- Akkor... ezek szerint... - Sel csak nehezen tudott megszólalni. - Aznap is onnan jött, mikor először megláttam őt a lombok alatt? Azért volt, hát olyan elkeseredett?

- Igen.

- És ez azt jelenti, hogy most...?

- Nem, kedves barátom. Igazad van, az egyezség szerint Nédának akkor hajnalban, mikor elrohant tőled, feleségül kellett mennie a varázsló fiához. Ez meg is történt, mivel az aznapi alkonyat újra nimfaként talált rám. Zavaros emlékek kavarogtak a fejemben, miután visszaváltoztam. De Néda nem maradt ott a barlangban.

Sel csodálkozva nézett rá, és megpróbálta elcsitítani a szívében újjáéledő reményt. Julna azonban szomorúan viszonozta tekintetét, ezzel hamar kiölve a férfiból a boldogság lehetőségét.

- Nem tudom, pontosan mi történt. Ott álltam a tisztáson, csodálva az éjszakát, mikor lélekszakadva előbukkant az erdőből. Egyetlen gyors ölelés, és néhány elhadart szó: erre volt időnk, mielőtt a varázsló is feltűnt volna a színen. Néda elmondta, hogy az esküvőn az újdonsült férj kissé leitta magát, és mikor az apa magukra hagyta őket, ő kihasználta az alkalmat, és a ruhájába rejtett tőrrel leszúrta fiút. Aztán megpróbált elmenekülni, de a varázsló észrevette mit tett, és már a nyomában jár. Még gyorsan a kezembe nyomta a tőrt, aztán meglökött, és én elterültem a fűben. Így a gonosz öreg csak őt vette észre, mikor a rétre rontott. - Julna a teásbögrére meredt, mintha most venné csak észre és ivott belőle egy hatalmas kortyot. - A varázsló átkokat kezdett el szórni rá, de ő félreugrott előlük... Én pedig csak feküdtem ott, és nem bírtam megmozdulni a rettegéstől... Aztán eszembe jutott minden, amit ő tett értem, és különös erőt éreztem magamban. Azt hiszem, ez az, ami úgy neveznek: bátorság. Hirtelen felugrottam és a varázslóra kiáltottam, akinek az átkai erre célt tévesztettek. Aztán feléhajítottam a tőrt, és... eltaláltam. - A lány hitetlenül nézett maga elé. - Érted ezt? Eltaláltam, pedig világ életemben gyáva és ügyetlen voltam. És ő összeesett. Azt hittük meghalt, ezért odaszaladtunk és fölé hajoltunk. De még nem volt halott... Az utolsó erejével Nédára mutatott, és ezt suttogta neki: - Légy átkozott... örökre... - Azzal kilehelte azt az elkorcsult valamit, ami még összetartotta a testét.

Néda akkor megragadta a karomat, és megszorította, én pedig megijedtem a tekintetétől. Iszonyatos félelem ült benne, pedig ő sosem szokott félni. Aztán a lábaira mutatott. - Julna hangja megtört. - Gyökerek voltak a lábai helyén! - zokogta. - Pedig én azt hittem, nem hatott az átok, azt hittem végre újra élhetünk! Végig kellett néznem, ahogy lassan fává változik. Először csak a lábaival történt meg, aztán következett a teste. Én pedig csak fogtam a kezeit, és már nem emlékszem, mikor döbbentem rá, hogy ágakat szorongatok.

Ő pedig egyre csak beszélt hozzám, kihasznált minden percet. Akkor beszélt rólad is. Azt mondta, szeret téged. Hogy érted lázadt fel a varázsló ellen, te adtál neki erőt, hogy ne nyugodjon bele a sorsába. És sírt, amiért azt mondta neked, ne keresd őt többé, de akkor még nem tudta, hogy így fognak alakulni a dolgok, hogy miután téged megcsókolt, soha többet nem bírja majd elviselni a varázsló fiának egyetlen érintését is. Mégis valahogy érezte, hogy nem fogod feladni... Úgy mondta, egy nap, hetek, hónapok, talán évek múlva eljön majd egy fehér ruhás férfi, aki keresni fog valamit, amit egykor elveszített. És az lesz az ő királyfija, az leszel te.

Sel megtörten nézett rá, aztán felpattant.

- Vezess hozzá! - kérlelte a lányt.

Julna rápillantott.

- Nem megy... nem bírom... - próbált ellenkezni, aztán meglátta a férfi tekintetének villanását. - Rendben... - sóhajtott fel. - Kövess, galambom.

Nem tartott sokáig az útjuk. A rét egyik szegletében, közel ahhoz a helyhez, hol régen a juharfa állt, gyönyörű rózsafa virágzott. Sel közel lépett hozzá, Julna pedig úgy döntött, magukra hagyja őket. A férfi gyengéden végigsimított a világos törzsön, beleszagolt az illatos virágokba.

- Hát megtaláltalak - sóhajtotta.

A fa halkan megsuhogtatta apró leveleit.

- Én is téged - mosolyodott el Sel, és letörölt arcáról egy eltévedt könnycseppet.

*

Mikor a vöröshajú lány néhány órával később visszatért, hogy megnézze, mit csinál ennyi ideig a férfi a fánál, már nem találta ott Selt. Csak egy fehér galamb ült mozdulatlanul a rózsafa egyik ágán, jelezve, hogy ő ott virraszt mindaddig, amíg megtörik az átok, nem törődve többet az idővel, csak várva a szabadulást, a boldogág kezdetét, örökre.


Vége