, ami eszembe jutott. -Nyolc ház, nem is falu.
-Nem is falu az, csak nyolc ház, Keresztétén túl, befele az erdőbe. Az utolsó ház mögött a döngölt út is eltűnik, ösvénnyé silányul, s az ösvény a fák között vezet tovább fel a hegyre. Az utolsó ház, a mi házunk.
Megpróbáltam elképzelni Keresztétét, a kis falut a Cserhát ölén, nem messze a Rakaczai-víztározótól, de nem tudtam elképzelni, akárhogy erőlködtem.
-Szüleim meghaltak, nagyanyám is. Nagyapám nevelt.
Magnó szólt valamelyik szobában, a zene halkan átszűrten érkezett.
-Az öreg különös ember volt. Írni, olvasni nem tudott, a környékről mégis hozzá jártak nyavalyáikkal az emberek.
Léptek dübörögtek kint a folyosón, aztán elhaltak.
-Azt mondta magáról, hogy ő táltos.
Szú percegett a szekrényben, nem hibáztattam érte, mit is, a szú nem értelmes lény, nem lehet felróni neki, hogy perceg.
-A kapu előtt ültünk a lócán, nem fogtam fel szavai értelmét, tíz éves voltam, amikor elmondta. A kapu előtt ültünk.
Anyuka szavait hallgatva eszembe jutott az én gyermekkorom. A mi házunk előtt a kilencedik kerület dzsungelében nem volt lóca, az emeleti ablakból a "Hági" sör-lerakatára lehetett rálátni, lovas kocsik fordultak ki azon a kapun, kövér, derék, szőke muraköziek húzták a kocsikat, és prüttyös teherautók, vastag fekete füstöt eregetve araszoltak. Az ablakban álldogált kicsi Kuka, s nézte a lovas-kocsikat és a teherautókat, hogyan prüttyögnek.
-Boszorkány leszel, ha megnősz, -mondta nagyapám, s szívta a pipát. Sírni kezdtem. -Tündér szeretnék lenni, nem boszorkány -szipogtam.
-Az egyre megy, -bólogatott a nagyapám. -Tündér, vagy boszorkány. Ugyan az a bagázs.
Egyszer, az egyik teher-kocsiról leesett egy sörös-rekesz. Az üvegek összetörtek, a sör kifolyt. A sofőr, nem törődött vele, otthagyta az egészet. A muraköziek meg mögöttük megálltak s nyalták a kockakőről a sört. Nem mentek tovább, amíg az egészet fel nem nyalták. A lovak nagyon ügyesek. Egyik sem vérezte össze a nyelvét az üvegcserepekkel.
-Szerette az embereket. Mindenkivel jót tett. Egyszer mégis, megmérgesedett valakire. Az, az ember gyilkos volt, megölt egy fiatal lányt, s elásta az erdőben. Senki nem tudta, hogy ő tette, a hatóságok képtelenek voltak felderíteni az ügyet. Egyszer arra jött szekéren. Az erdőbe igyekezett, fát lopni. Kinn ültünk a lócán, a kapu előtt. Alkonyodott. Beszélgettünk. A lócán ültünk.
"Ez ölte meg Erzsikét"
"Ez?"
"Igen"
"Honnan tudod"
"Tudom"
A kocsi mellénk ért. Az ember lenézett az öregemre, s megbökte kalapja szegélyét: "adj Isten"
Nagyapám nem fogadta a köszönést, karvaly-szemmel leste azt, az embert.
"Dögölj meg" -mormolta alig hallhatóan. "Fordulj le a szekérről, és dögölj meg! Most!!"
Anyuka elhallgatott, kinézett a hóesésébe, aztán vissza, rám.
Nem mozdultam, nem szóltam.
-A gyilkos elejtette az ustort, szívéhez kapott, és mintha vásári bábú lenne, egyetlen nyekk nélkül lebukfencezett.
Fociztunk a téren, összeverekedtünk. A káposztás kocka volt a kedvenc ételem, és szalontüdő, zsemlegombóccal.
-Nagyapám a lócához ütögette a pipát. Felállt. Megfogta a kezem. "Gyere, lányom" -mondta. -"Menjünk bé a házba. Szedje össze a dögöt a jegyző."
-A jegyző? -Értetlenkedve kérdeztem vissza. -Miféle jegyző?
Anyuka felnevetett.
-Ő a hivatalos embert nevezte jegyzőnek, a tanácsházáról.
-Vagy úgy!

Muszkulusz kukkantott be, Kócbabát kereste, de csendesen visszahúzódott, amikor észlelte, hogy kettesben vagyunk a sötét szobában.
-Nagyapám végezte ki a gyilkost, a táltos erejét használta.
Megismerkedtem egyszer egy lánnyal. 12 éves voltam. A lány is 12 volt. Beszélgettünk a sarkon. Másnap a haverjai összevertek a kapunk előtt. Kurva volt a lány. Meg kellett volna kefélnem, s fizetni kellett volna érte. Nem tudtam, mert csak 12 voltam. Ezért vertek meg.
-A kenőcsöt, amivel a fejedet meggyógyítottam, azokból a virágokból főztem, amiket az erdőben szedtem. Az én erdőmben.
Nem mertem Anyukára nézni, nem mertem felfogni szavai értelmét. Anyuka boszorkány, íme, bebizonyosodott, ő maga vallotta be. Most, hogy már tudtam, nem mertem elhinni. Hagytam, hogy kibújjon gubójából a szivárvány-szárnyú kételkedés.
-Nem hiszel nekem, ugye?
-Nem tudom, Anyuka.
A könyvespolc szélén kis kék váza állt, benne száraz ágacska. Anyuka a vázára mutatott. A beszűrődő fény megvilágította.

-Látod azt a vázát a polcon?
-Látom -mondtam.
-Figyelj akkor.

Anyuka hátat fordított nekem, törökülésbe helyezkedett. Felnézett a polcra, hallottam, mélyeket lélegzik, mint súlyemelő a gyakorlat előtt.

-Egy, kettő, három, négy... Számoltam magamban a másodperceket. Őrjítő csend volt, már-már dübörgött, dobhártyámon éreztem a visszhangját. A kicsi váza megbillent, s lepottyant az ágy sarkára, ahol ültünk, gurult tovább, s a szőnyegen kötött ki. Semmi baja nem lett.
Felugrottam. Beszélni nem tudtam, némán hápogtam
-Mi van Kuk-i, megkukultál, -nevetett rám Anyuka. -Hiszel most már?
-Mért tetted ezt?
-Micsodát, te? A vázát kérded?
-Nem, -rázogattam a fejem. -Úgy értem, igen,.... a vázát. Úgy értem, mért mondtad el?
-Mit?
-Hát, hogy, hát hogy...
-Hogy boszorkány vagyok?
-Igen, azt!
-Miért? Anyuka elkomolyodott, arca homályban maradt. -Nem tudom, Kuk-a. Tényleg nem. El k e l l e t t mondanom.

Felálltam, a vázához léptem, felvettem a földről. Belehelyeztem az ágacskát, és visszatettem az egészet a polcra.
-Véletlen volt, -vonogattam a vállam. - Véletlen baleset. Megrázkódott az épület. Elment kinn egy autó. Ismételd meg, ha azt akarod, hogy higgyek neked.
Anyuka fáradt mozdulattal dőlt végig a heverőn.
-Hány fekvőtámaszt tudsz megcsinálni? -kérdezte.
-Hányat? Hogy jön ez ide, Anyuka? Negyvenet, ötvenet.
-Akár hatvanat is, ha nekidurálod magad?
-Akár hatvanat is, -mondtam.
-Jó. Anyuka felült az ágyon. -Csinálj meg akkor hatvan fekvőtámaszt. Ha megcsináltad, elmondom, miért kértelek rá.
-Rendben, -feleltem mérgesen, s áthúztam fejemen a pólómat. Had lássa Anyuka, hogy dolgoznak az izmok a hátamon!
Negyvenig elég könnyedén eljutottam, negyventől ötvenig már szenvednem kellett, a többi tizet pedig csak erőm teljes megfeszítésével, lihegve, izzadva, meg-megállva tudtam kinyomni. Anyuka hangosan számolt, és a végén, amikor elterültem a padlón, megkérdezte, meg tudnám-e most, azonnal újra ismételni?
-Dehogy tudnám, -fenekedtem, -miket képzelsz! Elég volt egyszer is.
-Én is így vagyok a vázával.
-A kettő nem ugyanaz.
-Nem, -mondta Anyuka. -De mindkettőben van valami közös. Az erőfeszítés.
-Azt mondod, Anyuka...?
-Pontosan. A lelki vagy szellemi erőfeszítés épp úgy igénybe veszi az embert, mint a testi. Próbálj meg egyfolytában huszonnégy órát tanulni...
-Dehogy próbálok, -kacagtam rá Anyukára. -Nem ettem meszet!
A magnó, vagy rádió a szomszéd szobában elhallgatott. A szú percegett tovább, s valahonnan, a Tangazdaság felől kutyaugatás hangjai jutottak el a kollégiumig. A hó esett, röpködtek a szélben a vidám fehér kristályok.

-Hogy csináltad?
-Mármint azt, hogy...hogy leesett a váza?
-Azt, igen azt!

-Hát,...-Anyuka nehézkesen keresgélte a szavakat, -ez egy elég furcsa história, Kuk-i. Nehéz megmagyarázni. Én magam sem értem teljesen. Nem vagyok mindig képes rá, nem tudom mindig megcsinálni, ha holnap, vagy holnapután kérsz rá, lehet, hogy kudarcot vallok a mutatvánnyal. Harmadnap azonban jön egy...ihlet..., mint a költőknek, vagy íróknak, hogy írni tudjanak...érzem, hogy gyűlik az erőm, majdnem kirobban már, ahogy koncentrálok, ahogy ismételgetem magamban: "ess le, ess le". ...Aztán, ha megtörtént, jártányi erőm sincs.
-Különleges képesség kell hozzá, vagy bárki megtanulhatja? -faggattam tovább Anyukát, még mindig teljesen elképedve a történtektől.
-Nézd. -Megpróbált mosolyogni, de csak egy kis fura fintorra futotta. -Azt, hogy a növénynek a virágát, levelét, szárát, gumóját kell-e felhasználni, s melyiket mire, meg lehet tanulni. De...azt hiszem a többit, amit nagyapám tudott, s amit én is tudok, azt nem megtanulja az ember, hanem készen kapja.
-Honnan?
-Nem tudom, Kuka. Tényleg nem tudom!

Hirtelen felugrott, felkapcsolta a villanyt.

-Elég ebből mára. Éhes vagy?

Némán csóváltam meg a fejem.

Az ablakhoz sétált, kinézett a sötétbe. -Mekkora hó esett. Kimegyünk hógolyózni?

-Az, jó lesz! -helyeseltem. -Elgémberedett minden tagom, annyit ültünk itt a seggünkön.

Fél órát, vagy többet kergetőztünk kint a csendes behavazott parkban. Megdobáltam hógolyókkal, s ő is megdobált engem. Éjfél elmúlt, mire visszaértünk a koleszbe. Lezuhanyoztunk, előbb ő, azután én. Égett a kislámpa az éjjeli-szekrényén, de aludt már mire kész lettem. Odamentem lábujjhegyen az ágyához és eloltottam a villanyt. Bebújtam a saját ágyamba, belefúrtam magam a hűs ágyneműbe. Fáradt voltam. Azt hittem, könnyen elalszom majd, de sokáig forgolódtam ébren, nem jött álom a szememre.























Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2007-11-26 17:13:15

Lesz majd egy fordulat...brrr...hátborzongató. Félelmetesek ezek a kísértet-históriák. Köszönöm, hogy olvasod, számomra nagyon sokat jelent!!!
Üdv: én
Alkotó
Regisztrált:
2007-04-10
Összes értékelés:
467
Időpont: 2007-11-26 12:38:52

Csak jelzem, én is eljutottam idáig. Bár mostanság időszűkében vagyok, igyekszem követni az eseményeket! Jó kis sztori!

Nekem is tetszik! Üdv: Kuvik
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2007-11-14 08:25:57

Igen, az okkultizmus, a spiritalizmus, az ezoteria mindíg is sok embert foglalkoztatott. Olvastam egy könyvet, megvan itthon, ami arról szól, hogy egy német nő /tanárnő/, hogy fordul el a hittől, hogyan kerül kapcsolatba a szektákkal, hogyan bonyolódik bele egyre jobban a dologba, és a végén, hogyan és miért tér vissza. (Nem találta a "nagy kérdésekre" a választ.)
És a végén levonja a következtetést: J. mindent elmondott nekünk arról a bizonyos "túlvilágról", nem szükséges a titkot spirituális szeanszokon keresgélni.
Hát erre a következtetésre jutott ez az intellektuálisan felruházott német nő. De, hát az utat alfától omegáig mindenkinek magának kell végigjárni.
Köszönöm, hogy olvasod ezt a történetet! Dícséreted májam dagasztja, de nem biztos, hogy rászolgáltam.
Üdvözlettel: én
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2007-11-12 19:15:34

Szia Rozália! És most jönnek még csak az igazi meglepetések! Köszönöm, hogy olvasod, és, hogy írtál.
Üdvözlettel: én
Szenior tag
Rozán Eszter
Regisztrált:
2006-11-14
Összes értékelés:
7452
Időpont: 2007-11-12 10:58:22

Szia!
Továbbra is nagyon tetszik.
Rozália

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) A hősök őse az ősök hőse című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Ugrándozó című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Ugrándozó című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 2. című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Félelem címmel a várólistára

oroszlán bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)