A láng szívemben elemészt,
a vágy lelkemben tüzes jég.
Emléked bennem úgy él,
mint egy drága festmény.

Fáj, ahogy az ecset a papírhoz ér...

Emlékszem: némán zúgott a harang,
mikor lelkem a lelkedhez tapadt.
Próbálta megérteni, miért hagylak elmenni,
miért nem tudok hozzád többé szólni.

Hatalmad volt felettem, s én örültem,
hogy hű rabszolgád lehettem.
A börtönt is elviseltem.
Éles penge voltál lelkemben.

Elfeledni téged mégis lehetetlen...

Utolsó szavad bennem úgy ragyog,
ahogy a költő írja a szózatot.
De a tinta elfogyott,
üresek már a sorok...

A festmény is megkopott,
színe nem tarkítja tovább a holnapot...